2018. december 13. 13:54

…ott találod a madarat, azt a kéket, a boldogságét. Ám  ezt a játékszabályt gyereknek, felnőttnek egyaránt nehéz megérteni, alkalmazni. Pedig célratörő. Ahogy Maurice Maeterlinck  A kék madár című meséje is a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában Szenteczki Zita rendezésében magas igényű finom érzékenységgel tör a “célja” felé: gyermeki felnőttséggel, költői szabadsággal nyomába eredni a megfoghatatlanul megfogható kék madárnak, megmutatva, hogy az sokkal közelebb van hozzánk, mintsem gondolnánk.
Keressük, kutatjuk ezt a kék madarat, és ahonnan ez a keresés elindul, az a legmeghittebb, legszemélyesebb életterünk: a házunk, az ágyunk. A Kálmán Imre Teátrum pici színpadának süllyesztője fölé emelt nagy, baldachinos ágy, amelynek teteje most baldachin helyett egy fénykábellel bevont sátortetős házat imitál (látvány: Michac Gábor) – mert ez a mese nem feltétlenül a térben, a folyton változó helyszíneken zajlik Szenteczki Zita értelmezésében, hanem ott belül, amely belsőnek minden, ami kívül található, csupán az  egzakt kivetülése. A mese, a sejtetés itt maga a látvány, mert a jelmezek ízléses, harsány, mégis harmonikus játéka által egyszerre vagyunk a megfoghatónak és a megfoghatatlannak a birodalmában. A külsőségeiben is megragadható intimitásnak a birodalmában, amihez a Teátrum a szecessziós, budoár jellegével tökéletes telitalálat.

@Gordon Eszter

A gyermek Tyltyl (Molnár André Lukács) és Mytyl (Krasnyánszki Stefánia Lujza) ábrándozik vágyakozva finom ételekről, a gazdag gyerekeknek járó kiváltságokról ebben a háznyi ágyban, ebben a külső-belső birodalomban, ahová Papadimitriu Athina Alkonytündére a mindent ismerők sokat sejtetőjének melegségével belépve, egészen más, lehetetlenül lehetséges célt: a kék madár megkeresését adja nekik feladatul.

Mert a cél és a keresés, a kutatás, a nyitott szívvel való kutatás egyben feladat is. Pont e kettő azonossága teremt a költészetnek helyet ebben a rendezésben. A költészetnek, mely egyszerre játékos és légies, kézzelfoghatóságában is megemelt. A Závada Péter által írt dalszövegek könnyed tüneményessége magától érthetődő természetességgel ölelkezik össze Ádám Rita és Darvas Benedek zenéjével – az utazás, a keresés kalandja észrevétlenül minden epizódjában “végállomássá” is lesz így, ahol elidőzni épp oly jólesik a gyermeki, fürkésző léleknek, mint erőt meríteni belőle az utazás következő stációjához.

Népes csapat kíséri őket: a Fény (Lévai Enikő), az Éjszaka (Lukács Anita), a Kenyér (Pálfalvy Attila), a Cukor (Maros Bernadett), a Tűz (Imre Roland) és a Víz (Kálmán Petra). Mindegyikük jelmeze sejteti a viselőjének tulajdonságait, ám vigyázva kerüli a szájbarágás didaktikusságát, tudva, hogy a képzeletnek csak útba indító jelzésre van szüksége, hogy elinduljon a maga számára vég nélkül teremtődő úton – a dolgok és az élőlények együttesen élővé válnak, minden sziruposságot-mázasságot messzire kerülve.

@Gordon Eszter

A kalandok, a keresés igazi megfűszerezői és színfoltjai Vágó Zsuzsa Tylete macskája és Sándor Péter Tylo kutyája. A tekergődző jellemtelenség és a szolgalelkű alárendelődés Macskája és Kutyája ők ketten, hol mókamestereivé, hol tanítóivá válva önkéntelenül is a történetnek.
Mert  az úton lét, a keresés mikéntje, a kereséshez való viszonyulás a hangsúlyos itt.  A Bíró Bence és Kautzky-Dallos Máté által átírt Vas István fordítás felnőtt komolyságú, gyermeki játékosságú költőisége is ezt szolgálja, nem titkolva, hogy a komoly filozofikusság és a gyermeki fantázia játékossága egymástól elválaszthatatlan – aki úton van, az már célba is ért. Egyetlen gyengítő hatásként a színészi játék kevéssé átélt intenzitása az, ami elmarad a rendezés-koreográfia-zene-szöveg négyesének a magas kiműveltségétől – a játékot, miként az életet magát is, elébb élni kell, hogy meg is érthessük aztán.

Mert itt az úton levés nem gügyögve, gyermekdeden lassított tagoltságú elmeséltség, hanem a mindig vibrálni kész gyermekségből idelopott intenzív mozgás (koreográfia: Widder Kristóf), hisz a képzelet és a tevőlegesség együtt, egyszerre születnek. A rendező és a koreográfus egy húron pendülésének ritkán látott, szép összhangja ez, ahol minden mozdulat kettőjük közös vezérmotívumára fűződik fel: nincsen gyermeki és felnőtt kétosztatúság, csupán eleven vagy holt képzelet fűtötte vágyakozás és tenni akarás.

@Gordon Eszter

A kék madár, bár hologramja berepdesi a színpad falait és a Teátrum mennyezetét, mégsem érhető utol, nem található sehol, mindig csak a helyét, a hűlt helyét találjuk mi is a kereső csapattal. Ám ez a “hűlt hely” ennek a rendezésnek az igazi, eleven lelőhelye. Szenteczki Zita és  alkotó csapata az üres helyeket találkozási helyekké teszik, ahol egymással és önmagukkal találkoznak szereplőink, ha a kék madarat nem is lehet lakat alatt tartani.

Ahogy a képzeletet sem, csak azzal, ha rögeszmés megszállottsággal keressük azt az elképzelt, idealizált madarat, amely pont ott és akkor van veled, amikor és ahol nem is keresed – ez pedig a mindennapok költői képzelete nélkül fölfedezhetetlen. Amint ebből az  unikális, fiatalos alkotói csapatmunkából egészen biztosan megtudható.
(2018. december 5.)

Csatádi Gábor