Hétfő este láthatjuk Christian Gundlach Batang felé… című drámáját a POSZT-on. A darabbéli Huberttel és Alexszal, azaz Koltai Róberttel és Szirtes Balázzsal, valamint a rendezővel, Gaál Ildikóval beszélgettünk falakról és az álmokról, a demenciáról, az egymás közti úttalálásról és az elmúlt tizennyolc év POSZT-élményeiről…

  • Melyikőtök mire asszociál amikor azt hallja: fal, illetve azt, hogy álom?
  • Balázs: A falról az a legszebb kert jut eszembe – egyszer, remélem, lesz nekem is egy ilyen, legalábbis erről álmodozom, – amit fal vesz körül. Egy olyan zárt hely, ahol a saját kertedet létrehozhatod.
  • Ildikó: A falról eszembe jut, amivel a tanítványaimnak is gyakran példálózom: egy fallal, falakkal körülzárt hely olyan, ahonnan egyetlen módon juthatsz csak ki: fölfelé, mindig csak fölfelé!(nevet)

…tudtam, hogy erre a szerepre Robi tökéletesen alkalmas lesz! – nem azért, mintha már demens lenne. Hanem azért, mert azt gondolom, hogy ő jól, mélyen képes “belevilágítani” mindenféle helyzetbe. Belevilágítani egy olyan sötét helyzetbe, mint a demencia…- ehhez erős ember kell, aki képes rá. Robi nagyon erős “fénnyel” képes belevilágítani a demenciába. A demencia pedig bizonyos értelemben maga a sötétség.

  • Miért, vajon fölfelé nincsenek falak?(kajánul mosolyog)
  • Balázs: Plafonnak hívják…(nevet)
  • Ja, igen, tényleg…(elneveti magát)
  • Róbert: Az álom mindennapos kollegám, minden nap velem van. Ha öt percre lefekszem, akkor is többnyire belebódulok valamilyenbe – és ilyenkor jön az a feloldhatatlan dolog, hogy mi a túrót álmodtam, és miért pont azt… A fal? Az azért érdekes, mert azon kívül, hogy kínai Nagy Fal, illetve hogy a házak is falakból  épülnek fel, azonkívül soha nem jut eszembe meghatározásként így: fal. Lehet, hogy ez azt is jelenti: nem ismerem a falakat, mert már ledőltek…

fotó: Simora László

  • E mostanit megelőzve melyikőtök milyen kétszereplős darabban játszott legutóbb?
  • Ha a Godot-ra várvát is annak tekintjük – annak ellenére, hogy összességében több szeplő is játszik benne –, akkor Estragon és Vladimir kettősét egy igazi csodának gondolom. Ascher Tamás rendezte, és Vajda Lacival,  aztán Jordán Tamással majd húsz évig játszottuk. Számomra ez egy kétszereplős darab, annak ellenére, hogy hatalmasat alakított benne Lukács Andor mint Lucky, és szintén fokozhatatlan volt benne Helyey László is mint Pozzo.
  • Balázs: Egészen friss élményem ezen a téren az a Horgas Ádám rendezte Április Párizsban, amit ketten, Botos Évával játszottunk a múlt évadban a Mozsár Műhelyben. Persze egészen más egy férfi-női kettős, mint két férfi kettőse.

…ha egyre világosabb képe lesz a másikról, akkor egyre jobban ki fog világosodni ez az előadás a végére. Nem a hapiend értelmében, mert ez  a történet egyáltalán nem zárul hapienddel. A barátságuk, a kapcsolatuk szempontjából ugyan pozitív e történet, ám sajnos a betegség, a demencia szempontjából viszont nem. És persze a másik szereplő is küzd olyan problémákkal, melyekből nem igazán van kiút – ebből a szempontból tehát van benne sötét is, világos is.

  • Hogyan került eléd ez a darab?
  • Ildikó: Eleve szeretem a kétszereplős dolgokat, mert azt gondolom, hogy a fontos dolgok mindig két ember között történnek! Épp keresgéltem egy kétszereplős darabot két férfinak, már nem is igazán tudom, hogy miért, amikor egy barátom javasolta ezt az anyagot. Ebben az értelemben tehát ez egy magyarországi ősbemutató, amelyet egy ’70-ben született echte német karmester írt a nagypapájáról, a nagypapája demenciájáról. Edit Jeste novellája volt az alapja ennek a drámának. Azt már akkor tudtam,  hogy az egyik ezen két szereplő közül  Koltai Róbert lesz: a másik szereplő,  Balázs csak később került a látóterembe, ebből a szempontból.
  • Mi miatt gondolhattad eleve azt, hogy Koltai Róbert lesz az egyik szereplője ennek a darabnak?
  • Ildikó: Azért, mert tudtam, hogy erre a szerepre Robi tökéletesen alkalmas lesz! – nem azért, mintha már demens lenne. (mindhárman felnevetünk) Hanem azért, mert azt gondolom, hogy ő jól, mélyen képes “belevilágítani” mindenféle helyzetbe. Belevilágítani egy olyan sötét helyzetbe, mint a demencia…- ehhez erős ember kell, aki képes rá. Robi nagyon erős “fénnyel” képes belevilágítani a demenciába. A demencia pedig bizonyos értelemben maga a sötétség.

fotó: Simara László

  • Apropó: fény és sötét – szerintetek melyikből mennyi jut ebben az előadásban?
  • Balázs: Amennyiben a “fényre” úgy tekintek: két ember megismeri egymást, akkor a fényből. Azaz ha egyre világosabb képe lesz a másikról, akkor egyre jobban ki fog világosodni az előadás a végére. Nem a hapiend értelmében, mert ez  a történet egyáltalán nem zárul hapienddel. A barátságuk, a kapcsolatuk szempontjából ugyan pozitív e történet, ám sajnos a betegség, a demencia szempontjából viszont nem. És persze a másik szereplő is küzd olyan problémákkal, melyekből nem igazán van kiút – ebből a szempontból tehát van benne sötét is, világos is.
  • Róbert: End van benne, happy nélkül.
  • Balázs: Ha már Robi, és az, amit az előbb az álomról el is mondott  – ez a fickó, Hubert maga is álomvilágban él.(nevet) Totális álomvilágot képzel el magában és maga körül.

Az első posztos élményem tizenhárom évvel ezelőtti, amikor egy felolvasó színházban vettem rész. Azt érzékelem most – persze lehet, hogy még  korán van, – hogy nincs akkora nyüzsgés szakmailag, mint korábban. Akkor nem volt olyan terasz a Király utcán például, hogy amikor végig mentél rajta, ne botlottál volna mindegyiken egy-egy kollégába.

  • …de hisz az álom maga is akkor jó, ha nemcsak alvás idején, hanem ébren is álmodunk, nem? Mennyi van ebben a darabban a könnyen tud nevettetni, bulvár típusú, kliséken alapuló történetből,  mennyire épül erre? Vagy épp mennyire nem akar erre építeni?
  • Ildikó: Igen, bizonyos értelemben ez egy sztereotip történet. Azt is mondhatnám: kiszámítható előre minden fordulata – tudni fogjuk az elején már, hogy mi fog velük történni majd a végén. De nem is ettől, ezért érdekes! Nem ettől, mert nagyjából tudom, hogy ebben és ebben a fázisban ez és ez fog  történni egy ilyen demens embernél…
  • …hanem?
  • …amitől izgalmas, az az, hogy ezt általában nem látjuk ennyire nyilvánvalóként – maximum csak akkor, valamelyik családtagunk, rokonunk életében jelen van valami ilyen élethelyzet – ami kívülről nézve  “sötét”, sajnálatra méltó történet. Most viszont mi megpróbáltunk úgy bevilágítani ebbe, hogy ezáltal egyfelől nem lesz olyan tragikus – mint amilyennek kívülről esetleg  tűnhetne, – másfelől pedig ad egy fogódzót a fiatal fiúnak, Alexnek, aki előtt még ott állhatna az egész élet,  mégsem képes megragadni ezeket a lehetőségeket – mindezt már tudjuk  az első pillanattól fogva. Ad egy olyan fogódzót, hogy habár Hubert élete egy valóságosan nem élhető álomvilág-lét, ám ha nincs más, akkor az is jobb annál, mint amikor Alex nem kapaszkodik abszolúte semmibe. Itt tehát nem a kiszámíthatóság az érdekes- hisz az evidens, hanem attól lesz izgalmas, ahogy megpróbálunk belevilágítani ebbe az egész helyzetbe!
  • Róbert: Miközben elvesznek a mindennapjaik kisebb-nagyobb dolgai között, aközben  a lehetetlenből, ami köztük van,  valami kiegyenesedő történet születik. Hogyan lehet minden lehetetlensége dacára két embernek, ha képes figyelni a másikra, közel kerülnie egymáshoz? Számomra játék közben is ez benne az öröm és az izgalom.

fotó: Simara László

  • Alex hogyan tud magával, Huberttel “egyenesbe kerülni”?
  • Balázs: Alex  elég zavaros srác, aki attól, hogy valaki  képes őt közel engedni magához,  talán  egyenesbe tud kerülni… Senkit nem emleget, csak az anyját, akivel abszolút nincsen valami túl jó viszonyban – az apját viszont hiányolja. Egyáltalán: fontos neki, hogy közel kerülhessen valakihez – aki ráadásul pont egy “apa” figura.
  • Melyikőtök mit őriz magában a POSzT tizennyolc esztendejéből?
  • Róbert: “88-ban nyertem el a legjobb férfi alakítást az Öngyilkos főszerepével!(mosolyog) Illetve az az év, amikor annak az osztálynak, amelyikbe Tompos Kátya és Szőcs Artur is járt, én rendeztem az Én és a kisöcsémet. Emlékszem, óriási sikerrel játszottuk itt akkor a Néphadsereg Klubjában.
  • Balázs: Az első posztos élményem tizenhárom évvel ezelőtti, amikor egy felolvasó színházban vettem rész. Azt érzékelem most – persze lehet, hogy még  korán van, – hogy nincs akkora nyüzsgés szakmailag, mint korábban. Akkor nem volt olyan terasz a Király utcán például, hogy amikor végig mentél rajta, ne botlottál volna mindegyiken egy-egy kollégába.

Nekem nagyon fontos partnerem a közönség: előadásról előadásra azon imádkozom, hogy az első öt percben fel tudják venni a fonalat. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy hangosan hahotázzanak, vagy nevetésbe törjenek ki, hanem a lélegzetükön érezzem, hogy velem együtt lélegeznek! Valami együttérzés alakuljon ki. És ha az elején ez nincsen meg, akkor azok az előadások nehezebben futnak be a “célba”!

  • …ettől függetlenül persze Robi az elmúlt tizennégy percben, amióta itt beszélgetünk, körülbelül ötször rakta fel a kezét, hogy köszönjön épp valakinek…(nevet)
  • Róbert: Mert hát én annyival vagyok idősebb, mint Balázs!(felnevet)…és persze azért, mert én vagyok a demens!(kacag) Nem emlékszem semmire!(nevet)
  • Ildikó: Nem szégyellem: nekem volt egy ájulás-élményem egyszer a POSzT-on. Úgy történt, hogy az egyik agyvérzésen túlesett ismerősömet próbáltam megérteni. Annyira próbáltam, akartam megérteni – ám feszült volt, ezért arra gondoltam, hogy igyunk meg valamit együtt,  és úgy beszélgessünk, majd bementem egy zárt térbe, ahol már nem volt máshol hely leülni, csak egy balettrúdra. Aztán a következő emlékem az, hogy a női WC-ben locsolják az arcom.

fotó: Simara László

  • Kinek mit jelent a POSzT?
  • Róbert: Idén nekem az a kétszáz kilométer a POSzT, amit levezettem – én vezettem, lehozva a “társulatunkat”.

Az álom mindennapos kollegám, minden nap velem van. Ha öt percre lefekszem, akkor is többnyire belebódulok valamilyenbe – és ilyenkor jön az a feloldhatatlan dolog, hogy mi a túrót álmodtam, és miért pont azt… A fal? Az azért érdekes, mert azon kívül, hogy kínai Nagy Fal, illetve hogy a házak is falakból  épülnek fel, azonkívül soha nem jut eszembe meghatározásként így: fal. Lehet, hogy ez azt is jelenti: nem ismerem a falakat, mert már ledőltek…

  • …a demens…(nevet)
  • Róbert: Ők meg imádkoztak magukban!(mindhárman nevetnek)Várom ma este a debreceniek Három nővérét, és persze azt, hogy a mi előadásunkat majd hogyan fogadják. Nekem nagyon fontos partnerem a közönség: előadásról előadásra azon imádkozom, hogy az első öt percben fel tudják venni a fonalat. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy hangosan hahotázzanak, vagy nevetésbe törjenek ki, hanem a lélegzetükön érezzem, hogy velem együtt lélegeznek! Valami együttérzés alakuljon ki. És ha az elején ez nincsen meg, akkor azok az előadások nehezebben futnak be a “célba”!
  • Balázs: Számomra azért fontos ez a mostani, mert ez az előadás nem felkérésre készült, társulattal, hanem nagyon a miénk! Szinte a saját gyermekünk, magunk hoztuk a Robi autójában a díszletet.
  • Ildikó: Én is már évek óta készültem lejönni ide, de valahogy az utóbbi két-három évben nem nagyon volt milyen darabbal jönni. Nagyon várom már én is a holnapi estét, kíváncsi leszek, hogyan fogadja majd az itteni közönség!

Csatádi Gábor