Home / Megnéztük / “Menjen már innen, Kálmán…! Vagy Imre…- vagy mi a csoda!”#POSZT 6.nap
“Menjen már innen, Kálmán…! Vagy Imre…- vagy mi a csoda!”#POSZT 6.nap

“Menjen már innen, Kálmán…! Vagy Imre…- vagy mi a csoda!”#POSZT 6.nap

Förmedt rá Sáfár Mónika Cecíliája Miksa főpincérre a tegnap esti Csárdáskirálynő egyik utolsó jelenetében. Ám csak lassan ment odább, nem is igazán akaródzott neki. A zenés színház is kiköveteli magának a versenyelőadások között a maga helyét, hisz az is színház, amit pont úgy el lehet rontani, mint ahogyan igényesen is tálalódhat épp egy rendezés által. A Poszt versenyprogramjai is lassan adogatják egymásnak a kilincset – merthogy revelatív, véleményt kiprovokáló előadásokra várnánk? Eddig még nem paprikázódtunk fel eléggé? Miért is nem? Sebaj: mindenki nyugodjon le a pics∗ba, van még öt versenyelőadás, illetve számos másik off-os színházi előadás, és talán van és lesz, marad bennünk is előadásokról el nem galoppírozó,  azokról önmagunkkal és másokkal is együtt gondolkodni vágyó figyelem…– mert hát csak a szökőkútnak áll jól nyáridőben a fröcsögés.

A délelőtt konszolidált – mert “fél” más lenni – szakmai beszélgetésén a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Zakariás Zalán által rendezett Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk előadása került boncolgatásra, vagy valami hasonlóra. Parázs vita már évek óta nincs, mert szerintem  rég nincs sem magunkhoz, sem egymáshoz elég türelmünk. És ebben a sorban az önmagunkhoz a döntő elem, a továbbiak már csak ebből következnek. A két felkért hozzászóló – most tényleg a rendezői felkérés okán, hisz tegnap csak megszólíttattak Lévai Balázs révén – nem lelkendezett az előadás formai elemeiért, leginkább a színpadra való rálátás, a látványélmény kevéssé “maradéktalan” volta miatt.

fotó: Simara László

Karsai György a látvány hatni akarásával – ami az arra való rálátás okán esetlegesnek bizonyult – kapcsolatban még továbblépett eggyel: Matei Visniec nem ilyen szépelgő címet adott eredetileg művének, hanem: “Kurva sokan vagyunk a bárkán”. A széplelkűség sem jó megoldás, hisz a színház önszembesítő értékéből vesz el, arról nem is beszélve, hogy a “migránsoook” fordítási megoldás inkább a humor felé tolja az értelmezést a maga szójátékával, azt már nem is említve, hogy a magyar nyelv nem ismeri igazából az ilyen fajta magánhangzó-torlódást.

Hát nekünk semmi  és sehogyan sem jó? Lehet. Ám az is lehet, hogy csupán az efféle részleteken való rágódzás, kérődzés, azaz szabatosabban: gondolkodás, tépelődés, lamentálás már önmagában is fél siker, ha nem is egy egész. Persze a fröcsögéshez képest ez kontemplációt kíván, ha nem is pipázással egybekötöttet, de ráérősebbet mindenképp. A lényeg: ne fröcsögjünk kapásból, az a fülledtségben úgysem ad enyhülést, ez tuti.

fotó: Hegyi Júlia Lily

Tóth Benedek Afganisztán című, az IMH-ban tegnap délután felolvasószínházi formában bemutatott fekete komédiája egy család “kálváriája”. Egy olyané, amelyiknek egyik tagját, Lászlót rendőrként egy túlkapása miatt felfüggesztik, öccsét, Ferit nagy értékű lopás miatt csukják le. Mikor szabadul, akkor a hazai virtusunk diktálta a másik múltja utáni kutakodás közben sorra borulnak ki a tartalmukkal egyetemben a bilik. A Harsány Sólyom László rendezte előadás  végigrodeózza az emberi viselkedés, a másikhoz való viszonyulás kendőzetlenül és kellemetlenül röhejes és sírni valóan nevetséges vidékét. Ja igen, ezalatt a darab alatt sem lehet nem gondolkodni….sajnos és egyben hál` istennek.

Apollóntól a nagybőgőig

– POSZT-impressziók

Horváth Csabában bíztam. Nem egy nagyon jelentős rendezést láttam már tőle, az idei POSZT-on pedig két előadásával is jelen van. Talán ő megtöri az átkot, ami az eddigi válogatáson ül – gondoltam. Ehhez képest újabb csalódást kellett elkönyvelnem. De a POSZT egészéről majd a POSZT után. Jon Fosse norvég drámaíró Szophoklész Oidipusz királyát, Oidipusz Kolónoszbanját és Antigonéját fűzte egy darabba Halál Thébában címmel.

De úgy is mondhatnánk, „Halálok Thébában”, jó tragédiákhoz híven ugyanis majdnem mindenki meghal. Fosse alaposan lecsupaszította a három darabot, hogy beleférjenek két órába, és csak a legfontosabb momentumokat hagyta meg. Arisztotelész szerint az a jó tragédia, amiben minden szükséges elem benne van, de csak a szükséges elemek vannak benne. Fosse drámája ilyen értelemben jobb, mint Szophoklész drámái, hiszen úgy tűnik, mindegyikből el lehetett venni még bőven. Görög drámákat akkor sem könnyű élvezhetővé tenni manapság, ha modern átiratban szerepelnek. Horváth Csabának nem is sikerül.

Bár jól játszik Pallós Nelli lépcsősor-elemekből összetevődő díszletével, lényegében ez minden innováció, amit hozzátesz. A Horváth Csabá-s koreográfiákból itt kevés van, és azok is kissé mesterkéltnek tűnnek – ennyire statikus előadást talán még nem is láttam a rendezőtől. Az egész alig több, mint az ógörög sztorik felmondása, a veretes mondatok nem hatolnak el hozzánk: steril látványosság marad, amely iránt gyorsan elveszítjük az érdeklődésünket.

A Csárdáskirálynővel viszont nehéz melléfogni, újra és újra elő is kerül a különböző színházak repertoárján. Annál meglepőbb a POSZT-on látni, kivált, hogy Béres Attila kecskeméti rendezése profi operettprodukció, de plusz esztétikai értékkel nem nagyon bír. Könnyed és színvonalas nyáresti kikapcsolódás, jó színészekkel és énekesekkel: kiváló fesztiválprogram, de ha helye van az évad 14 legjobb előadása között, elég szegényes évadunk volt.

A Kálmán Imre-operett legnépszerűbb szerepei kétség kívül a mókás kedvű, dadogós Bóni gróf és a minden hájjal megkent főpincér, majd komornyik, Miska. Ha e kettő szerepre sikerül megfelelő színészt találni, a siker máris garantált. És sikerül is, Bóni gróf szerepére Szemenyei Jánost, aki szerintem az ország egyik legjobb énekes-színésze, kiváló hangi adottságokkal és hasonlóan kiváló komikusi vénával. Kőszegi Ákos hangja inkább szinkronszínészként fülbemászó, mint énekesként, de a komédiázó képesség belőle sem hiányzik, ellenkezőleg.

Ők ketten viszik el a show-t, bár Béres Attila helyében kihagytam volna néhány erőltetett poént, és azt sem értem, miért volt szükség a géppisztoly sorozatra a végén. Világos, hogy utalás a történelmi helyzetre, de színházilag nem működik. A barométer valóban esőre állt, a harmadik felvonásra a vihar le is sújtott Pécsre. A nagybőgőbe ugyan nem ugrottam be, de egy fedő nélkül maradt csatornába majdnem belesétáltam. Az elhúzta volna az én nótámat is.

B. Kiss Csaba

Mint ahogy egy klasszikus görög drámán sem lehet nem gondolkodni. Az, hogy itt a székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásán esetleg nem tudtunk kellő mélységben és intenzitással gondolkodni Jon Fosse Halál Thébában előadásán az inkább a színészek és a nézők közti távolság (a pécsi színház játék- és nézőtér kialakítása nem azonos az otthoni játszóhelyükre rendezett előadás méreteivel) és a nyelvezet nézőbaráttá nem tétele okozhatta, talán. Bár lehet, hogy az értéshez, az érteni akaráshoz mindennek semmi, de semmi köze…

Este fél kilenctől az N. Szabó Sándor-teremben Nagy Mari monodrámáját, a Mária testamentumát néztem, és közben ájuláshatáron léteztem – a terem levegőtlen, izzásig közelítő légköre miatt. A Viktor Balázs rendezte eszköztelen előadás sajnos nem csak díszletezettségében, hanem ábrázolásmódjában is eszköztelen. Mária fájdalma, döbbenete, belenyugvása és megváltódása elmarad. Látok, élek Nagy Marival egy Máriát, aki valahol a rezignáltság-beletörődés-megvilágosodás tengelyén mozog. De vajon meg tudja-e így mozgatni azokat is, akik vele egy térben, egy monodrámányi időre összezáratnak a lélek és a terem levegőtlenségében?

fotó: Hajdu Zsófia

A nagyszínházban Kálmán Imre Csárdáskirálynőjén persze van levegő, ha nem is túlontúl sok, de arányosan elég. Elég a következő nevetésig, operett kupléig. A Béres Attila rendezte több, mint száz éves Kálmán-klasszikus igényesen eltalált, bár a humor szösszenet-bonbonjait időnként túladagoló zenés játék. Van olyan, hogy igényes operett? Ez nem valami oximoron? Bevallom, ki akartam hagyni – mit is csinálna egy Kálmán Imrével egy finnyás, pipafüstjében elbújni vágyó, sznob kritikusféle -,  ám jó, hogy nem tettem.

“Amolyan “missziónak” is tartom, hogy valamilyen apró utalással, eszközzel rájuk emlékezzünk.”

– “zuhany utáni” interjúk – Miska: Kőszegi Ákos

Mennyire vagy profi a nem várt helyzetek kezelésében?
• Meglehetősen sok tapasztalat, rengeteg színdarab van a hátam mögött, így már rutinosan tudom kezelni az ilyen helyzeteket.(mosolyog)
A színházon kívüli életben is ilyen könnyen veszed a váratlan helyzeteket?
• Az adott helyzettől függ, de azért ott már nem mindig sikerül olyan frappánsan boldogulnom!(nevet)
Játszottál már korábban is a Csárdáskirálynőben?
• Igazából nem tartom magam zenés színésznek- hadd kezdjem ezzel. Nagyon sokan sokkalta jobban csinálják ezt a műfajt. Ezért az ilyen daraboknál én inkább szeretek “háttérbe” vonulni – én maximum csak el tudom hitetni, hogy tudok énekelni! (felnevet)
…néha az is elég – a színházban meg pláne…(nevet) – és persze az elhitetés éppen annyira tehetséget kíván…
• Pontosan! – és ha ez sikerült, akkor annak örülök! Egyébként nem az első Csárdáskirálynőm ez a mostani. Az Operettvilág Társulásnak a Csárdáskirálynőjében több, mint kétszázszor és német nyelven – abban Rohnsdorff tábornokot játszottam,- és ha jól emlékszem, akkor játszottam olaszul és természetesen magyarul is ezt a szerepet. Szeretem ezt a műfajt, imádom az operettet! Ha jól csinálják, akkor nagyon nagy örömet tud szerezni!
…a “minőségi” operettet én is lelkesedve tudom nézni. Miksát most játszol először?
• Igen, és persze tudom, hogy nagy elődök játszották a szerepet: Feleki Kamill, Latinovits Zoltán…
…és volt a karakteredben – vagy csak én akartam úgy látni a X. sorból – Major Tamás, nem?(mosolyog)
• Érdekes, hogy említed, – sokan észrevették már, és nem is csak ebben a szerepemben… (nevet) Úgy látszik, öregszem, és ezek szerint egyre több hasonlóság mutatkozhat…(kacag) Pedig nem törekedtem rá, hogy  Majort bármilyen módon is megjelenítsem, de ezek szerint “ösztönösen”, tudat alatt működhetett valami…(felnevet)
..nem is  megjelent, hanem inkább megidéződött Major Tamás…- avagy csak én akartam látni, nem tudom…
• Ha így volt, annak örülök!(nevet) Mindegyikőjüket: Latinovitsot is, Felekit is és a többieket is szerettem volna megidézni valamennyire. Amolyan “missziónak” is tartom, hogy valamilyen apró utalással, eszközzel rájuk emlékezzünk.
Van a szövegkönyvben olyan humor-bonbon, amit te “írtál” hozzá?
• Igen, számos ilyen van!(mosolyog) A próbafolyamat során kitalál valamit a színész, aztán azt a rendező kicsit “felülírja”, vagy elfogadja: “jó, maradhat!” Szeretek a sajátommá alakítani egy-egy szöveget – ha nem találom elég “megfelelőnek” – akkor ezzel bátran szoktam is élni.
Nagyobb biztonságban érzed magad, ha az a szerep teljesen rád szabódik?
• …hát így is lehet mondani…- de igazából nem ezért teszem a változtatást, ha változtatok, hanem azért, hogy a nézőnek jó legyen, hogy pontosan azt fejezhessem ki a segítségével, ami az adott szituációban szükséges.
Milyen humor az, amit szeretsz?
• A jó humort!(felnevet) – ezt szoktam mondani.
Milyen  a jó humor?
• …amin nevethetsz! Olyan, amire, az adott műfajon, karakteren belül maradva, hitelesen ábrázolva az embert, a közönség elneveti magát – ez a jó humor, azt gondolom. Többféle humort lehet képviselni, láttatni…- én bármin tudok nevetni…egy stand-upon, egy jó színházi előadáson is, nálam ez nem műfaj kérdése…
…persze sokféleképpen is nevethetünk: lehet felszabadultan, kényszeredetten vagy épp jobb híján nevetni…- humorfüggő, persze.
• Én úgy éreztem, hogy jó kedvvel és szívvel is nevettek ma este velünk a nézők, és szerették azt, amit csináltunk! Talán örültek annak is, hogy egy ilyen minőségű operett előadást láttak…(mosolyog)

Csati

A mennyiségi humor aránytalanságaitól eltekintve felhőtlenül, mégis az az értelem kanyargóit is bejárva szórakoztam. (A háromszor lelövöldözött társulat az operett fináléjában nem tartozik ide – az dramaturgia: a bohózat része. Persze más kérdés, hogy a lelövöldözöttek számának nagyobb mértékben, a megismételt „sortüzek“ számával arányosan, növekednie kellett volna, de upsz, nem én rendeztem.)

fotó: Simara László

Na, de most már menj innen, Kálmán…vagy Imre…vagy mi a csoda! Megyek, de csak lassan, nem sietek. Illetve: aki netán lejönne még e maradék pár napra, az tegye bátran. Itt a leszólás, az elkergetés, a fröcsögő lehúzás, avagy nyári sárdobálás magyar virtus, nyugalooom…Tart ez már itt egy ideje – a POSZT tizennyolc évétől függetlenül is – kivilágos kivirradtig, hisz az operett, főleg e Kálmán Imre-fajta – hungarikum, méghozzá nemzeti.  Kis- és nagybetűvel! – de ez már szinte mindegy is…

Csatádi Gábor

“Hát persze, hogy emlékszem!!?”#POSZT 5.nap
A színház veszélyes üzem… #POSZT 4.nap
“A fingnak nincsen orra!”#POSzT 3.nap
“Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap
Szétszéleszt vagy egybeterel? #POSzT 1.nap

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: