Home / Megnéztük / “Hát persze, hogy emlékszem!!?”#POSZT 5.nap
“Hát persze, hogy emlékszem!!?”#POSZT 5.nap

“Hát persze, hogy emlékszem!!?”#POSZT 5.nap

Bizonygatja Hubert, a demens főszereplő a Batang felé… kétszereplős előadás elején. Egy demens, akinek demenciája a betegség klasszikus kórképét és az önnön világunk teremtését-ámítását is magán viseli egyszerre. Világot teremt, demensen valódit. A POSZT félidejéhez érkezett ,és lassan azok, már akik megengedik maguknak ezt az elengedhetetlen úri luxust: kezdenek belebódulni a színház teremtette valóságba, mert hát az életben a színházat keressük és a színházban az életet, ahogy Molnár Anna miskolci operaénekes-színésznő mondta pár hete.

Ahogyan a szakmai beszélgetésen, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház Három nővérének szakmai beszélgetésén is a tárt ablakszárnyak mögött az Irodalom és Művészetek Házának emeleti nagytermében.  A közönség soraiból szólította fel Lévai Balázs Karsai Györgyöt és Nánay Istvánt a felkért hozzászólók után, annak okán, hogy ha már  pár napon belül más versenyelőadás kapcsán úgyis felkért hozzászólók lesznek, akkor ma legyenek e Három nővér semmire fel nem kért hozzászólói. Karsai tanár úr az ötletdömpinget emlegette, illetve azt, hogy bármennyire is  bizonyos fajta ötlet túltengés jellemezte a rendezést, az alapszabályt ez az olvasat is szépen teljesítette: a jó színház az, amelyik eléri, hogy másként jöjjek ki, mint ahogyan bementem.

fotó: Hajdu Zsófia

Nánay István belengette a klasszikus kaposvári Ascher Három nővér rendezést, amely ascheri olvasat felől szükségképpen megkerülhetetlen a Csehov-műveknek felteendő kérdés: mi értelme van mindannak, amit Csehov szereplői a színpadon végbevisznek? Ascher Tamás még életében toposszá vált, nem tudunk sem rajta, sem árnyékán átlépni…És hogy ez jól van-e így? Biztosan nem teljesen, de eme sorok írója szintén nem tud átlépni ezen a zsémbesen kedves, örökké kényszeres szent megszállott és a kereső kíváncsiságába soha belefáradni nem akaró rendező kis nagy emberen. Sok a mozdulat és az olyan ábrázolás Nánay tanár úr szerint Ilja Bocsarnikovsz rendezésében, amelyet egy-két gesztussal megmutatva bőségesen többet mondtak volna, mint amennyit így. Ott, ahol az előadás a maga egyszerű, letisztult képiségével akart csak megmutatni, ott már-már tökéleteset is tudott létrehozni – fogalmazott Nánay István.

Bevont vitorlák

– POSZT-impressziók

„Demencia”, „demens” – írom ezeket a szavakat a Wordbe, a helyesírás-ellenőrző program pedig aláhúzza pirossal. Ennyire nem szeretünk erről a problémáról beszélni? Vagy csak ezeket a szavakat nem ismerjük, és helyettük a kevésbé PC „öregkori elhülyülést” használjuk? Az „elhülyülést” egyébként kékkel húzza alá a program, megjegyezve, hogy „durva, obszcén vagy bántó szó”.

Legyen inkább „elbutulás”? Ezt nem húzza alá. De nem, maradjunk csak a „demenciánál”. Mundruczó Kornél néhány éve már csinált ezzel a címmel előadást, most pedig Koltai Róbert és Szirtes Balázs játékában láthatjuk a kortárs német drámaíró, Christian Gundlach Batang felé… című darabját, amely szintén ezt a problémát járja körül. Két ember: az öreg Hubert és a fiatal Alex találkozásának története ez, egy különös barátság szövődéséé a demencia és az elhallgatni kívánt múltak árnyékában.

A POSZT-on a nyári szaunaélményt biztosító N. Szabó Sándor-teremben láthatjuk az előadást a fesztiválprogram részeként, habár az eddigiek fényében magasan túlszárnyalja a versenyprogram színvonalát. Na, nem mintha kiemelkedő produkcióról lenne szó, inkább egyfajta jutalomjáték Koltai Róbert számára, aki itt is, mint legjobb alakításaiban, egyszerre tud megnevettetni és megríkatni. Öreg Hubertje vén tengeri medve, legalábbis annak képzeli magát, aki álló nap semmi mást nem csinál, mint bepalackozott vitorláshajó-modelljeinek palackját törülgeti. Nyugalmát Alex érkezése zavarja meg, akit a bíróság kötelezett szociális munkára, konkrétan, hogy foglalkozzon pár napot a magányos, demens emberrel. A mindkettejük számára kényszerű találkozás aztán egy nagyon is emberi kapcsolat kezdete lesz, a kezdeti egymást-el-nem-viselésből küzdelmes sorsközösség, melyet az elhallgatott és eltagadott múltak feltárása szilárdít meg.

Gaál Ildikó rendezőként finoman háttérben marad, hagyja kibontakozni és kiteljesedni a két színészben megszülető energiákat, amelyek valóban kibontakoznak és kiteljesednek. Bár az előadást – valljuk be – elsősorban Koltaiért nézzük meg, nem nyomja el vagy játssza le fiatalabb kollégáját, nem csinál one-man-show-t, ellenkezőleg. Az egyébként nem túl fajsúlyos drámából így születik fajsúlyos előadás. Hubert alakja nem válik nevetségessé, még ha olykor nevetünk is rajta; végig megmarad tragikum és komikum finom egyensúlya. „End van benne, happy nélkül” – mondta Koltai Róbert vele készült interjúnkban. Boldog véget ne is várjunk, hiszen a demenciára nincs orvosság. De a demencia árnyékában is megmaradhatunk és meg kell maradnunk embernek – talán ez az előadás üzenete.

B. Kiss Csaba

Ha egyszerűség, akkor monodráma, ott biztos nem lehet a többszereplős, ötletekkel való túlzsúfoltság bűnibe esni, nemde? Habár de…mindent ezerféleképpen el lehet rontani… Sokféleképpen lehetünk sokfélék, de mindezt talán csupán azért, hogy azt az egy önmagunkat, önazonos valónkat megleljük. Kovács Viktor- Kovács Dominik Mintapintye (Oláh Zsuzsa) drámai hős, önmaga drámai hősségét keresi. Azt, amelyikben nyugdíjazott falumúzeumi igazgatóként  végre otthon és komfortosan érezhetné magát. Hallgatjuk őt, és kavargó gondolataink, egymással csatázó érzéseink arról, hogy mi magunk kik is vagyunk, kezdenek elcsendesedni, hogy átadhassuk magunkat az egységes többszólamúságnak, amely Oláh Zsuzsa monodrámájából és saját lelkünkből is szól.

fotó: Hajdu Zsófia

Délután öttől a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Zakariás Zalán rendezte Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánkat nézhettük a Kamaraszínházban. Kattintást és nézőt csalogató cím eleve gyanús – egyébként is: az efféle bevándorló téma színházi előadásként, mint egyfajta érzékenyítés a nemsokára módosított, gránitszilárdságú, nyolc év alatt hétszer változtatott, nokedliszaggatón készülő és módosítható alaptörvényünk alapján tilos lesz – börtön jár majd érte. A vágányok mellett tessék vigyázni, kérem!

Túlontúl túlsúlyos bárka

– POSZT-impressziók

Miközben a budapesti (és vidéki) kőszínházak folyamatosan Brechteket és Ibseneket újítanak fel, üdítő változatosságot jelent a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház versenyprogramba jutott előadása, a Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk. Legalábbis a címe alapján – Matei Visniec darabja primer módon foglalkozik a jelen egyik legégetőbb, minden oldalról nagy figyelmet kapó problémájával. Ennél azonban nem tesz sokkal többet. A darab több különböző történetfoszlányon keresztül szándékozik rávilágítani a kérdéskör árnyaltságára, ezek váltakozva jelennek meg a színen. Szándékosan nem színpadon: ott mi, nézők foglalunk helyet, a színészek a nézőteret, valamint a színpad kisebb részét lakják be. És bár korábban is láttunk már ilyet, ez a térhasználat ezúttal kifejezetten hatásosan működik. Az előadás azonban mégsem tud igazán bevonni, ennek több oka is van.

A jelenetek közötti váltások sokszor lassúak, az irodalmias, már-már patetikus szöveg sokszor elidegenít, kizökkent. A megjelenő történetek is igen egyenetlenek: a nyitó bárka-jelenet például kifejezetten magával ragadó, ahogy a hidzsábot viselő nő monológja is, több másik történetszál, mint például a politikus és tanácsadójának párbeszéde, vagy épp a jó lelkű fiú radikalizálódásának útja azonban vagy komikusnak, vagy legalábbis életszerűtlennek hat. Az előadás stílusa, hangulata folyamatosan váltakozik a realista, az irodalmi, a karikatúraszerű és a groteszk között – ami szintén nem lenne probléma, ám mindezek miatt a közel kétórás játékidő végére sem érezzük magunkat jobban érintve, mint az előadás kezdetét megelőzően.

Sem válaszokat, sem kérdéseket nem kapunk, csak különböző, néha ötletszerűnek tűnő felütéseket – amik pedig figyelemfelkeltőek közülük, azokról akár híradók révén is tudomást szerezhettünk (na, persze, nem mindegyik tévé híradója révén). És bár a zárókép kifejezetten erős (a színészek meghajlás nélkül visszaülnek kezdeti, nézőtéri helyükre, mi pedig „partra sodort” mobiltelefon-darabokon lépkedve hagyjuk el a színháztermet), ez nem mondható el az előadás egészéről. Visniec darabja aktuális, de nem válik igazán reflektívvé, emiatt a Migránsoook minden bizonnyal leginkább kihagyott lehetőségként marad meg emlékeinkben. A téma, a forma, a rendezés és a keményen dolgozó társulat is többet érdemelt volna túlsúlyos bárkaként való hullámzásnál.

Dicsuk Dániel

Este nyolckor a  Kamaraszínház N. Szabó Sándor termében Christian Gundlach Batang feléjét néztük mindhárman: Csaba, Dani és jómagam. Klasszikus bulvárdarab a demens Hubertról (Koltai Róbert) és a hozzá “ápolóként” szegődő Alexről (Szirtes Balázs). Klasszikus bulvárdarab lenne, de mégsem lesz az, mert Gaál Ildikó rendezésében a bulvár és az igényes éles határát elmossa a költőiség erejét meghagyó, emelkedett szívszorító mélység.

fotó: Hajdu Zsófia

Nem olcsó hatásvadászattal, klisésre igazított patentekkel, panelekkel, hanem az álom vs. realitás: a józan ész és a leépülés egymást át- és átjáró, ezáltal a költői érzékeny finomságnak utat és teret hagyó megkomponáltságban. Intenzív, erős és felkavaróan végtelen békét adó előadás. Azt a végtelen békét, mely az egymásra hangolódás érzékeny együtt rezgésében sebezhetetlenné és kikezdhetetlenné tesz.

“…megpróbálok elmélázni a hibáimon, hogy meg tudjam valamelyest érteni őket…”

– “zuhany utáni” interjúk – Alex: Szirtes Balázs

Mennyire vagy szorongó alkat?
• Azt hiszem, szorongóbb voltam…- pár éve érzem, hogy most már nagyjából a helyemen vagyok. Amikor világossá vált, hogy jó ez az út, ezen kell mennem – azóta nem igazán szorongok.
Melyik ez az út?
• Az, amire akkor léptem, amikor eldöntöttem, hogy marad a színház, a színészet.
Miért, volt más is?
• Volt, persze. Nagyon fiatalon, huszonkét évesen végeztem, és akkor úgy éreztem: most akkor ennyi az életem: csak színész leszek, csak Magyarországon fogok élni…- ez egy szorongós, ijesztő élmény volt akkor.
Milyen “opciók” voltak még benned annak idején?
• Engem mindig érdekelt a biológia, az orvoslás, illetve hogy akár Franciaország, Írország vagy Anglia felé vegyem  az irányt. Éreztem, hogy még szeretnék élni itt, ott, amott is. Most már az teljesen szokványos, normális, hogy lediplomázol, és jössz-mész a világban – akkor, amikor én tanultam,  ez még közel nem volt ennyire divat. Néhány éve még ott volt bennem ez a fajta keresgélés, ami azóta lecsengett, és azóta nem is vagyok szorongó.
Alex és közted mi lehet az azonos és a homlok egyenest eltérő?
• Valamiképp talán a zártsága, a magányossága. Nem  igazán derül ki, hogy neki lenne igazából bármiféle kapcsolata is a világgal. Emlegeti ugyan az anyját, de ezekből a megnyilatkozásaiból sem sugárzik, hogy ez valami jó fajta kapcsolat lenne.
Mennyire vágyik arra, hogy nyitott lehessen a környezete felé?
• Hatalmas adag vágy van benne arra, hogy nyitott legyen. Volt ugyan egy lány az életében, akivel már nem tartja a kapcsolatot, mert egy közös autó- balesetük miatt ez a lány lebénult, tolószékbe került. És abból, amit arról mesélt, hogy ezt a lányt hogyan ismerte meg: – elcsalta egy éjszakai hajókirándulásra – abból is érezni, hogy Alexnek nem könnyen megy az ismerkedés, a kapcsolatteremtés.
…a szükségesnél nagyobb bűntudat miatt talán?
• Abszolút amiatt. Amikor elmeséli Hubertnak magánéletének ezt a részét, akkor is így kezdi: “egyszer akartam valami menő dolgot csinálni…” Ebből is érezni, hogy ő egy kissé zárt, magát lúzernak tartó valaki.
A bűntudattal való jó, egészséges bánni tudásra neked mi a technikád?
• Talán az, hogy megpróbálok elmélázni a hibáimon, hogy meg tudjam valamelyest érteni őket, hogy azok alapján mi az, amit magamban helyre kell, érdemes tennem. Megpróbálom nem bűntudatként kezelni ezt, hanem valamilyen “tapasztalatként”, hogy kijavíthassam ezeket, és ne essek bele ugyanazokba a hibákba aztán megint. Próbálom ésszel, érzelmileg-értelmileg felfogni, hogy az a konkrét szituáció mit is akar épp ott és akkor üzenni.

Csati

fotó: Hajdu Zsófia

Egy olyan előadás, amelynek kapcsán majd évek múlva is megkérdezheted a melletted ülőt: emlékszel? Emlékszel, hogyan teremtett az a “demens” Koltai Szirtessel demens világot, azt a batangit? Emlékszel? –kérdezed legfőképpen azért, hogy tudd a módját annak, hogy te  is rálelhess, megteremthesd magadban. Azért, hogy a  demenciáinkon innen és túl ébren álmodhassunk… – azért, hogy elkezdhessünk végre élni is.

Csatádi Gábor

Szétszéleszt vagy egybeterel? #POSzT 1.nap
“Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap
“A fingnak nincsen orra!”#POSzT 3.nap
A színház veszélyes üzem… #POSZT 4.nap

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: