Ismételgeti Bodolai Balázs  Rosmerja, kezében egy félig telt ötliteres dunsztos üveget hol lóbálva, hol a színpadról lecsúsztatott vizes asztalon csúsztatgatva a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ibsen-előadásában. Nem lehet megmagyarázni, max. otthagyni a fenébe az előadást, mert nem akarunk vele bajlódni. Lehet. Miért is ne lehetne? “A jó színház az, amiről elmennek az emberek” – mondta egyszer egy interjúban Vajdai Vilmos. És tényleg. Ha viszont bent maradsz, kimozdítva ezáltal magad a komfortzónádból, akkor lehet, hogy az első és a második rész végére patakzanak a könnyeid… Hogy miért?? Nem feltétlenül csak azért, mert a széplelkűségben, mint a mai korral szembeni “immungyengeségben” szenvedsz, hanem azért is talán, mert van valami, amit nem lehet másként megérteni… Ez is a színház, vagy talán leginkább ez az, amiért a színház színház…
Félreértés ne essék: nem a síráson, a megrendülésen van itt a hangsúly, hanem az értelemmel első nekifutásra nem feltétlenül megérthetőn. Azon, amit egyszerre értesz értelemmel és érzelemmel, érzelemmel és értelemmel, mert egymásnak adják a kilincset. A sírás nem a szomorúság jele, hanem a határhelyzeté. A határhelyzeté, amire egyszerűen nem tudsz már másképp reagálni – mondja Helmuth Plessner.  A székesfehérvári Vörösmarty Színház Jon Fosse darabjáról, a Halál Thébábanról Nánay István a szakmai beszélgetésen a hallgatóság soraiból hozzászólva megjegyezte, hogy Fosse három mondából rázott össze egy egységes művet: ebből a „Kreón-drámából”, amit Hirtling István játéka által érez leginkább egységes Kreón-műnek – kiderül, lám, a megrendülés teljesen életszerű és mindennapi velejárója a színháznak. Azaz a megrendülés nem jelenti a kritikusi objektivitás kályhasutba kergetését. Egyáltalán az objektivitásnak és a megrendülés személyes erejének, intenzitásának mi miatt kéne kergetnie egymást bárhonnan bárhova is…

©simarafoto

Avagy a másik szakmain a kecskemétiek Csárdáskirálynője kapcsán Nádasdy Ádám felkért hozzászóló ezt “merte” költőien, elismerve-kritizálva – e kettőt egyszerre és együtt – mondani: A Csárdáskirálynő egy hatalmas erejű mozdony, ahogy ezt a Béres-rendezésben is láttuk, amit ha jól befűtenek, akkor hatvan vagont is képes felhúzni a Simplon-hágóra; jól befűtötték, felhúzta! Az már más kérdés, hogy nem kellett volna hatvan vagon erre a szerelvényre! Avagy – ugyancsak Nádasdy: – “Mindent jól csináltak, amit csináltak, csak nem biztos, hogy mindent kellett volna csinálni!” Dicsérjen meg téged Nádasdy Ádám! De tényleg.
Dráma van, ha drámát akarunk, könnyedség, ha épp azt- avagy egyszerre épp mind a kettő: Maros András – Szálinger Balázs Phil Collinsa pont ilyen sajátos összegyúrása e kettőnek. A Hegedűs D. Géza rendezte felolvasószínház – a rendező játszotta egyébként Phil Collinst – megmutatott valamit abból a lehetetlenkedő magyar mentalitásunkból, amely egy világhírű dobost sem tud   a Különutas együttes megüresedett zenészi helyére jelentkező muzsikusként magába fogadni. Viccesen röhejes, szánalmasan szomorú ez a darab, melynek nyelvezetén, megszerkesztettségén érdemes lenne tovább tökéletesíteni, és egész cool, ütős alapanyag, mielőbbi színpadra állításért kiáltó lehetne belőle.

©Hajdu Zsófia

Besokall, otthagyja

– Poszt-impressziók A POSZT hetedik napjára már nyugodtan elmondhatom, a válogatók ízlése és az enyém köszönőviszonyban sincs egymással. Ezért is volt érdekes szerda éjjel, közvetlenül a kolozsvári Rosmersholm után leülni Térey Jánossal és Regős Jánossal, és megkérdezni őket, hogyan és milyen szempontok alapján válogattak. Különösen úgy, hogy mindketten ódákat zengtek Andriy Zholdak rendezéséről, amelyet én – először POSZT-os életem során – szünetben otthagytam. Néhány hónappal ezelőtt láttam a Fesztbaum Béla rendezte és „főszerepelte” Rosmersholmot a Rózsavölgyi Szalonban. Közepes, de nézhető előadás, olyan kiváló színészekkel, mint Láng Annamária, Kútvölgyi Erzsébet, Gyabronka József és Lukáts Andor. Mint Ibsennél mindig, az elhallgatott múlt teljes erővel betör a jelenbe, hogy felborítsa a látszólagos békét. A jól szabott öltönyök alatt hatalmas érzelmek és indulatok forrnak, melyek óriási erővel igyekeznek kitörni. Fesztbaumnál inkább a jól szabott öltönyöket látjuk, a szenvedélyekre csak következtetünk. Érezzük, hogy sokkal, de sokkal több van ott a mélyben, de nem tud előtörni, mert a delikát polgári szalon levegője elfojtja. Fesztbaum rendezése ezért az intim tér ellenére sem tud elhatolni hozzánk. A magát színházi fenegyereknek nevező ukrán Zholdak gyökeresen eltérő megközelítést alkalmaz. A polgári élet álcája egyáltalán nem látszik, a szenvedélyek az első perctől kitörnek és ezen az óriási amplitúdón izzanak. Kiabálás, őrjöngés, kergetőzés, bugyiletolás, asztalledöntés, ajtócsapkodás – az ösztönén forrongása. Ehhez jön még a folyamatos tengerhullámzás, Bach zenéje, a felhangosított zörejek – minden és még több. Ibsen a fasorban sincs, ez Zholdakról szól, az ő művészi önkielégítéséről, amivel ha nem tud száz százalékosan menni a színész, megkapja a magáét. Köszönöm, de nekem nem kell. Elhiszem, hogy ennek is megvan a maga izgalma, a maga érdekessége, és ez pont az az előadás, ami nagyon ellentétes érzelmeket tud kiváltani. Térey és Regős csúcsprodukciónak tartja, én otthagytam. Mégis örülök, hogy itt van a POSZT-on. Örülök, mert nemcsak egy újabb jól-rosszul megcsinált Ibsent látunk, amit jól fésülten végigülünk, majd úgy hagyjuk el a színházat, mintha mi sem történt volna, hanem bosszankodunk, gyűlölünk, „nemhiszemelezünk”, lelépünk, a második felvonás alatt inkább Jelenkort olvasunk, hogy a válogatók tollából megtudjuk, ez mégis mi a szart keres itt. Végre valami történt.

B. Kiss Csaba


Korán ereszkedünk a színházi mély bugyrokba, alászállást ma: 16:30 – Berlin, Alexanderplatz. A budapesti Katona József Színház a Mikó Csaba által adaptált Alfred Düblin regényből  Kovács D. Dániel rendezte azonos című darabot játszotta a Kamaraszínházban a hetedik nap első versenyprogramjaként. “Robog, zakatol, lüktet ez az alexanderplatznyi valóság. Szélesvásznú filmet imitál a játéktér “beszűkítése”, illetve valós vetítővászonná is válik, amikor a teret elfüggönyöző anyagra peregnek a filmkockák (tér: Horváth Jenny). A színház dokumentálva is párhuzamot állít: nézem a vásznon a hangyaboly intenzitású nagyvárosi teret, a későbbi közlekedési csomópontot, és ez a jó száz évvel ezelőtti valóság, a sorjázó, gyors vágások egymásutánjából teremtődő miliő eggyé válik a mával. Kovács D. Dániel olvasztótégely effektje megérteti: a forgatag eggyé gyúr, mindenki mindenkire hat és viszont, és mindezt sem lassítással, sem határvédelemmel vagy bármilyen izolációval megállítani nem lehet. Nagyregény a színpadon: a rengeteg szereplős darab ekként “duzzasztódik” tovább – a filmkockák teremtette vízió a tömegről lüktető térré tágítja a játékteret.

©Dömölky Dániel

(…)A félkarú, tehetetlen téblábolás Alexanderplatza teljesen érthetően elér hozzánk, de ez a félkarúság nem válik nehezen levakarható léttapasztalattá, mert Mikó Csaba értő átirata nem válik színpadi szövegkönyvvé – hanem csak tökéletes színpadi “forgatókönyv” marad. A dramaturg  azonban még mindig színpadszerűvé gondolhatta, alkothatta volna tovább e szöveget a rendezővel. Nem tette – talán nem is akarta – ez alkotói szabadság dolga. Ám az, hogy a pontosan és éllel, élettel dolgozni  tudó és akaró előadás-társulatot ekképp színpadi helyzet és szituációkban drámai helyzetekké jegecesedő alapanyag nélkül hagyja – az felelősség kérdése. Azé a felelősségé, amely nélkül ez a Berlin, Alexanderplatz és a benne élő weimari társadalom akkor és azóta is könnyen széteshet, utat engedve festők bajszos, mindenkin átgázoló rémdiktatúráinak.“
Aztán még este zárásként, koronaként, avagy ki merre látsz, arra fuss-ként Henrik Ibsen egy nálunk ritkán színpadra hívott drámája, a Rosmersholm a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában. Film és színház egészen sajátos, műfajteremtő, ám a szüleit is – a színházat és a filmet is –  élni, megújítani, eredeti lényegükben is továbbélni engedő új forma az, ami Andriy Zholdak által vezényelt előadásként megjelenik előttünk Ibsen-világként. Egyetlen nappaliszoba hatalmas méretű, a lakóihoz mérten óriási ajtóival, ablakaival, evangélikus templom-belsőjével élet-szoba-szentéllyé lesz (látvány: Andriy Zholdek, Daniel Zholdak). A rendezés lelassít az első rész első egyharmadában mindent, amitől a színházat drámaian sűrítettnek, a megszokott szereplői interakcióktól pedig „színházinak“ gondolnánk. Ne gondoljuk! – érzékelteti Zholdak.

©simarafoto

Van itt Bergman, Hitchcock, Fellini és még vagy másik fél tucat filmrendezői eszközhasználat belerejtve ebbe a vizuális-akusztikai színpadnyelvbe, belekomponálva. Nem a komponálás által született új jövevénnyel, csak eme újszülött testrészeinek burjánzásával lehet baj – a mennyiségi többletével. Persze viszonylag sokunknak, többünknek magával ezzel az új „jövevénnyel“is, ahogy van. Elhagyják a termet – szünetben,- persze nem is sokan, ahhoz képest, amennyien a május végi vígszínházi vendégjátékuk alkalmával hagyták el ezt az előadást.
Andriy  Zholdak az őrületet fogta meg, az ablaktalan bezártságát a léleknek, a szerelemben, párkapcsolatban, a szeretetben létezésnek. Leginkább pedig a mindezekben létezni nem tudást, az ezekre való képtelenségünket. Ibsen pokolian és kibírhatatlanul mai, feldolgozhatatlanul posztmodern és archetipikusan ősi is egyszerre Zholdak szemüvegével.  Rebekka West (Imre Éva) és Johannes Rosmer (Bodolai Balázs)  egymás iránt érzett szerelme beteljesületlen marad. Fölfalják, őrületbe kergetik, élve boncolják egymást – mindeközben külön-külön és együttesen is a saját és a másik lelkében élő önvádtól, jogos bűntudattól, haragtól, elfojtottságtól frusztrált, mélyre elkapart szexualitásról mesélnek a fények, a kézzel hordozható, foglalatukban csupaszon álló, ide-oda rakosgatott fénylő izzók. A kandalló parázs, a téglánként beomló mennyezet, az állandóan felmosni vágyott padló. Vagy  épp a második részben teljesen kiüresített templom- és nappali belső. Mint a katolikus templomok nagypénteki,  lecsupaszított oltára.

©Hajdu Zsófia

“Sokkal fontosabb, hogy jó ember legyek, mint az, hogy jó színész…!”

– “zuhany utáni” interjúk – Franz Biberkopf: Mészáros BélaMennyire vagy az az alkat, aki el tud veszni “önmagán belül”? • Ezzel a kérdéssel  aztán beletaláltál… Mostanában a barátaim is gyakran mondják, hogy nem telik el napom, hogy ne kotorásznék a gondolataim között talán túl sokat és túl intenzíven is. Lepörgetve, szortírozva, kombinálva, lapozgatva a már megtörtént dolgaim között, azért, hogy jobb lehessek, hogy fejlődhessek. Talán túl is pörgöm ezt a dolgot mostanában egy kicsit.(nevet) • Ezt magad is tehernek érzed? • Történt egy-két magánéleti esemény, dolog velem, amiken még nem vagyok teljesen túl – pedig évek teltek el… Járok pszichológushoz, megteszek sok mindent, hogy ezzel tudjak valóban mit kezdeni. • Biberkopf is így lehet ezzel? • Olyan csodálatosan szomorú az, hogy vagy a múlton rágódunk, vagy a jövőn aggodalmaskodunk – ahogy szoktuk mondani. (felnevet) De a jelenben nem tudunk élni! Ahogy Biberkopf is rágódik, gyötrődik azon, hogy azt a nőt megölte – de hiába próbál ezen az állapotán túllendülni, nem sikerül neki. Sok mindenben hasonlítunk ebből a szempontból egymásra, azt hiszem. • Hogyan lehet ezt feloldani, megoldani? • Mészáros Bélaként azt mondom: a hit az, amibe ilyenkor lehet kapaszkodni, de nem is kapaszkodás, inkább “feloldozás” ez, azt gondolom. E hit persze hol hullámvölgyben, hol magaslaton van, de mindenesetre erőt tudok ebből meríteni. • …mindemellett a játék, a színház is? • …és a foci!(jóízűen felnevet) Mert a sport  rengeteget tud segíteni…! • …ám a legvégére mégsem válik tökéletesen elveszetté Biberkopf figurája, nem? • “Elfogad egy segédportási állást.” – ez az utolsó mondat, ami a vetítőn kint van, de igazából semmi nem történik vele ezen kívül az azt követő években. Ezt sokan úgy értelmezik, hogy ez elég szomorú és sivár azért egy életnek! De például a pszichológusom megnézte ezt a darabot – nem mondta, csak utána, ahogy eljött – és azt mondta: “Béla, nekem az a mondat, ott a végén  megnyugvást jelentett! – végre nem pörgi túl az életét, nem saját maga körül forog!” Biztos az, hogy ami látszólag sikertelen, az  valóban sikertelenség? Nem lehet, hogy csak nekünk vannak téves elképzeléseink a sikerről, sikertelenségről? • De…pontosan erről lehet szó! Sokkal fontosabb, hogy jó ember legyek, mint az, hogy jó színész, ezt érzem! Tudom, ez most nagyon durva, hogy színészként pont ezt mondom, hisz nagyon szeretek játszani. Imádom, nem is csinálnék mást, mert szeretem nagyon a színházat, de a sikerorientáltság, a vágyak, a pénz – persze,  most könnyen mondom ezt, hisz szeretem a munkám, és meg tudok belőle élni – nem tud érdekelni. Jelenleg ezek nem tudnák elirányítani  a figyelmemet. Az a másik, azt érzem, sokkal fontosabb.

Csati


Ez a lecsupaszítottság mégis – mint egy művészfilmben – mozgalmas, „teli zsúfolt“ tud maradni – teli zsúfolja egy világ. Az a belső, az az önmaga legtisztább, legfénylőbb és leginkább ártatlanabb, a másikat és önmagát a madarak szárnyalni tudó szabadságával szeretni vágyó világ. Az, amitől az ember egyedüli példány. A Bach hegedűversenyének (BWV1041) andantéja gyönyörű – még akkor is, ha tudom, hogy a rendezés szálakat befejezőlegesen összevarrni nem tudó,  nem akaró mivoltát kívánja, mint hófehér, keményített damasztabrosz leborítani. A szép így, ezért lesz hatásvadász giccs. Persze, azért jó lenne sok ilyen „Bach-giccs“ szerteszét a megannyi évadonkénti rendezés között…azt hiszem.

©simarafoto

Aztán kiszaladok a taps után – ami nem is volt oly túl rövid, ahhoz mérten, hogy elmentek szünetben jó páran – gyorsan, öles léptekkel szedve a főlépcsőház lépcsőfokait, kimegyek a szabad égre – még vár ránk egy Csabával közösen kérdező, Térey János-Regős János páros interjú, ami pénteken meg is jelenik majd, ha Isten is akarja, és élünk – Ibsen világában maradva. Kiszaladok, leginkább azért, hogy ne lásd, hogy könnyem mint morzsolom szét – „anti-parafrazeálva“ Kosztolányi után. Avagy ne járassa le magát egy kritikusféle valaki. „Valami, ami  megmagyarázhatatlan…“  Szerintem  a színház, a te  meg az én is csak addig és azért jó, mert nem lehet megmagyarázni…és pont ebben a megmagyarázhatatlanságában létezik leginkább…

Csatádi Gábor

“Menjen már innen, Kálmán…! Vagy Imre…- vagy mi a csoda!”#POSZT 6. nap
“Hát persze, hogy emlékszem!!?”#POSZT 5.nap
A színház veszélyes üzem… #POSZT 4.nap
“A fingnak nincsen orra!”#POSzT 3.nap
“Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap
Szétszéleszt vagy egybeterel? #POSzT 1.nap

©simarafoto