Home / Ajánljuk / A színház veszélyes üzem… #POSZT 4.nap
A színház veszélyes üzem… #POSZT 4.nap

A színház veszélyes üzem… #POSZT 4.nap

Pont azért, mert kevéssé gondoljuk annak általában. Munkavédelmi és szellemi, illetve lelki értelemben meg különösen. Az ízlés van nagyfokú támadásnak jobb és bal felől, de mindenképpen több irányból kitéve. A POSzT része ez is, hogy nő a fülledtség, a figyelem, a szellemi birizgáltságunk hőfoka – és ez a konklúzióktól függetlenül is zseniális.

Már persze csak annak, aki az ilyet szereti. A délelőtti szakmai beszélgetés a 3.napi két Kaukázusi krétakör-előadást próbálta elemezni, egymás mellé tenni – szétszedve összerakni, hogy valamelyest okosabbak lehessünk, és ne a mennyiség sok ugyanazát lássuk, hanem mindebben a vájt fülűeknek járó dőzsölést is. Már ha valaki vájt fülűként dőzsölni vágyott volna Brechtből – fene azt az úri jó dolgát! Azért nem ragozom tovább ezt a minek három ugyanabból egy versenyprogramban dolgot, mert a héten úgyis tervezzük egy nagy interjú keretében kérdezni Regős Jánost és Térey Jánost, az idei két válogatót, és az ennek a problematikának pont a méltó helye, ideje lesz majd.

fotó: Simara László

Ascher Tamás viszont  ritka éleslátással, a pontos, distinkciókat kitevő, megkérdőjelezhetetlen, a pártszimpátiát ebből maximálisan kihagyó, megszállott szenvedéllyel vette górcső alá e két előadást, a Nagyváradi Szigligeti és a Miskolci Nemzeti Színház két Krétakörét. Igényessége példaértékű, már-már fanatikus megszállottság. Érdemes ezt a tömény szakmaiságot meghallgatni annak, aki ilyenre vágyik –  őt hallgatva könnyen szerelmes lesz a színházba, a színházcsinálás elegánsan fanatikus itt és mostjába.

A délutáni előadás, a Danilo Kiš Borisz Davidovics síremléke, az Újvidéki Színház versenyelőadása előtt a következő este egyik off-programos, kétszereplős előadásának, a Christian Gundlach által írt Batang felének Hubertjével (Koltai Róbert) és  Alexével készítettem interjút. A Borisz Davidovics valamiért nem működött. Bár lehet,  hogy csak egyeseknek nem, és a ketteseknek igen. Avagy nem vagyunk elég értően vájt fülűek? Nem biztos.  Egy jó azonban mégis van mindebben: érteni akarjuk, magunkévá tenni, birtokba venni mindazt, amit látunk – hogy a sajátunkká váljon. Igyekszünk megküzdeni vele, nem csak tojunk rá és kész.

fotó: Simara László

 

“Igen nagy vitalitással teli nőszemély vagyok!”

– “zuhany utáni” interjúk – Natalja Ivanovna: Újhelyi Kinga

Mennyire vagy az az alkat, akinek a szava az utolsó kell, hogy legyen?
• Nagymamám mondta mindig: okos enged, szamár szenved!(jóízűen kuncog) – ez helyzettől függ, szerintem. De nem mindig az enyém…(tovább kuncog)…sőt, legtöbbször inkább nem. Ha nem tudom szelíd eszközökkel érvényesíteni az akaratomat,  ha nem is adom fel, de mégsem szeretek emiatt vérre menő harcokba bonyolódni. Előfordul azonban, hogy mégis sor kerül egy-két csatározásra, hát igen: olyankor “törik a vasszék”!
…akárcsak Ivanovnánál, aki hajigálja a poharakat…(nevet)
(tiszta szívvel kacag)Tudod, hány rézpoharat tettem tönkre a próbán???
Hogyan megy tönkre egy RÉZpohár?
• Olyan svunggal és erővel vágom oda, hogy szegény elcsorbul. Olyan is előfordult, hogy kettétört: a kehely és a talpa kétfelé repült.
…nehéz nem megkérdeznem, hogy milyen jegyben születtél (nevet), de inkább nem teszem… Ennyire szangvinikus alkat vagy a magánéletedben is?
• Igen nagy vitalitással teli nőszemély vagyok! Szeretek élni, szeretem az életet, szeretem az életeket, a helyzeteket megélni. Sokszor jártam pont ezek miatt már úgy, hogy bizonyos helyzeteket hosszú időbe tellett feldolgozni, és ilyenkor ez meg is visel kissé… Persze ilyenekből tanul az ember, ezért vállalom: igen, én  ilyen alkat vagyok!
Natalja Ivanovna eredendően is  ilyen karakter vagy csak a frusztráltsága az, ami ilyenné teszi?
• Nem hiszem, hogy ilyen alkat lenne, a frusztrációja átüt az első felvonásban – őt ott eléggé megalázzák. Nem gondolom, hogy ez feltétlenül csak arról szólna, hogy ő az akaratát mindenképpen érvényesíteni törekszik. Amikor tűzvész van, a férje közben elkártyázza a vagyonukat, a házuk jelzálog alatt van – és mikor döntenie kell, hogy Andrej vagy a két gyereke, akkor nem is kérdés számára, hogy a gyerekeit választja!
…na, de az öreg dadáról, Anfiszáról sincsen túl jó véleménnyel…- mintha koloncnak, vérszívónak tartaná őt is, nem?
• …annak, mert az, ez tény! Mert Natalja Ivanovna szempontjából ez az igazság! Nem azért akar tőle megszabadulni, mert Ivanovna eredendően gonosz, aki mindenkit elmar maga mellől, hanem azért, mert a helyzet ezt követeli. És ő dönt és cselekszik egy ilyen helyzetben! Ezzel szemben a többiek álmodoznak, vágyakoznak, búslakodnak…- éveken keresztül nem döntenek, nem cselekszenek! Nem megy ki az állomásra, hogy megvegye a jegyet Moszkvába, még akkor sem, amikor volt erre  lehetősége, hisz akkor még lett volna ehhez pénze, vagyona. De kérdezem: miért nem teszi meg?
Számodra milyen Csehovot játszani?
• Imádat, tiszta gyönyörűség! Általa az ember, mint egy önismereti tréningen, sokkal jobban megismerheti önmagát, a viszonyokat, a többieket, a világot. Egy komplett életfilozófia rejlik ott a Csehov-darabokban – fantasztikus!
…nemzeti mentalitásunk a halogatás, a nem venni meg a jegyet…
• …ej, ráérünk arra még! – a Pató Pál-os mentalitás…igen.
Nagyon orosz is és nagyon magyar is…
• A rendező, akivel ezen a darabon dolgoztunk,  Ilja Bocsarnikovsz, ő a tettek embere! Hihetetlenül karizmatikus egyéniség, aki elképesztően intelligens is. Magas fokú érzelmi intelligenciával bíró, hiperszenzibilis lény! Aki anélkül, hogy megszólalnál, belépnél a színre, azt mondja: nem! Leállít, és azt mondja, hogy nem, és kiküld, akár ötvenszer is be kell jönnöd újra. És egészen mélyre kell ásnod magadban ahhoz, hogy rábólintson: igen, ez az az út, amin elindulsz, és amit tarts is meg! Maximalista és színházfanatikus – imádom!
Te is ilyen vagy?
• Igen, sajnos vagy nem sajnos…nem tudom…! (nevet)

Csati

Illetve persze van, aki tojt rá magát nem önkínzandó: kijött az Alekszandar Popovszki rendezte kortárs darabról. Ez a kijövök-nem jövök ki nálam mindig kérdés, és úgy oldom meg, hogy azt mondom magamnak: írok róla, ergo nem mehetek el, hisz nem születtem Szepesi Gyuri bácsinak, aki a pesti legendák szerint úgy közvetítette a futballmeccset egyszer a Rádióban, hogy nem is volt meccs… A rádió aranykora, Woody Allen után szabadon. Egyébként csoda mindig történhet, avagy egy gyors kólaivás a büfében, melytől akár mindent egész más fénytörésben és éberséggel leszel képes utána látni és nézni.

fotó: Hajdu Zsófia

Sebaj: Anton Pavlovics Csehov talán tuti vagy tutibb befutó lehet a Három nővérével, melyet a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház, Ilja Bocsarnikovsz rendezésében válogattak a tizenégyek (versenyelőadások) közé. Az előadást nézve eszembe jutott egy másik legenda, amit Rusznák mesélt a kecskeméti stúdiósainak: Nádasdy Kálmánhoz egyszer az egyik rendező-hallgatója így fordult: “Tanár úr, tanár úr, van egy ötletem! – Fiam, dobja el!”

 

A szláv kapcsolat

– POSZT-impressziók

A POSZT negyedik napján egy szerb, illetve egy orosz szerzőnek egy macedón, illetve egy orosz rendező által színre vitt előadását nézhettük meg a versenyprogramban. Az idei POSZT-on a Krétaköröknél már csak a nem magyar rendezők vannak többen: a most tárgyalandó két előadás mellett a nagyváradi Krétakört, a kolozsvári Rosmersholmot és a budapesti III. Richárdot is (Magyarországról nézve) külföldi rendező rendezte. Örömteli tény, hogy az ötből két előadás határon belüli. A két vasárnapi előadásnak azonban már kevésbé tudtam örülni. Danilo Kiš regényének, a Borisz Davidovics síremlékének színpadi változatát az Újvidéki Színház társulata hozta el a macedón Alekszandar Popovszki dirigálásában.

Nem olvastam a regényt, de már az előadásból kiderül, hogy a lineáris elbeszélésmódot megbontó alkotásról van szó, amely több oldalról járja körbe a háromszor született forradalmár, Borisz Davidovics életét. Sokáig csak mások szavaiból ismerhetjük meg őt, hogy aztán a vége felé feltűnjön a maga testi valójában is. Popovszki sajnos már az elején öncélú művészkedésbe fullasztja az előadást. Először is itt van a folyamatosan hangzó, de változó stílusú és erősségű zene, amely leginkább a „hatásvadász” címkével jellemezhető: rátelepszik az előadásra, illegeti magát előttünk, miközben semmi célt nem szolgál. Aztán a mindenféle ötletek tömkelege: a színészek által keltett zörejek, az olykor (ki tudja, miért) éneklésbe forduló beszéd, fura szemüvegek és fejdíszek stb.
A rendező mintha nem bízott volna a szöveg és a színészek erejében, ezért feleslegesen felcicomázta az előadást, hogy aztán a cicoma mögött minden eltűnjön. Az utolsó fél órára, Borisz Davidovics megjelenésével kissé letisztul az előadás, de addigra engem már rég elveszített.

Az orosz Ilja Bocsarnikovsz Három nővére nagyon hasonló bajoktól szenved, csak ezt még a (több mint) 3 óra 10 perces játékidő is súlyosbítja. Megint az az érzésem, hogy a rendező nem találja a kulcsot a darabhoz, ezért bevet mindent – mindent is. A folyamatosan szóló, nem kevésbé hatásvadász zene itt is uralja az előadást – úgy tűnik, mintha a rendezők arra használnák a zenét, hogy elrejtsék az előadás problémáit, de csak  tetézik azokat. Bocsarnikovsz túlkarikírozott játékmódot ír elő a színészeknek, aminek az eredménye sokszor ripacskodás lesz – félreértés ne essék, nem a színészek ripacsok, csak ripacsul kell játszaniuk. A produkció SZÉP akar lenni: a zene is szép, a színpadi forgás is szép, a lehulló őszi falevelek is szépek. Ezt nevezik giccsnek: öncélú szépelgés, tartalom nélkül.
Ez az előadás is már majdnem elveszít az elején, aztán az első felvonás második felében egy kicsit úgy tűnik, mintha megtaláltuk volna a hangot. Majd a szünetből visszatérve rögtön szertefoszlik ez a halvány sejtelem, és beindul a giccshenger. Sajnos nagyon lassú ez a henger, nagyjából Alfonzó Ványadt bácsijának sebességét idézi, és már csak azt várom, mikor lövik le azt a szerencsétlen Tuzenbachot. Elárulom: lelövik.

B. Kiss Csaba

fotó: Hajdu Zsófia

Egy eseménydús, forgószínpadot és emberi jövés-menést-futkorászást bátran váltakoztató rendezés ez. Ahol a formát, a jó értelemben vett, kevéssé átélt játékot – népnyelvileg: ripacskodást – a formai ötletek hatalmas “leplével” borítják jól eltalált és kiszámítható menetrendszerűséggel. Avagy nagy ívű, formátumú színjátszás a cívisváros deszkáiról.

Ez is, mint már szóba került ma: ízlés dolga. De szó- és – róla való, akár csak – önmagunkkal, önmagunkban való “vitatkozás és feleselés” nélkül mellette elmenni vétek. Ha valahol van a színháznak a fizikalitás síkján túli, szellemi, lelki veszélyes üzeme, akkor pont ez. Az tehát, amikor mindent és minden mennyiségben nyelünk, mint kacsa a nokedlit.

Csatádi Gábor

Szétszéleszt vagy egybeterel? #POSzT 1.nap
“Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap
https://www.potszekfoglalo.hu/2018/06/10/a-fingnak-nincsen-orraposzt-3-nap/

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: