…mármint az istenes nyári zápor, ami keresztbe vágta az idei, 18. POSzT megnyitóját. Ezen gondolkodtam, miközben az Arkadia aulájában vártam, hogy utamra engedjen a Színház térre az égi locsoló.
A megnyitók sosem testhezálló műfajok számomra. Sok bennük a kötelező formasági kör és kevés a személyes, az olyan, amelytől elfeledhetnéd, hogy megnyitón vagy. Bálint András, az idei POSzT díszvendége pont ezzel kapcsolatos gondolatokkal zárta a sorait a Pécsi Nemzeti Színház előcsarnokában, ahová bekergetett, egybeterelt minket a kinti vizes jelenet. Azaz: újra együtt vagyunk szakmázva, előadásokat nézve, vitatkozva, fröccsözve, egymás vállát átfogva. Együtt vagyunk, egymásért, hisz ez mégis csak egy találkozó. A találkozásra alkalmat, apropót adó színházi seregszemle, hisz ennek és ilyennek álmodta meg és hozta létre barátom, Jordán Tamás – fűzte még hozzá zárásul.
fotó: Hajdu Zsófia
Szétszéleszt vagy egybeterel egy ilyen tíznapos fesztivál? Ez nemcsak hipotetikus kérdés, hanem valóságos is, annyira az, hogy csak őszintén szabad erre válaszolni: nem lehet tudni, talán még tíz nap múlva a gálán sem. Mindenesetre díjakat már a megnyitón is adtak egymásnak a 48 színház dolgozói, hét különböző kategóriában, melyekre maguk közül jelölhettek. Legjobb színházi büfé, legjobb színházi szék, legjobb színházi nyomtatott kiadvány, stb… – könnyed kedélyesség van ebben, mintsem komoly, szellemileg igényes nívó.
Ám megbocsájthatatlan baj lenne ez? Ugyan! Olyan érzésem volt e díjátadás sorozatot hallgatva, hogy itt 48 különböző entitású, szellemi tartalmú színházi galaxis játszik egymással. Játszik, hogy legyen lehetősége megtanulni újra együtt vagy csak egymás mellett járni. Lehet, hogy kissé fölösleges, bárgyú ujjgyakorlata ez a játékos járni tanulásnak, de mégiscsak egy olyan kezdeményezés – remélhetőleg nem csupán a rongyos szűr esőre való mosolyogtató erőltetettségével,- amely végre old és elindít, újraindít egymással és egymás között valamit, ami az elmúlt öt-hat évben a színházi szekértáborok totális dermedtségében leledzett.
fotó: Gálos Mihály Samu
Nívó jutott erre az első napra amúgy is épp elég: könnyű, impulzívan lüktető, lelket boncolgatóan elemző, szembesítő és a tantörténet példázatszerűségével egyedien egyetemessé emelt. Nevesítve: a Miskolci Nemzeti Színház Béres Attila által rendezett Furcsa párja a Kodály Központban. A Neil Simon darabban az “egyik jól megírt, pontosan kiszámított poén követi a másikat: nevetünk és nevetünk… Ám közben mégis életre kel az a darab mögötti, feletti, melletti darab, amit Görög László és Gáspár Tibor egymás kezéből átvett, egymásnak szerető figyelemmel újra és újra visszaadott, a másikat előzékenyen “reflektorfénybe” engedő játéka hív életre. Az, amelyben élővé lesz a két figura melengető szerethetősége: egy szórakoztató darab szívmelengetővé válik ettől a szívvel-lélekkel játszott, egymásra halmozott lehetetlenkedés-hegytől. “
Vagy a Pécsi Nemzeti Színház N.Szabó Nándor termében ifj. Vidnyánszky Attila által a Hegedűs D. Géza-Forgács Péter-osztálynak rendezett Shakespeare-darab, az Ahogy tetszik, melyben a menekülésből vagy épp a száműzetésből az erdőbe visszatérő, egymásba keresztül-kasul beleszerető fiatalok impulzív, belső dinamizmustól robbanó meséjét a rendezés alkotóelemeire szedte, hogy a „felturbózáshoz” alkalmas tereppé legyen. Itt mindenki önmaga és önmaga tökéletes ellentéte. A mennyiségi „sok” pont annyira fáraszt el, mint amennyire felvillanyoz – ifj. Vidnyánszky Attila a dinamizmus védjegye, – amit persze a jobb becsatornázottság és a gondolati következetesség fokozása csak tovább erősítene, ha egyáltalán lehet még tovább erősíteni az ő karakteresen egyéni koncepcióit.
Az idei, 18. POSzT verseny előadásai közül a Találkozó első estéjén a budapesti Katona József Színház Kamrájába Székely Kriszta által rendezett Brecht- darabot, a Kaukázusi krétakört nézhettük elsőként. Az itteni Kamaraszínház igazi hangár a maga belmagasságával a Katona Kamrájához képest, és bár el nem veszett az előadás a térben, de a koncentrált sűrítettségét, amely a budapesti játszóhelyre kalibráltatott, azt itt és most szinte a nulláról kellett újra felépíteni.
És sikerült? Kocsis Gergely Acdak bírójának mesterien könnyed, hányavetien koncentrált sodródó figurája által eggyé rántódott ez az előadás e pécsi játéktérben is. “Mindenesetre itt valami működik. Valamit megértek abból, ami jóval több és kevesebb is, mintha csak az elidegenítő színházról beszélnénk. Székely Kriszta pár méternyi közelségbe hozza közénk azt, amitől egyszerre gondolkodunk el és csodálkozunk rá arra, ami ebben a darabban zajlik. A darabbéli darabnak én leszek a szereplője, és e darabbéli szereplő olyan lesz, mint én. A didaktikus dráma, tanmese színházzá, tyúkszaros mindennapisággá lesz.“
fotó: Horváth Judit
Ma is el lehetett kezdeni gondolkodni, akár a ma esti előadások valamelyikének ürügyén, miközben csak néztük az esőcseppeket, a hatalmas színházi kulcsot, amit Rázga Miklós igazgató adott át Magyar Attilának. Lehet, hogy nem is az eső széleszt szét vagy terel össze, hanem az önkéntelen, előre el nem tervezett gondolkodni akarás – a látottak, a színház és talán magunk miatt is.
Csatádi Gábor
fotó: Hajdu Zsófia
- Szüksége van Jusztíciának tényleg a szabad levegőre? – ahogy Acdak mondja.
- Persze, egész biztosan! Szabad levegőn valahogy minden jobban működik!
- Hogy érezted, az előadás is jól működött ezen a “szabad levegőn”, egy másik térben, az otthonihoz képest?
- Ezt mint játszó nem tudom igazán megítélni. Mindig egyszerre izgalmas és kényelmetlen is egy ilyen helyzet. Izgalmas az, hogyan működik más akusztikai körülmények között, hogyan működik egy teljesen más közönség előtt, és egyáltalán: hogyan fog működni egy másik városban? Egy fesztiválon más az egész biológiája – ezek azok a pontok, amelyektől izgalmas lesz. A kényelmetlenség pedig az, hogy megszűnnek a kényelmes rutinok – mert hisz egy előadásnak a színfalak mögött is van élete. Máshova lépsz, mindig máshova, a héttől tízig kialakult rutin egészen másként történik veled: az öltözőtől kezdve a bejárásokon át…
- Ez inkább nyűg vagy dopping?
- Azt javaslom minden kollégának és magamnak is, hogy mindezt impulzívnak élje meg – persze előfordul, hogy ez nem mindig sikerül! (felnevet)
- Szüksége van Acdaknak szolgálandó csizmatalpra?
- Igen, mindenképp, ám ebben a történetben ő sodródik inkább. A mi verziónkban persze jópillanatokban veszi észre a “lehetőségeket”, és jó pillanatokban tud szélkakasként viselkedni. És az, hogy a végén mégiscsak jó döntést képes hozni, az a darab gyönyörűsége is egyben.
- Hat rá az emberi “gravitáció”, azt hiszem.(nevet) Lehet, hogy opportunista? Nem tudom…Annyira nem szívesen mondok erre a helyzetre zsáner kifejezéseke, mert szeretnék hinni abban, hogy előadásról előadásra egyre több és egyre bonyolultabb ez a figura.
- Mi az, ami megfog ebben az Acdakban?
- Az, ahogy vinni kell a második részt, és ahogy egyre inkább költözöm bele, úgy – remélem, nem tévedek nagyot ebben – egyre bonyolultabbá tudom tenni majd. Ha egyre jobban beleköltözöm, akkor az Acdakot figyelő nézőnek is egyre észrevétlenebb és kézenfekvőbb lesz a saját beleköltőzése, ha jól csinálom! – remélem! (nevet) Csati
