Home / Ajánljuk / “A fingnak nincsen orra!”#POSzT 3.nap
“A fingnak nincsen orra!”#POSzT 3.nap

“A fingnak nincsen orra!”#POSzT 3.nap

…ahogy a Miskolci Nemzeti Színház Kaukázusi krétakörének Acdakja mondotta sommásan és egyben filozofikusan a bíróvá választásának zűrzavara közepette. Az ízlés hiánya nem feltűnő; aki effélében szenved, annak ez a tény fel sem tűnik. A POSZT szükségképpen ilyen helyzetekbe is belesodor és próba elé állít, jó esetben egyszer-kétszer napjában…

Ennek a találó acdaki megjegyzésnek a délelőtti szakmai beszélgetés majdnem tökéletes applikációja volt. Hisz a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Hedda Gablere kapcsán hiába emlegette sűrűn a két hozzászóló, Benkó Bence és Fábián Péter, hogy habár kitartóan keresték a rendezés miértjét, intencióját, ám azt mégsem találták. A rendezői szándékot értették, érezték, de annak a színpadon való megjelenését viszont már annál kevésbé. Azaz: hiába tudja a rendező és színésze, hogy az ibseni dráma mely igazságát szeretné megragadni a színpadra állításában, ha az mégsem ölt testet az előadás három dimenziójában.

fotó: Hajdu Zsófia

Kicsit úgy éreztem magam, mint ahogy Arany János érezhette magát, amikor Gyulai Pál róla szóló kritikáját olvasta, majd  ceruzával mellé körmölte: “gondolta a fene!” – erőszakold meg a szerzőt, kend rá azt is, amit közel nem gondolt ő annyira hangsúlyosnak, mert a szerző úgyse szól vissza, nemde? Keresztes Attila és az előadás szereplői tökéletesen elemezték a drámát számunkra, ám mindezt nem az ő játékuk által ismerhettük meg, csupán csak  abból, amit az előadásukból ők elmondtak, már-már koncentrikus sulykoltsággal – nagy szavak Ibsenen ugyan erőszakot tudnak tenni – könnyű is azon, aki már nem él – rajtunk ellenben, akik láttuk az előadást a szemünkkel a maga megvalósulásában a tegnapi estén – rajtunk már annál kevésbé.

Fülledt, esőre váró, aztán mégis  esőmentes délutánon Lénárd Róbert Bácskamocsaras című drámáját olvasták föl az IMH-ban, Sardar Tagirovszky rendezésében. Egy dráma arról, hogy a Délvidéken egymás mellett, egy helyen és időben élő két generáció hogyan talál vagy nem talál fogódzót saját identitásteremtéséhez a múltban és a jelenben. Az “idősebb” generáció miként él a megfejthetetlen és kielemezhetetlen múltjában, míg a “fiatalabbak” miként nem találják az identitásuknak alapot, kiindulást adó jelenbeli fogódzókat az országukban, a félkapitalista valóságban. Abban a közegben, amely az embernek hazájaként az önazonosságának alapját kellene, hogy adja. Körbeüljük a teret, hallgatjuk a játszókat, de pont az az érzésünk, hogy még a dráma is olyan ingoványos, félig megszületett közegben leledzik, mint az a világ, amiben zajlik, amit meg kíván teremteni magának.

fotó: Simara László

Este nyolctól a Pécsi Nemzeti Színház N. Szabó Sándor termében a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának Cserhalmi-osztálya Carl Orff Carmina Buranaját hozta el off-programként Blaskó Borbála rendezésében, koreografálásában. Többszólamúan, egymás mellett egyforma dinamizmussal szólalt meg a tánc-, a hangszeres zene- és az énektudás. Forgószél-lendület és finom pianók sora  ez az előadás, miként a szenvedély is: tomboló és kifulladásaiban belenyugvóan elcsendesedő egyaránt.  A Cserhalmi-osztály feloldódott a táncban, amely sodrásába húz, szenvedélyével inspirál és kiemel a köznapiság egyforma üteméből pont azért, hogy ezeket a hétköznapjainkat újra tudjuk értelmezni. A spontaneitás – a kevésbé elvágólagos, “túl szabályosnak” ható mozdulatok némelyike helyett – talán még fokozná, már-már a tökélyhez juttatná ezt az izzásban, belső hevületben amúgy sem szűkölködő koreográfiát.

“…vágyunk igazi, mély találkozásokra – olyanokra, amelyekben fel tudunk oldódni…”

– “zuhany utáni” interjúk – Gruse: Láng Annamária

Mennyire szoktál emberekhez, helyzetekhez ragaszkodni?
• Nagyon! (mosolyog) Szeretek erős kampókkal “belekapaszkodni”(jóízűen felkacag) a másikba, szeretem mélyen keresni a találkozást! – nyilván ezért is viselhet meg bármilyen elválás is aztán.
Ennek a “mélyen keresésnek” mi lehet az oka?
• Annyi mindent kapok ettől – nem is hiszem, hogy bármi mástól kaphatnék annyit, mint a másik emberrel való találkozásoktól! Valószínűleg erre lehetek kondicionálva.
Gruse is  ilyen valaki?
• Igen, talán kicsit együgyű  ebben az összefüggésben is…
Azonban – bármennyire is vágyik arra, hogy szeressék – érződött most este a te Grusédon az is, hogy nem most jött a hat húszassal…
• Lehet, de azt hiszem,  ez inkább az életkoromból adódhat, hogy ezt a karaktert így játszom el. Nem tudom úgy játszani már, nyilván, mintha még csak huszonegy-huszonkét éves lennék. A megírt karakter viszont jóval fiatalabb – közben mégis bizonyos dolgokat csak olyan élettapasztalattal lehet eljátszani, amihez az szükséges, hogy megszerezd őket, ahhoz pedig óhatatlanul életkor is kell…(nevet)
…már csak azért sem gondoltam, gondolnám, hogy ez a Gruse teljesen naiv lenne, mert telis-tele van életakarással – és az optimizmus, az igazi, kikezdhetetlen optimizmus nincs és nem is lehet meg bőséges élettapasztalat nélkül, azt hiszem… Magad is ilyen “pozitív” alkat vagy?
• Próbálok, igen, próbálok ilyen lenni, de hát a helyzetek nagyon ambivalensek, és én már az ilyen Gruséhoz hasonló élethelyzeteken olykor azért igencsak meglepődöm. Hisz az ember felnőtt fejjel sok mindent sokkal összetettebben, bonyolultabban lát már…
Van azért még olyan eset, amikor megengeded magadnak, hogy mégse láss valamit annyira bonyolultnak?
• Néha megengedem magamnak ezt a luxust, igen! (felkacag) – legalábbis ez lenne a cél, hogy megengedjem magamnak ezt a luxust! Az életet, magamat könnyedebben kezelni – ám ez azért rettenetesen nagy munka, nem jön már annyira magától, könnyeden, mint gyerekkorban.
Miért, mi miatt lehet fontos szerinted Grusénak a szerelem?

• Nem tudom, hogy külön, kiemelten fontos-e ez neki. Megtörténik vele egészen egyszerűen a szerelem (is). Nincs szerintem olyan közöttünk, akinek az életét felforgató érzés, a szerelem ne lenne fontos! Nincs olyan, aki ne vágyna erre – persze aztán mindenki másképp kezeli… Szerintem vágyunk igazi, mély találkozásokra – olyanokra, amelyekben fel tudunk oldódni, könnyedek tudunk lenni. Ha egy másik ember mélyen szeretni tud téged, akkor meg tudja adni ezzel a szeretetével, szerelmével számodra ezt a könnyedséget, feloldódást – ez az, ami szép ebben.

Csati

Három a magyar igazság, tudom, de néha a sok hasonlóból, még ha jó is,  megárt a sok. A nap zárásaként a Miskolci Nemzeti Színház Kauázusiját játszották a versenyprogram negyedik előadásaként a Pécsi Nemzeti Kamaraszínházában. Szőcs Artur rendezése olyan, mint egy finom bonbon, nem tudod, hogy mi miért és miért olyan arányaiban van benne, ahogy, de nincs ellenedre, sőt, hiszen sose tudhatod, hogy melyik részébe harapván bele, milyen kellemes, vagy épp keserédesen mellbevágó meglepetés érhet.  Az előadás végéről írtam tavaly novemberben: “Krétakör: autógumi kör, melybe pont ugyanúgy bele kell állnunk, mint a krétával rajzoltba. Bele is állhatunk, rángathatjuk egymást, de földet is szórhatunk és növényt is ültethetünk e gumikörbe. Mindenesetre, amíg a növény megnő és naggyá cseperedik, addig a tapsrendet megszakítja a két kolhoz versengésének az eredményhirdetése: a színészek kézről kézre adogatják a szavazati végeredményt tartalmazó urnát. Aztán szép, méltóságteljes intonálással a darab elején édesbúsan harmonikázó zenész (Rákai András) karmesterkedése alatt rágyújtanak az eredményhirdetésre: a “Lófaszt a seggedbe” című két szólamban énekelt, magas igényűen szóló kórusműre. Találó, díjnyertes,  és persze kellően elidegenítő, azaz brechti! A lyuk (kör) lelje meg a belevalóját, odavalóját. És ezt az igazságot csupán akkor látjuk obszcénnek és vulgárisnak, ha e dal igazsága patika-mérlegen, és nem a lelkünkben születik. Ez utóbbi esetben csak tapsolni lehet: az előadásnak és leginkább saját magunknak.”

fotó: Simara László

Este héttől a színháztérről mély, melengetően bizalmas, határozottságában kedélyesen, tág keblűen invitáló bőgőhang ütötte meg a fülem, és húzott, húzott fel a Déryné-lépcsőn, fel a térre. Lőrinczky Kati  kortárstánc improvizációját táncolta épp a színház téri szökőkút víztől áztatott káváján. Méltóságteljes csoda volt, megejtően szép, letisztuláságában fokozhatatlan – a művészet egyszeri itt és mostja.

Kardunkba dőlünk

– POSzT-impressziók

„Kardomba dőlnék, ha még egy Krétakört meg kellene néznem” – mondta az egyik kolléga az aznapi második Krétakör-előadás szünetében. A végig itt posztolóknak ez már a harmadik volt három napon belül. Már az is kissé furcsa, hogy a Brecht-darabból három szerepel az idei POSZT-on, de ez még elvileg magyarázható lenne azzal, hogy három kiemelkedő Krétakör született (nem magyarázható). Két előadás egy napra zsúfolása azonban talán már a Brecht-fanatikusoknak is megfekszi a gyomrát, pláne, hogy a kettő együttes ideje 5 és fél óra.
A magamfajta esztéta persze megláthatja ebben egy jó kis összehasonlító elemzés lehetőségét, de – valljuk be – nem igazán közönségbarát megoldás. Hadd folytassam egy coming-outtal: nem szeretem túlságosan A kaukázusi krétakört. Még a Brechtnél megszokottnál is didaktikusabb darab, ráadásul túlbeszélt: a színház a színházban keretezés nem igazán indokolja létét (sokszor ki is hagyják a rendezők), az Acdak-sztori pedig rendkívül hosszúra nyúlik (olykor meg is kurtítják a rendezők). Értő kezek között viszont izgalmas előadások születhetnek, az egyébként jól megírt karakterek pedig hálás szerepeket kínálnak a színészeknek.
A Nagyváradi Szigligeti Színház előadása azonban minden, csak épp nem izgalmas. Anca Bradu rendező gyakorlatilag fölmondja a darabot, híján bármiféle innovációnak. Egy háttal felénk fordított teherautó rendezi a teret, platóján hátul (nekünk elöl) a színészek állnak olykor, elöl (nekünk hátul) a zenészek ülnek. Az előadás nem hagyja ki a kerettörténetet, de nem is kezd vele semmit, függelékként otthagyja. Ahogy lényegében a darab egészével sem kezd sokat, csak egymás mellé pakolja a jeleneteket. Ahol dráma van, ott a drámát hangsúlyozza, ahol komédia, ott a komédiát, de sem igazán drámai, sem igazán komikus nem tud lenni. Színtelen-szagtalan produkció, amelyről akkor is találgatnánk, hogy mit keres a POSZT-on, ha egyébként az egyetlen Krétakör lenne. A két másik mellett meg végképp nem értjük.
A Miskolci Nemzeti Színház Krétaköre egészen más kategória. Nem mondom, hogy nincsenek hibái, de van erős rendezői koncepció, színészvezetés és Kovács Dánielnek köszönhetően markáns látványvilág: az egész díszlet gumiabroncsokból épül fel, melyek egyszerre tudnak formázni kormányzói palotát, hegyet vagy bírói pulpitust. Láng Annamária Gruséja és Harsányi Attila Acdakja kiváló alakítások, Szegedi Dezső pedig – szándékosan vagy sem – finom Andy Vajna-paródiával örvendeztet meg minket. Egy-egy politikai beszólás is tarkítja az előadást, a színészek ugyanakkor itt és most olykor túlságosan ráülnek a közönséghangulatra és kabarettisztikusabbra veszik a formát a kívánatosnál. Tudjuk, a kevesebb néha több. A végén még egy “nagy lófaszt is küldenek a seggünkbe, be, középre” – amúgy a capella.

B. Kiss Csaba

De  igazából semmi sem bántó, még a bélszél erőszakos vagy épp szelíden lágy fuvallatai sem. Nem, nem az. Előfordul, hogy nem minden lesz egyformán igényesen jó. Ettől emberi az, amit csinálunk, alkotunk – csupán nem szabad elfelejteni szagolni, “ízlelni” a saját végtermékeinket, mert ez a képességünk az, ami orrá lesz. Orrá, amely nélkülözhetetlen a művészethez, az együttéléshez és saját lelki finomságunkhoz. Az orr tehát nem luxuscikk, hanem emberi minőségünk “alaptartozéka”.

Csatádi Gábor

https://www.potszekfoglalo.hu/2018/06/08/szetszeleszt-vagy-egybeterel-poszt-1-nap/
https://www.potszekfoglalo.hu/2018/06/09/ezek-meg-mindig-alszanakposzt-2-nap/

fotó: Simara László

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: