“Viselkedjünk emberként akkor is, ha nők vagyunk!”#POSZT 8.nap Pótszékfoglaló

Kurjantotta el magát a purparlé közepette István István Sipos úrként újra tegnap este a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Illatszertár-előadásában. A Mohácsi-testvérek szövegátirata ismét magabiztos könnyedséggel sűríti magába jelenünket is . Süt belőle a lekezelés, az egymás mellett elbeszélés kristály tiszta, készség szintű ismerete. Egy békebeli komédiában ez természetes, mint ahogy az is, hogy idehaza e mondat éppúgy lehet a közéletben elhangzó – ez viszont már több is, kevesebb is, mint komikus. Lásd: az idei versenyprogramban még egy békebeli, romantikus színmű is reflektál, még ha “megúszósan” is, de felesel azzal, ami egy kilencvenháromezer négyzetkilométernyi komédia: avagy csodálkozzunk rá bátran minden kavicsra az idei, 18.POSZT-on, ha “történésekre” vágynánk…
A mai két szakmai beszélgetésből – a katonás Berlin, Alexanderplatzról és a kolozsváriak Rosmersholmjáról szólók közül – Radnai Annamária dramaturgnak, a kolozsváriak által felkért hozzászólónak a tökéletes, ösztönösen mindent magába sűrítő csattanósa maradt a fülemben: “A színház nem azért van, hogy örüljünk!” Merthogy? Akkor meg mi a szösznek jó? Az Andriy Zhodak- rendezés biztos nem azért. Vagy egy másik szakállas színháztörténeti példa ami természetesen másért, másként, de szintén kilométerkő – a Zsámbéki Gábor rendezte katonabeli, ’86-os Csirkefej.

©simarafoto

Annak sem lehet örülni, max. a trágárságokon röhögni, avagy kivinni egy egész osztálynyi gyereket tanári vezetéssel a nézőtérről. Hát igen, a színház nem polgári, tejszínhabos, élére vasalt, esti “matiné”. De az ízlésünk sem lehet az. És legfőképp pedig a nyitottságunk nem. Az, amelyikkel a színház felé közelítünk, mert egészen biztos lehetsz abban, hogy a deszkákon vagy térben játszókhoz való közelítésed tökéletesen azonos a mindennapokhoz közelítő mentalitásoddal. Ez tuti fix.

Találkozások

– POSZT-impressziók A POSZT nyolcadik napján a versenyprogramban a magyar nyelvű színház két nagy rendezőegyénisége, Horváth Csaba és Mohácsi János egy-egy produkcióját láthattuk. Előbbi saját társulatával, a Fortéval Thomas Bernhardot színházasította és táncosította meg, utóbbi egy békebeli magyar komédiát, László Miklós Illatszertárát mohácsiasította. Horváth Csaba és Mohácsi János két teljesen különböző világ, saját világuk lenyomata azonban minden rendezésükön érződik: bármihez nyúljanak is, az horváthcsabássá és mohácsiassá válik. Horváth Csaba elsősorban komoly anyagokat szeret feldolgozni, és azokat saját, erősen mozgásközpontú színházi világába beleoltani. Olykor egészen nagyszerű produkciók születnek ebből, máskor nem nagyon sikerül a találkozás. Horváth Csaba és Thomas Bernhard találkozásából elmaradt nem csak a reveláció, egyáltalán, mintha szöveg és előadás két teljesen különböző régióban mozogna. Bernhard Az olasz férfi című elbeszélése szervezi az előadás textusát, és ad ötletet a rendezéshez is. Bernhard a vidéki Ausztria egy sötét titkát tárja fel: egy üvegházban több tucat lengyel fogollyal végeztek, a halottakat jeltelen tömegsírba temették. A színpad teleszórva (műanyag) lapockacsontokkal – bár a titok csak a végén tárul fel, visszamenőlegesen minden érthetővé válik. A színészek ezekkel a csontokkal keltik életre az előadás hangzásvilágát, amely kiegészül Nagy Norbert harmonikajátékával, Földeáki Nóra jódlizásával és az egész csapat a cappella kórusdalaival. Horváth Csaba gondolati szinten tökéletesen építi fel az előadást, színházilag mégis alig élvezhető eredmény születik. A bernhardi szöveg gyakorlatilag színpadképtelen: egy-egy színész monologizál, a többiek mozognak és hangokat keltenek. Interakció szinte kizárólag mozgásban történik, a drámaiság teljesen hiányzik: olyan, mintha egy Bernhard-felolvasóest és egy Horváth Csaba-táncprodukció folyna párhuzamosan. László Miklós Illatszertára könnyed, de jól összerakott vígjáték izgalmas, szövevényes szerelmi és megcsalásos sztorikkal, eredeti és jól megírt karakterekkel. Bernhardéval és Horváth Csabáéval szemben László Miklós és a Mohácsi-testvérek találkozása igencsak ütősre sikerül; persze nem lesz az Illatszertárból Egyszer élünk, de ha nem is a mélység, az esztétikai érték szintjén jóval több ez, mint egyszerű vígjáték. Elsősorban a nyelvi humor síkján. Mohácsi István és Mohácsi János rendesen belenyúlnak az eredetibe, de nem a cselekmény, hanem a szövegek szintjén. Egymást követik a jobbnál jobb mohácsis poénok, de nem tengenek túl és nem telepszenek rá az előadásra: úgy simulnak bele, mintha csak László Miklós írta volna őket. Mohácsi sem teng túl rendezésével, Khell Zsolt realista díszletében finoman egymásba játszódik a két világháború közötti Magyarország világa a Mohácsi-testvérekével. A nyíregyházi társulat is nagyszerű munkát végez. Fantasztikus az összjáték, és kiválóak az egyéni alakítások is. Nehéz is lenne egyet-egyet kiemelni, de azért Fellinger Domonkos Árpádját külön megemlíteném: ilyen jó tahót színpadon már régen láttam, ha egyáltalán. Persze Mohácsiék is kitettek magukért, ami Árpád szövegeit illeti, a „betlehemes kis férgekért” például plusz piros pont. Az Illatszertárral számomra véget ért a versenyprogram, tűkön ülve várom a zsűri ítéletét. B. Kiss Csaba

Ahogy Drubina Orsolya Sárkánytermináljában is egészen biztos, hogy nem a szokványosat, a polgárilag jól dresszírozottat kapod, ahogy nem a vér profin kimunkáltat se. Ha van valami szerencsénk, akkor pont ez az. Az első drámás szerzőnél nem a begyakorlottság a fontos – az számára inkább ártalmas lenne. Bábmese nekünk gyerekeknek, polgárian jól nevelt felnőtteknek. Olyan, aminek lehet örülni.

©Hajdu Zsufi

Upssz. – Radnai Annamari mondatával akkor most mi van? Semmi. Igaz az erre bábmesére is: örülni azt tud, aki akár tudatos agyalás árán, akár önkéntelenül, de mégis ráeszmél, megfejt, rálel a neki valami miatt fontosra, mint a mókus, amikor a talált mogyorókat sietve a pofazacskójába tömi – most már az övé, örül is neki! Bábokkal elmesélve, mert amíg bábokat nézünk, legalább addig is szemközt ülünk a tükör előtt önmagunkkal.

“amennyivel csökkenti az egyik, pont annyival növeli is a másik serpenyőjében lévőt az élet..!”

– “zuhany utáni” interjúk – Asztalos úr: Horváth Sebestyén Sándor

Alapvetően féltékeny típus vagy?
Nagyon!
Mit gondolsz, miért?
Talán azért, mert rettentően hűség párti vagyok. Az egyik kapcsolatomat azért szakítottam meg, mert összekacsintottam valaki mással. És az én mércém szerint, ha összekacsintasz mással, akkor aközben nem lehetsz együtt valakivel. Miközben, persze, tudom, hogy a mondás is úgy tartja: hűséget fogadsz, nem vakságot! Nálam a hűségbe nem fér bele az, hogy összekacsintsak valakivel… Féltékeny típus vagyok, igen.(kuncog)
Ezek szerint viszont nemcsak féltékeny típus lehetsz, hanem maximalista is…(nevet)
Szeretném, ha rólam másokban az a kép élne, hogy maximalista vagyok…!
A saját maximalizmusodat hogyan viseled?
Nem igazán felhőtlen a viszonyunk egymással.(nevet)Rengeteget szekáljuk egymást a maximalizmusommal. Az csak az egyik része, hogy milyen hatással vagyok a maximalizmusommal a környezetemre, gyanítom, épp elég “feladatot” adhat ez számukra. A másik része viszont az, hogy ha valamit esténként nem jól csinálok a színpadon, akkor azt nagyon megszenvedem. Egészen a fejemet a falba verem konkrét helyzetéig. Úgy érzem, ha rossz vagyok, akkor azt muszáj valamiképp feldolgozni, persze, nem biztos, hogy annak ez a legjobb módja…
Te és Asztalos úr milyen kapcsolatban vagytok egymással?
Lassan jó féléve már, hogy bemutattuk ezt a darabot, és most kúszik be az életembe magánemberként is, amivel ez az Asztalos úr is “bajlódik”. Sokszor hallottam, olvastam más színészeknél efféle egybeesésről, “összecsúszásról”, de eddig magam nem hittem volna el, hogy ilyen tényleg létezhet!
Mi az, ami ebből az Asztalos úr-figurából bekúszik a privát életedbe?
Az, amelyik a karakternek is az alaptónusát adja: Asztalos urat pont a maximalizmusa keveri bajba! Gyanús lesz a főnökének, hogy jó akar lenni. Miért akar ő ennyire megfelelni? Mert a történet szerint Hammerschmidt úr azt hiszi, hogy őt a felesége velem csalja, és ezért akarok kompenzálásként annyira aktívan, serényen dolgozni. Dolgozom – hogy jól vagy rosszul, arról nem szeretnék most beszélni(nevet)– és azt érzem én is néha, hogy olykor tényleg azt a lovat ütik, amelyik húz…ahogyan Asztalos urat is…(felnevet)
…de aztán Asztalos úr is csak feldolgozza, megoldja ezt a helyzetet…
Az Asztalos megbocsájtást nyer! Az ő “körének”” ezt a részét nem jártam be még!(jóízűen nevet)
A maximalizmusodra nem lenne “gyógyír” a humor esetleg?
Az is része ennek a világnak! A fekete-fehér látásmódomnak, hogy vagy a munkára figyelek vagy a magánéletemre! – nekem nem sikerült még összeegyeztetnem e kettőt, azt hiszem.(huncutul somolyog)
Szeretnéd egyébként?
Persze, nagyon jó lenne! Akkor egészséges egy idegrendszer, egy emberi testbe született lélek, amikor e kettő, mint a mérleg, ki van egyensúlyozva! Ha az egyik serpenyőből elveszünk valamennyit, aközben adjunk pont ugyanannyit a másikba. Ez szép, szeretnék magam is így élni… A szép ebben az, hogy amennyivel csökkenti az egyik, pont annyival növeli is a másik serpenyőjében lévőt az élet..!(nevet)

Csati

Viselkedni nehéz, időigényes dolog. Csendes, elegáns, nem generálja a netes kattintások tizezreit. Ahogy a színház se az előre kikalkulált, megrajzolt feszültségtől lesz nekünk való, hanem attól, hogy valamit akkor is megértünk, meg akarunk érteni belőle, hanem adtja magát könnyen. De a viselkedés hogy a szöszbe jön most ide?? Hát csak úgy, hogy magunk miatt – bár nem egy attraktív, lájkokat besöprő dolog, ám emberek tudunk maradni tőle nagy valószínűséggel, és nagyobb esélyünk lesz így gondolkodni, rálelni és annak a ráleltnek, megtaláltnak örülni – mert a színház nem csak kifelé fontos, hanem befelé is.