Home / Ajánljuk / “Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap
“Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap

“Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap

…kérdezi Jörgen nagynénje, Juliane Tesman, azaz Kilyén Ilka a ma esti Hedda Gabler elején, miközben lerogy a védőhuzattal letakart rózsaszín heverőre. Ibsennél ez normális, hisz lelki értelemben nehezen megy az “ébredés” az ő világában. Persze egy tíznapos színházi találkozón is lassan indul a “nappalra” ébredés – normális vagy sem, de össze, bele kell rázódni ebbe a tíz napba, és nem is oly nehezünkre eső ez, hisz ma is volt  mivel igényesen hangolódni a POSzT nappali világára.

Akár az idei első szakmai beszélgetéssel  az Irodalom és Művészetek Házában a Katona József színház tegnap este játszott Kaukázusi krétaköréről, ahol Lengyel Anna dramaturg, az egyik felkért hozzászóló jó szívvel méltatta a Székely Kriszta rendezte Brecht-darabot, kiemelve, hogy ez a színpadra állítás mennyire megteremti mindenfajta brechti elidegenítő mechanizmus mellett és attól függetlenül is azt az atmoszférát, azt a mélyen és humánusan optimistát, ami  Brechtről nem szokott általában  elsőre az eszünkbe jutni. Igaz is, mert minden csöpögős hatást elkerülve, sem véletlenül, sem szándékosan rá nem játszva, valami olyan megy végbe ebben az előadásban, ami azt sugározza: akkor is jó lesz az ember, és akkor is jót cselekszik legvégül, ha esze ágában sem volna semmi ilyesmit tenni.

©csati

“Brecht azt az optimista hitet írja meg, hogy az ember mindig érzi, hogy mi a helyes cselekedet, ès a kérdés utána jön: van-e bátorsága aszerint cselekedni?“– ahogy az előadás dramaturgja, Szabó-Székely Ármin fogalmazta. Mi az, hogy jó? Ne legyünk széplelkű “szentimentik”! Nem is kell, de attól még  igaz ez a huszadik-huszonegyedik századi menekülések, pokoljárások, vagy épp az ezeket elferdítő, elhazudó, kék alapú hatalmi propaganda ellenére is. Lásd és nézd ezt a rendezést, ha épp a Katona Kamrájában támad kedved előadást nézni.

Avagy lásd Zsámbéki Jakab ma délelőtti, gyermeki, ösztönösen őszinte “elszólását” a szakmai beszélgetésen! Lévai Balázs azon kérdésére, hogy tizenévesként, színészek között milyen érzés az ő gyerekszerepét játszani – “Jó közöttük, figyelnek rám, különösen azért érzem ezt, mert nem igazán érzem magam jól abban az osztályban, ahova járok.” Közben Székely Kriszta kutyája betipeg a pódiumon beszélgetők közé, majd hátára fekve, mint aki a langymeleg első tavaszi napsütéses napok egyikén élvezi a napfürdőt, lábait égnek emelve, önfeledten hengergőzésbe fog. Széplelkűség előre vagy hátra: az állatok keresetlen – mondd, ösztönös, pedig veszettül nem  az – testbeszéde, minden jól időzített dramaturgián és megrendezettségen túl – igaz. Nemhiába az állatok az ember szellemi vezetői…

©simarafoto

De hát dráma van, azaz volt az Irodalom és Művészetek Házában… Míg a szakmai beszélgetés után a terem ablakához menve a dzsámit igyekeztem a nyitott szárnyú ablakon keresztül lefotózni, aközben valaki magához szólította, kerek-perec: elvette, magáévá tette a frissen vásárolt, a fotózási kísérleteim idejére a tőlem hat méterre levő  asztalra letett Jelenkor színházi számát. Kelet-európai módi, úgy látszik az “értelmiség” körében is. Talán a tíz forint híján egy ezresért az aulában megvásárolható lapszámot boldog-boldogtalannak osztogatott, árválkodó szóróanyagnak  gondolta, nézte – mert így akarta gondolni, annak akarta nézni. Sebaj: lent az aulában, ahol öt perccel korábban magam is egy vadi új ezresért cserébe kaptam, azaz vettem – kaptam helyette egy másikat. Egyet fizet, kettőt kap – ha már az egyiket a mindig Ismeretlen Valakik magukénak érezve, elteszik.

Szóval ott tartottam, hogy dráma van, lesz is az Irodalom és Művészetek Házában: felolvasószínház, a Nyílt Fórum 2018, a magyar dráma nyílt fóruma a Dramaturg Cég szervezésében. Ez most már éppen a 23. lesz ezen az idei POSzT-on. Ma délután háromkor – ahogy majd a többi napon is – Maruszki Balázs: Vasember fiai. A történet 1990-ben játszódik egy határ menti faluban, ahol az Ismeretlen Katona emlékművéről leflekszelik a katonát páran, és maradnak a csizmák, hogy éktelenkedhessenek.  Régi hős helyett újat keresnek…Találnak szerinted? Nem akarok áthallásokban bővelkedően ironizálni, de ezek már megint mi vagyunk…- harminc, negyven, száz és sok száz éve.

Elegáns frappánssággal, honi nemzettudatunk és emlékezetpolitikánk kliséit nem visszaböfögve megírt dráma ez, melyet a k2 alapító-rendezői: Fábián Péter és Benkó Bence rendeztek felolvasószínházi formába. Borsányi Dániel pöffeszkedő, szándékos tudathasadással helyezkedő polgármestere, és az őt a levéltári tényekkel szembesítő, önkéntelenül is abszurd és ebben az abszurditásban a magunkra ismerést segítő emberi iskolaigazgató, Farkas Sándor, valamint a háborúban itt elveszett amerikai katonát, az  apját elemi emberi felháborodottsággal, ám a civilizáltakhoz méltó nyitottsággal kereső fiú, Horváth Szabolcs eredetiségében egyedi toposszá teszik a többiekkel együtt ezt a még csak szövegként létező,  majd a mentorálással tovább formálódó szöveget.

Érdemes drukkolnunk azért, hogy minél hamarabb valamelyik színházunk következő bemutatójaként láthassuk ismét viszont.

©simarafoto

Este héttől a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Hedda Gablerét néztük sokan, tényleg sokan a meredeken emelkedő nézőtér minden sorának székein ülve. Henrik Ibsen  “női identitás-, helykeresés” drámájának a helyszíne  egy rózsaszín falú és rózsaszínű, minimál dizájnos, hatalmas nappali. Az élet terebélyes rózsaszín nappalija (díszlet: Szőke Zsuzsi). Avagy a léleké, a magát kereső, a jelennel már bőségesen bevacsorázott személyiség nappali-hálószoba világa, mert odavetítődik a félhomály közepette a falaira Hedda Gabler (Varga Andrea) apjának egyediségében is jólesően zsáneres apa-portréja, aki előtt lehet merengeni. Bár ezt a képet a többiek már csak a saját lelkük múltat megszépítő vagy épp elhárító lelkükben látják.

Rózsaszín világ,de nagyon is reális, bármelyikünké, még akkor is, ha babarózsaszín. Keresztes Attila rendezésében ez az eszmeiség tapintható.  Ez a tapinthatóság a vizualitáson keresztül hat inkább, mint a megformálás intenzitásán. Intenzitást írok, a megformálás drámai sűrítettséget létrehozó intenzitására gondolva. Mert a megformálás szinte minden szereplőnél és minden jelenetben alapvetően csont nélküli, gondos, érezve érteni akaró  és tudó munka.

Az intenzitásra nem kerül hangsúly, vagy másképpen kerül, ám talán ettől, ezért érezni azt nézőként az előadás alatt sokszor, hogy “addig is körbenézek a nézők között, amíg ismét impulzívan történik majd valami.” Pedig jó lenne magunkba is nézni, az előadás valamelyest terelni is akar effélére – ám arra, a magunkra, a befelé nézésre sosem könnyű rávenni csak úgy hoppsz, minket, tudom – és ez is emberi, természetesen.

©simarafoto

De azért egy pillanatra se alszunk el, még kávé nélkül sem, bár ébren se álmodunk. Kellene? Nem ártana, az előadástól tök függetlenül mondom: ébren álmodni, hisz ezért dramatizálunk, ezért formálunk karaktereket, nézőként ezért nézzük a karaktereket formáló színészeket a színház belterében: a dobozban. Jut eszembe: beltér – a fülledt levegőtlenséggel szemben  szerintem még Sztanyiszlavszkij vagy Peter Brook se tud kihívásként értelmezhető alternatívát a színpadra tenni, nyugalom.

Elered az eső este negyed tíz után, mindenki a színházi büfé fedettségében hűsíti száját beszélgetéssel,  fröccsel, sörrel, unikummal, vagy amit torka, ízlése, temperamentuma kíván. Azaz lassan beindul a Poszt hamisítatlan, jordáni hangulat-üzeme, tehát kellő ütemben ébredünk magunkra, az idei, a 18. POSzTra.

Csatádi Gábor

Szétszéleszt vagy egybeterel? #POSzT 1.nap

fotó: Hegyi Júlia Lily

“…mert tetszik, nem tetszik:  patriarchális világban élünk!”

– “zuhany utáni” interjúk – Hedda Gabler: Varga Andrea

  • Mire lehet válasz vagy megoldás: fegyverrel, ön kezűleg véget vetni az életünknek?
  • Azt gondolom, hogy ez nem  könnyű “megoldás”. Rettentően sokat gondolkodtam ezen: hogyan, mikor juthat el egy ember odáig, hogy ön kezűleg véget vessen az életének. Borzasztó nagy bátorság kell ehhez, bármilyen kritikus élethelyzetben is legyen az a valaki. Azt mondják: gyávaság ilyet tenni! Azt gondolom, hogy sokkal nehezebb ezt megtenni, mint életben maradni. Mert ha életben maradsz, akkor valamilyen megoldás úgyis eléd sodródik. Ha viszont meghalsz: azzal végérvényesen pontot teszel valaminek a végére. Ez a mi kultúránkból adódik : azt mondják, hogy az ember, a transzcendentális-individuális voltából adódóan lehet  így(mosolyog) – el tudja dönteni, hogy mikor vessen véget az életének. Ám bármilyen radikális döntéssel metssze is ketté ezt az életet – a lélek ott marad, nem tud mit kezdeni ezzel a döntésünkkel. Mert ettől még a lélek nem fejezi be, nem tudja ilyen módon befejezni a maga életútját…
  • …sőt: ugyanazt a feladatát kell majd folytatnia, amit a “meghalás” előtt végzett: a feladata ezzel, ilyen módon nem zárul le… A te Hedda Gablered mennyire faltól falig élő, megoldást, kiutat nem találó?
    Nagyon radikális elvárásai vannak. Elsősorban önmagával, másodsorban pedig a környezetével, a társadalommal szemben. A döntései miatt folyamatosan belesodródik egy olyan létezésbe, amely számára elviselhetetlen, és nem is képes megfelelni annak az elvárás halmaznak, amit ebben a sodródó létezésében elvárna magától.
  •  Előfordul, hogy hasonló helyzetekben találod magad, mint Hedda?
  • Nem, egyáltalán nem. Mikor elolvastuk a szöveget, akkor azt éreztem: ez megfoghatatlan! Értettem ugyan, hogy mit akar Ibsen a nőtől, nagyon szép, összetett jellemábrázolást ír Hedda Gablerről, kibontva az ő problémáit. Viszont pont e miatt az összetettség miatt nem láttam, hogy mindazt. ami Hedda, hogyan lehet két órában megfogalmazni? Hogyan lehet ezt a kálváriát érthetővé tenni, hogyan lehet erre a fajta érzékenységre rálelni? Érződik az, hogy egy férfi írta ezt a darabot…
  • Mert?…
  •  …mert tetszik, nem tetszik:  patriarchális világban élünk! – nőként ezt kell, hogy mondjam. Ezt a darabot egy férfi írta, és egy férfiember rendezte. Számomra izgalmas,  ami így mindebből kibontakozhat: hogyan látják a férfiak a nőt? Végtelen fontos az, ahogy Ibsen megtalálta a nő problémáit, az összeférhetetlenségeit a feleség- és anyaszereppel, a lányszereppel…
  • …és te hogy látod a férfiakat?(nevet) A férfi-rendezést, a férfi-dámaírást…?
  •  Nagy szerelmese vagyok Csehovnak… Mikor elkezdtük a Heddát, akkor Attila (Keresztes Attila, a rendező – a szerk.) azt mondta, hogy Hedda alakjába  Csehov összes nőszereplőjének a karaktere van egyetlen személybe sűrítve. És ez így is van: van benne Mása, van benne Irina, van benne Árkagyina – nagyon sok nőt “tömörít össze” Ibsen! Hihetetlen érzékenységgel közelít Ibsen a nőkhöz – talán egyfajta kíváncsiság is lehet ez! A Nórában megírta, hogy mi történik egy nővel, ha nem tud megfelelni az elvárásoknak, ha kilóg a sémából. Aztán megírta a Heddát, amelyben a nő nem futamodik meg, hanem megpróbál megfelelni – de hát nem sikerül neki!! (csalódottan összecsapja tenyerét)    Csati                  

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: