Home / Megnéztük / “Şerban mindig nagyon jelenidejű színházat csinál!”#POSZT 9-10.nap
“Şerban mindig nagyon jelenidejű színházat csinál!”#POSZT 9-10.nap

“Şerban mindig nagyon jelenidejű színházat csinál!”#POSZT 9-10.nap


2018. június 21. 01:24  utoljára frissítve: június 21. 12:34

– mondta Alföldi Róbert, a Radnóti Színház III. Richárdjának főszereplőjeként a tizedik nap délelőttjének szakmai beszélgetésen – amit hallva a mellette ülő alkotók is hevesen bólogattak.  Az idei, 18. POSZT utolsó napján észrevétlenül is visszaköszönt, visszaböfögött nemcsak az idei találkozó egésze, hanem a mai magyar színházon inneni és túli valóságunk – a színház jelenidejűsége másolja az életet és viszont, és mindezt anélkül, hogy akár egy bolhányit is törekedne erre.

Az utolsó szakmai beszélgetésen P. Müller Péter és Závada Pál felkért hozzászólók egy olyan előadásról beszéltek, amelyből minden különösebb kommentár nélkül is érteni lehetett mindent. Nem, nem azért, mert telis-tele volt politikai áthallással, sőt: egyáltalán nem szorult rá a kibeszélésre, az összekacsintásra. Nem, elég volt pusztán jelen időben játszani a III. Richárdot. Elég, mert az összes többi – üzenet, kiemelés, aláhúzás, áthallás – az benned és bennem születik, akik e jelenidejű színházat nézzük. Persze ez a nehezebb. Ehhez képest kiszólni, a nézőkkel összekacsintásra játszani könnyebb. És persze, ahogy Kováts Adél mondta: a napi politika mulandósága a játék egyedi, megismételhetetlen itt és mostját is tökéletesen tönkretenné. A jelenidejűség a játszók itt és mostja, az azonos helyen és időben létezésüknek az átütő ereje.

©simarafoto

Este a Gálán a Kodály Központban kiderült, hogy Páva Zsolt, Pécs városának polgármestere, mint a POSZT egyharmad részbeni tulajdonosa valószínűleg nem érti, hogy az itt és most jelenidejűségének vibrálni képes ereje jóval több, mint direkt beszólni – erőből, a politika napi szintű hátszelét kihasználni, és  magát általa vitetni. Inteni szeretném az elkövetkezendő évek POSZT-jainak válogatóit és leendő szakmai zsűrijeinek tagjait – mondta, – hogy lehetőleg olyan előadásokat válogassanak majd a versenyprogramba, és olyan előadást díjazzanak a legjobb előadásnak, avagy a legkiemelkedőbb rendezésnek járó díjjal, melyről nem jönnek el a nézők…- Uff, én szóltam! –  mondta az  indián.

©simarafoto

Persze, a jó városvezető az elvileg nemzetközi minősítésű fesztivál versenyelőadásainak mindegyikét maga nem üli végig, hanem hol ez, hol az a hivatali dolgozója szállítja számára – ne firtassuk, hányad kézből – a jól értesültek, a mindent látók és a mindeneket ismerők  tudatával eltelve a színházélményeket. Csak aki ott volt valaminél, az tudja, hogy volt – jut eszembe az Igazság és módszerből a kedvenc gadameri mondatom. Sebaj, az “övé(k)” (is) a POSZT, hát azt gondolja, gondolják, hogy megveszik kilóra, avagy megmondják – és akkor az úgy lesz, oszt jó napot!

Mindezt csakis azért mondom, mert feltűnt, hogy eme intelmek nyomatékosítója, színházi ember nem lévén, mégis mily zseniális dramaturgiai érzékkel bír – ösztönös akarnoksággal -, hiszen mindezen intését a díjak átadása előtt,  a köszöntő sorai közé szőtte be a Gálán.

… szakmai beszélgetések izgalmas nyugalma, az a “poszti” nyugalom – Felföldi Anikó, Pálos Hanna és Bartis Attila után szabadon… ©simarafoto

Nem kell neki a színház “itt és most”-ja, vagy ami legalább annyira számít: ezen az itt és mostnak a nézőben véget érő értelmezése – hanem megmondja, mert azt érzi, megmondhatja kerek perec. Vastag a csizmatalp kívül-belül – miért is ne tenne effélét. Igaz is, könnyen hihette e nagy “poszti” nyugalomban – mert valóban az volt,  nemcsak mondvacsináltan – hogy a pártirodán van, ahol éppen az aktuális napi ukázt adhatja  ki, mert a tőle elalélók “szent gyülekezete” talán ezt is várja tőle. Ha Aczél György feltámadna, és eljönne közétek, minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek…- hát az egészen biztos is, mert a tűr-tilt-támogat kultúra atyaúristenének legalább kifogástalan ízlése, és ahogy mesélték, jó modora is volt.  Na, ez ma már tényleg szemfényvesztés számba menne errefelé, nem is kell feltétlen ma már az ámuldozáshoz  malomköveket hős Toldiként hajigálni a magunk háza táján.

A Simon Kornél rendezte Gálaműsor igényességével nem – sőt! – csak az attraktivitásával volt bajom. Persze igaz is: jó lenne már eldönteni így tizennyolc év után, hogy látványosan igényes show-t, vagy egy versenyelőadások utáni “bónusz” színházi előadást kívánnánk-e látni a Díjátadó Gála keretei között. Ezúton tolmácsolom a Gála utáni poharazgatás közben felvetődött alkotói javaslatot: írjuk bele a POSZT szabályzatába, hogy a következő POSZT Díjátadó Gálájának műsorát az előző évi legjobb rendezésért díjat kapó alkotó abszolválja menetrendszerűen. Aki hallja, adja át!  Már az ötlet is díjnyertes, de – igaz is – inkább nem is minősítem, nem ildomos pávamadár módjára előtérbe nyomulni…

POSZT-utórezgések

2012 óta járok a POSZT-ra, 2015 óta újságíróként. Magyarán ez a hetedik POSZT-om, és a negyedik, amelyről írok is. A 2012-es éppen az a találkozó volt, amelyen elindult a Vidnyánszky Attila-féle Magyar Teátrumi Társaság térfoglalása: a három válogató mellé beraktak egy negyediket, aki jó néhány közepes alatti vidéki előadással hígította fel a versenyprogramot. A POSZT akkor szűnt meg a minőség letéteményese lenni, és előbb agresszív nyomulásnak, majd hazug kompromisszumoknak lehettünk tanúi. A fordulópontot a 2015-ös év jelentette, amikor Vidnyánszky lényegében megnyerette magának a POSZT-ot: az egyébként  csak az egyik válogató által beválogatott Isten ostora vitte el a fődíjat és a rendezői díjat is.

De ez már a múlt. A POSZT 2016 óta sem politikai, sem esztétikai szempontból nem tartogat különösebb izgalmakat, az egyetlen nóvum a két éve regnáló új vezetés lett, amelyik az egyre gyatrább versenyprogram mellett az off-programot – új nevén a POSZT-fesztivált – is inkább a limonádék felé tolta el. A független szcéna gyakorlatilag eltűnt az országos színházi találkozóról, hódít ellenben a bulvár. A 2018-as versenyprogram valószínűleg minden idők leggyengébb POSZT-versenyprogramja volt, de 2012 óta biztosan. Még az egyébként botrányosra sikeredett – négy előadás is visszamondta a részvételt, és csak versenyen kívül léptek fel –  a 2015-ös felhozatal is messze kimagaslott a mostanihoz képest.

Hiába kérdeztük Csatádi kollégával a két válogatót, Térey és Regős János urakat, nem igazán derült ki, hogy milyen esztétikai szempontok vezették őket, de az például kiderült, hogy azért szerepelt a nagyváradiak Krétaköre, mert valamit mindenképp akartak hozni Nagyváradról. De miért is? Erre mondta azt Trokán Péter és Szamosi Zsófi a velük készült interjúnkban, hogy úgy érzik, megvezették őket. A mai magyar nyilvánosság amúgy is hemzseg az összeesküvés-elméletektől, úgyhogy nem nagyon találgatnám, hogy mi van vagy mi nincs a háttérben.

Mindenesetre saját ízlésvilágomat tekintve meglepő, hogy az idei versenyprogramban a kecskeméti Csárdáskirálynő és a nyíregyházi Illatszertár volt az a két előadás, amire azt tudtam mondani, hogy rendben van, hozzátéve, hogy normál esetben nem lenne ott a helyük a magyar nyelvű színház elvileg legjobb előadásait felvonultató fesztiválon. (Sajnos Székely Kriszta Krétakörét nem láttam, így arról nem tudok nyilatkozni.) Csak remélni tudom, hogy nemcsak elméletben, gyakorlatban sem áll semmilyen kényszer a válogatók mögött. Hogy Gulyás Gábor és Zalán Tibor milyen programot állít össze, jövőre kiderül.

B. Kiss Csaba

Nyomakodásból, tülekedésből jutott épp elég – bár vitán felül: úri modorban – az Andrei Şerban rendezte, a Radnóti Színház által bemutatott III. Richárd előtt. A jelenidejű színházért és persze a kultúrpolitikánk bokszzsákjaként használt Alföldi Róbertért tülekedünk.

©simarafoto

És aztán az előadás után mindent értünk, mert minden zseniális erővel és pontossággal ősismerős, archetipikus – nem kell sem orbánviktorozás, sem nerezés, hisz ezek tiszavirág életűek, még akkor is, ha több “napig” léteznek, mint a shakespeare-i, a Globe Színház ötszáz évét ide lopó, deszkányi itt és mostja – pont ez az, amihez Andrei Şerban zsigerileg ért.

Még előtte, a 9. nap délutánján az Művészetek és Irodalom házában a Dramaturg Céh Nyílt Fórumának volt az idei utolsó felolvasószínházi alkalma. Kurta Niké-Tési Dóra Doboza a be- és összezártságról, három fiúról, apáról, anyáról – róluk és rólunk. A Staféta-nyertes darab decemberben, előadásként lesz majd látható a Jurányi Házban Varsányi Péter rendezésében. Egymásra találtak a játszók (Fehér András, Kovács Domonkos, Lestyán Attila, Matta Lóránt, Varga Kinga) és a rendező, mert a játékos elgondolkoztatás és a könnyed stílusossággal megmutatott drámaiság most is képes volt elegánsan erősíteni egymást Varsányi Péter irányítása mellett.

©Hegyi Júlia Lily

Ezzel a felolvasószínházzal szinte azonos időben, negyed háromtól a valamikori Dantéban, a mostani N-Eozin Grillterasz & Kultparkban Pedro Calderón de la Barca Az élet álom c. darabját játszotta a Hegedűs-Forgács-osztály Zsótér Sándor rendezésének modorában. Ám ez a “modor”: a nyíltság.  A színház szenvedélyes itt és mostjának a modora.

Jut eszembe: modor – az idei, 18. POSZT modora pont olyan jó, mint a tavalyi – mínusz 1 db polgármester – ám annál nem jobb, azaz a javuló tendencia nem akart tovább javulni. A tavaly megmaradt, hátramaradt hiányosságok idén is hiányosságok maradtak, de a helyszínen, az ott és akkor és az itt és mostban legalább a készség megmutatkozott a nehézségek vagy épp a lehetetlenségek kiküszöbölésére. Lásd például: a szakmai beszélgetések a fesztivál utolsó napjaiban a hőség miatt átkerültek egy hűvösebb térbe, megbontva egy épp zajló kiállítás terét – mondom: a készség, a flexibilitás adott. A modor, a programfüzet stílusának, minőségének tetszetős, tartós, már-már nyűhetetlenül jó modora is tovább öregbíti az idén is Kovács-Cohner Róbert munkájának jó hírét.

És a leglényegesebb: a zongora. Rázga Miklós nem csak zongorát állíttatott a szokott helyre – ahonnan tavaly hiányzott, hanem a POSZT harmadik napján fel is hangoltatta – magam pedig meghatott örömmel, jókedvemben dokumentáltam is nyomban. Külön innen is köszönöm a direktor úrnak! Gáláns, elegáns tett, olyan, ami egymagában áll, ha a szervezők minden dolgát ujjhegyre vesszük. Az már más kérdés, hogy mi, a POSZT-on posztolók csak ritkán éltünk ezzel a jó szándékú, alapos igyekezettel – nem nagyon volt, aki játszott volna rajta. De az ételt elég elénk tenni, ha nem rágjuk meg, nem nyeljük le, akkor az már nem a meleg étellel minket váró számlájára írandó, ez az, amiben tökéletesen biztos vagyok.

És persze modora annak is, ahogy nem jut mód a POSZT off programjaival megtölteni, elszórt helyeken – Jókai tér, volt Dante, Sétatér – éltetni a POSZT programokat, miként a POSzT első tizenkét évében sikerült. Helyette viszont van Gála a Kodály Központban és utána állófogadás – elegáns kifogástalansággal. Kilóg az ülepünk a nadrágból, de a kardunkat csörgetjük – magyar kivagyiság, az az ősismerős, a fokozhatatlan hatványon.

Nincs viszont családias, közös “alkoholos” színházbüfében történő, díjkiosztó utáni, falakat zongorástul rengető, felszabadult, össznépi, már-már karneváli hangulat az ünneplés terén. Igen, persze tudom: sem a színház nagyszínpada nézőterestül, sem pedig a teátrum büféje nem elég nívósan reprezentatív – valóban, igaz, mert nem az. Miért nem csípünk el valahonnan a magyar elit számára aprópénznyi pár milliót,  Rázga Miklósnak adván a büfének és környékének az “impozánsabbá” tételére? Naiv kérdés, mert ennél ez sokkal bonyolultabb, összetettebb – és persze végtelenül egyszerűbb is, ha őszinték és az “ügy” iránt elkötelezettek vagyunk. De az összetartozás önfeledtségének itt és most utánozhatatlansága vs. Kodály Központ versenyének csatájában az előbbiek okán a Nemzeti Színház épülete képtelen esélyesként akárcsak indulni is. De fölösleges indulni ott annak, ahol már eleve megvan a nyertes – a sas nem kapdos legyek után.

©Simarafoto

Merthát legyek mindig vannak, táncolnak, döngenek-zöngenek, mozgalmassá teszik az állóvizet. Azt, ahol látszólag nem történik semmi, tragikusan nem történik semmi. Vagy ha mégis, akkor a botrány darabnak minősített, Andriy Zholdak által a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett Rosmersholm előadás kapja a legjobb előadásnak járó díjat – de hát ezt a helyzetet minősítette is a város első embere Aczél elvtárs után szabadon… Persze, ez is csak a rendező  #metoo dolgai miatt lett “botrányosnak” minősítve. Mellesleg a szünet mennyiben része magának e konkrét előadásnak? Hangzatos, kattintásra éhes szalagcímek egy előre majdnem egészében megírt POSZT-beszámoló-véleménycikkek élén.

Felszínes és látszólagos a béke állóvize az idei POSZT-on? Igen, az, de nem feltétlen Magyar Attila és Szűcs Gábor rendezte ilyenné – ők büszkén hangoztatják a csendes állóvizet mint eredményt – kinek mi adatott, csak mégsem jó erre a mérsékeltnél nagyobb mértékben mellet veregetni. Nem elegáns, na. A bennem és benned is ott élő, az a mára már közkinccsé avanzsált Közöny-Magyarország trendi rendezte alapvetően ilyenné. Nem forr, nem izzik sem szó szerint, sem átvitt értelemben a levegő? Igen, kínosan, pocsolya szagúan nem: igaz. Ám ez akkor sem változna egy fabatkát sem, ha Matuska Szilvesztertől megihletetten aláaknásítaná valamelyikünk  a Déryné-lépcsőt, és az Eozin Corso teraszán ülve nyáresti nagyfröccse mellett, kezét az időzítő kapcsolóján tartva, várná a Magyar Teátrumi, avagy Színházi Társaság potentátjainak a lépcsőn való “elközlekedését”.

©Hegyi Júlia Lily

Ám mi változna, pár halotton, leszakadt födémen kívül? A saját közönyünket nem hatástalanítja az időzített dinamit sem. Elég dinamit volt a zsűri díjkiosztása, mint fentebb láttuk, de legalább az eléjük rakott alapanyagon (tizennégy versenyelőadás) a legalaposabb, szakmailag kikezdhetetlen munkát, “ítélkezést” vitték végbe. Azon az alapanyagon, amely pont olyan volt felsorakoztatva egymás mellett, mint az a szénaboglya, amit vasvellával hánynak egybé – csak úgy, imitált népiességgel. Tavaly is leírtam, most is leírom: a legjobb előadás – amely most az igazi színházi csemegének számító, a koncepciójában vitathatatlanul egyedülálló rétegelőadás, Henrik Ibsen Rosmersholja – az évente maximum háromszor színház felé járónak is igen “hasznos: magára ismerve élvezi és lelkének önkéntelen”ovációjával” képes fogadni.

Nem azért, mert az annyira jó, avagy épp nézhetetlen lenne számára, hanem mert magára ismert. Magára a színház jelenidejűségében. Az itt és mostjában. Ettől lesz egy színdarab az övé. A tied. Az enyém. Ahogy a POSZT sem két társaságé, miképp a Trianon után itt maradt jóval kevesebb talpalatnyi föld sem, ugye?

©Hajdu Zsófia

Nem gondolnám, hogy a megosztottság hívja létre a posztnyi semmi sem történést. Mert amiképp csak egy színház van: a jelenidejű, pont úgy nincs ti meg ők országa sem. Jean-Paul Sartre Az Ördög és a Jóisten tézis-drámáját játszatni elég primitív kétosztatúság, mások energiáit elhasználni vágyó és abból élni kívánó mentalitás. Tökéletesen mindegy, hogy a kék alapú kormánypropaganda vagy épp az újságírás ellenzékisége legitimizálásával teszik.

Ez alatt a tíz nap alatt a színház büféjében a fiatal korosztály meg is találta az “ellenszert” – minden jó kedélyű koccintásánál földübörögtetve: “Éljen Trianon, Éljen Alföldi!” Jelen időben, őszintén, tiszta szívvel, ahogy a színház teszi. Ám csak akkor, ha túl tud lépni azon, hogy épp jó vagy rossz, jobb vagy épp baloldali akarjon lenni.

Csatádi  Gábor

Szétszéleszt vagy egybeterel? #POSzT 1.nap
“Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap
“A fingnak nincsen orra!”#POSzT 3.nap
A színház veszélyes üzem… #POSZT 4.nap
“Hát persze, hogy emlékszem!!?”#POSZT 5.nap
“Menjen már innen, Kálmán…! Vagy Imre…- vagy mi a csoda!”#POSZT 6.nap
“Valami, ami megmagyarázhatatlan..!”#POSZT 7.nap
“Viselkedjünk emberként akkor is, ha nők vagyunk!”#POSZT 8.nap

©Hajdu Zsófia

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: