2018. június 29. 23:52

Most ősszel indul az ELTE-n Színháztudományok – Ma  specializáció. Ennek kapcsán beszélgettünk a szakirány létrehívójával, Darida Veronikával gyerekkori vizes élményekről, a színháztudomány komplexitásáról, a színház és a filozófia és a dramaturgia rokonságáról és a reménytelen reménységről… 

  • Gyerekként milyen játékok kötöttek le igazán?
  • Gyerekkoromból a vízpart mellett eltöltött nyaralások maradtak meg bennem, minden játékot, ami természet közeli volt,  nagyon élveztem.
  • Merre volt az a vízpart?
  • Kezdetben a Duna mellett, Horányban, majd később a Balatonnál, Csopakon. A víz lételem számomra – ha valami folyamatosan, állandóan képes megnyugtatni, akkor az a víz! Talán azért is “kell“folyamatosan vissza-visszajárnom Velencébe, hisz ott folyamatosan, ha akarod, ha nem, a víz mellett élsz!(nevet)

Fura is, mert a főiskolán az egyik legnagyobb kritika az volt velem kapcsolatban, hogy mindig túlgondolom a dolgokat, míg az egyetemen, a filozófia szakon pedig mindig azt “kaptam meg”, hogy  túlságosan is gyakorlatias vagyok: túlontúl a színház felől nézem a dolgokat egy filozófushoz képest. Közel egy egész évtized volt, amíg e kettőt egyensúlyba tudtam állítani magamban – nagyon sokáig menekültem az egyik területről a másikra!

  • …csak a víz látványa vagy a közege is vonz? Fürdeni is szeretsz benne?
  • Helye válogatja: Velence városában például még nem próbáltam meg úszni (felnevet), de egyébként igen, a Dunában és Balatonban is szeretek úszni, persze!
  • ©Gyöngyösi Hunor

    • Vajon mi miatt kezdhettél érdeklődni annak idején a filozófia, a színház iránt?
    • A színház volt “előbb”, körülbelül tizenhat éves koromtól kezdődően – ekkor indult el a Pinceszínház, ahol bekerültem egy drámaíró műhelybe! Ez a műhely volt az első találkozásom a színházzal. És nagyon tehetséges emberek jöttek ekkor a Pinceszínházba, ott volt Simon Balázs, Gáspár Máté, Erős Balázs, vagy a későbbi dramaturg Ruttkay Zsófi, a kritikus Szekeres Szabolcs. Tizenhat évesen kissé furcsa is volt ebben a húsz év körüli társaságban mozogni, ezzel együtt mégis ez volt az első színház közeli élményem.
    • Aztán a középiskola után?…
    • …aztán a középiskola utolsó évében kezdődött a Hajónapló a Bárka Színházban….
    • …amit Bérczes László vezetett, ugye?
    • Igen, Bérczes László és Nánay István vezették együtt, közösen a Hajónapló Műhelyt, ami egy kétéves képzés volt – és talán, ezt érzem, ez volt a második fontos találkozásom a színházzal. Majd utána  az egyetemen filozófia és magyar szakra kezdtem járni, és másodévesen jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti – akkor még – Főiskolára. Akkor egyébként ezt a szakot még nem dramaturg szaknak, hanem színháztudományi szaknak hívták.  ’98-at megelőzőleg sokáig önálló dramaturg szak volt, majd amikor én elkezdtem, akkor indítottak el egy  “vegyes”, színháztudományi képzést, melyben harmadévnél kettévált az osztály: az egyik fele elmehetett a dramaturgia, míg a másik fele a rendezés irányába.
    • Jé!…- de fura… Számomra a dramaturgiáról az ugrik be azonnal, hogy  a dramaturg a szöveg mindenható ura,  az pedig már szinte alig, hogy egyébként a dramaturg egyfajta színházteoretikus is lenne. 
    • Fura is, mert a főiskolán az egyik legnagyobb kritika az volt velem kapcsolatban, hogy mindig túlgondolom a dolgokat, míg az egyetemen, a filozófia szakon pedig mindig azt “kaptam meg”, hogy  túlságosan is gyakorlatias vagyok: túlontúl a színház felől nézem a dolgokat egy filozófushoz képest. Közel egy egész évtized volt, amíg e kettőt egyensúlyba tudtam állítani magamban – nagyon sokáig menekültem az egyik területről a másikra!

    Az ELTE-n mindig is voltak színházas kurzusok, csak ezek elszórtan, különböző tanszékeken – az irodalomtudományin, az esztétikán – vagy különböző nyelvszakokon lettek meghirdetve. Az alapötlet abból a gondolatból eredt, hogy gyűjtsük össze ezeket az oktatókat és ezeket a kurzusokat – hogy ezekből a színházi stúdiumokból aztán később létrejöhessen majd egy színháztudomány “szak”! Az is fontos szempont volt, hogy egy másfajta színháztudományi képzést tudjunk nyújtani, mint ami a “konkurens” szakokon zajlik.

    • Ám azért mégsem “lőttek mellé” annyira, hisz egyetem után egyik doktori iskolát kezdted a másik után, majd habilitáltál…
    • A főiskola után az volt az érzésem, hogy nekem valamiért a gyakorlati színházi élet mégsem igazán való, és a jövőmet sokkal inkább esztétaként, filozófusként, kutatóként tudtam  elképzelni. Volt is pár év, mikor teljesen elmaradt a színház, aztán elkezdtem egy színházi phd-t is a filozófia doktori képzésem mellett…(mosolyog) Mindkettőt Franciaországban, Párizsban, co-tutelle, kettős témavezetés formában.
    • A színházi phd-nak mi volt a témája?
    • A színházi reprezentáció fenomenológiai megközelítései.
    ©Gyöngyösi Hunor
    • Akkor tulajdonképpen ez a téma is a filozófia és a színház határterülete…
    • Tulajdonképpen igen! Ez a kutatás volt az alapja az első könyvemnek, a Művészettapasztalatoknak. Ezért is mentem Nanterre-be: egyrészt a ’68-as nosztalgia miatt – Merle Üvegfal mögött-je ott játszódik(nevet), másrészt pedig azért, mert a nanterre-i egyetemen belül van egy színház: úgy hívják: Bernard-Marie Koltès Színház. Akkor éppen nagyon sokat foglalkoztatott Koltès – nálunk tőle a Roberto Zucco mellett A gyapotmezők magányábant, A néger és a kutyák harcát mutatták be például -, így azt gondoltam, hogyha az egyetemen belül van egy róla elnevezett színház, akkor nekem ott a helyem! Néha évtizedekkel később nyer értelmet a számomra egy-egy benyomás, például az,  miért volt annyira fontos nekem akkor, hogy színház lehet egy egyetemen, illetve az, hogy most, jó tíz évvel később, ugyanez miért lesz ismét fontos, amikor az ELTE-n szintén valami nagyon hasonlóban törjük a kollégáimmal, barátaimmal (elsősorban Imre Zoltánnal) a fejünket!(jólesően felnevet)
    • Ha jól emlékszem, te akkor kezdtél az ELTE esztétika tanszékén tanítani, amikor Fodor Gáza tanár úr meghalt, nem?
    • …Igen, ez nagy lelki teher volt, és erre talán csak azért lehettem képes, mert engem  Fodor Géza nem tanított!

    A másik nagy tervünk: – és ha szerencsénk van, akkor már most ősztől hozzá is foghatunk a megvalósításához – az Egyetemi Színpad feltámasztása. Régóta megfogalmazódott igény az egyetemen, hogy az Egyetemi Színpad újra működjön! Az a legendás Egyetemi Színpad, amely “hőskorszakában”  a Piarista közben volt, majd amelyet működésének beszüntetése után többször is megpróbáltak újraindítani, ekkor már a Szerb utcában. Ez volt az az Egyetemi Színpad, amelyhez szorosan köthető az Universitas Együttes és így Ruszt József, Halász Péter, Jordán Tamás, Fodor Tamás vagy Nánay István neve – aki nagyszerű könyvet írt róla, Profán szentély címen.

    • Miért?
    • Annyi színházas órát hallgattam a főiskolán, hogy azt éreztem,  ha valamit nem akarok hallgatni az egyetemen, akkor az a színház !  Akkoriban én és a színház kissé messzebb kerültünk egymástól – ez egy “menekülési periódus volt”, de Fodor tanár úr váratlan halála és a hirtelen felkérés  olyan helyzetet teremtett, amiben ezt a “menekülést” fel kellett adni.
    • Az az ötlet, kezdeményezés, hogy az ELTE-n induljon önálló színháztudományi képzés, az honnan ered?
    • Az ELTE-n mindig is voltak színházas kurzusok, csak ezek elszórtan, különböző tanszékeken – az irodalomtudományin, az esztétikán – vagy különböző nyelvszakokon lettek meghirdetve. Az alapötlet abból a gondolatból eredt, hogy gyűjtsük össze ezeket az oktatókat és ezeket a kurzusokat – hogy ezekből a színházi stúdiumokból aztán később létrejöhessen majd egy színháztudomány “szak”! Az is fontos szempont volt, hogy egy másfajta színháztudományi képzést tudjunk nyújtani, mint ami a “konkurens” szakokon zajlik.
    • Miben, mitől lehet majd más?
    • Abban, hogy nálunk nem szigorú színháztudományi vagy gyakorlati színházi képzés van, hanem a színházat egyrészt a társadalomtudományokba beágyazottan, másrészt pedig a művészetek felől megközelítve szeretnénk tanítani. Egy nagyon komplex szemléletmódot igyekszünk átadni – nem is igen tehetnénk másképp, hisz az oktatóink is a lehető legkülönbözőbb területekről jönnek.
    ©Gyöngyösi Hunor
    • Ergo: amit másutt ebben a másfajta színháztudományi képzésben a “semmiből” kellene megteremteni – a szemléletre gondolok itt – az most itt, az ELTE-n eleve adott is szinte, nem?
    • Az is volt a célunk: ezt az adottságunkat, ha már így alakult, használjuk ki! Ebben az értelemben nem is igazán beszélhetünk “konkurenciáról”, mert nagyon más jellegű képzések folynak a különböző egyetemeken.
    • Az eddigi félévek során mekkora volt az érdeklődés ezek iránt a stúdiumok iránt eddig?
    • Meglepően nagy. A színházi stúdiumok BA minorra az első két évben, évfolyamonként hatvan ember jött, ami igen soknak számít. Eddig tehát a maximális létszámmal tudtuk elindítani az évfolyamokat – és a továbbiakban igyekszünk lassan, lépcsőzetesen építkezni.  Külön  szerencsés helyzetnek érzem, hogy a Színháztudományi-MA specializáció (esztétika, irodalom- és kultúratudomány és magyar szakon) akkor tud elindulni, amikor ezek az előbb említett  hallgatók már végeznek a BA-s alapképzésen. A másik nagy tervünk: – és ha szerencsénk van, akkor már most ősztől hozzá is foghatunk a megvalósításához – az Egyetemi Színpad feltámasztása. Régóta megfogalmazódott igény az egyetemen, hogy az Egyetemi Színpad újra működjön! Az a legendás Egyetemi Színpad, amely “hőskorszakában”  a Piarista közben volt, majd amelyet működésének beszüntetése után többször is megpróbáltak újraindítani, ekkor már a Szerb utcában. Ez volt az az Egyetemi Színpad, amelyhez szorosan köthető az Universitas Együttes és így Ruszt József, Halász Péter, Jordán Tamás, Fodor Tamás vagy Nánay István neve – aki nagyszerű könyvet írt róla, Profán szentély címen.

    …és ha már befogadó színház: akkor a nehéz helyzetben lévő független társulatoknak szeretnénk helyet biztosítani! Ez nem új elköteleződés, hiszen az esztétika tanszéken évek óta sok beszélgetést szerveztünk független színházi alkotókkal. Továbbá egy éven keresztül a főépület alagsorában volt a k2 Színház bázisa is, ha már a függetlenek és az egyetem kapcsolatáról beszélünk.

    • Mi miatt szűnt meg, halt el annak idején?
    • A sokféle ok között voltak politikaiak is, nyilván, illetve több évtizeden keresztül talán nem is lehet azonos hőfokon fenntartani egy lázadó, szellemi attitűdöt. Voltak nagy sikerek és hullámvölgyek, ám minden egyes lezárást követően, újra és újra ismét elindították – ez is jelzi fontosságát. Mi is hiszünk abban, hogy ebből a tetszhalott állapotból újra feltámaszthatjuk!
    • Miért lehetett és lehet a színháznak és az egyetemnek ez a fajta szerves egymásba épülése, egymásban gyökeredzése, szimbiózisa?
    • Talán azért is, mert az Egyetemi Színpad nem “csak” egy színház volt, hanem egy nagyon fontos találkozóhely, összművészeti bázis. Olyan, ahol a kezdetektől fogva ugyanúgy voltak zenei események, vitaestek, szabadegyetemi előadások, fórumok, filmvetítések, mint előadóestek, happeningek vagy akár a hagyományos értelemben vett “kőszínházi” előadások. Azt gondolom, hogy minden egyetem számára nagyon fontos, hogy legyenek valódi közösségi- és közösségteremtő terei. Ezt szeretnénk újból megteremteni ezzel az újraindítással: újra befogadni az előadások mellett beszélgetéseket, fórumokat, vitákat is!
    • Ebben az értelemben minden színháznak “Egyetemi Színházként” kellene működnie, nem?
    • Igen, akár így is működhetne minden színház! Azt látom, hogy erősen kezd átalakulni, hogy mi is az, amit színház alatt értünk. Pár évtizeden belül a színházak talán sokkal inkább összművészeti központokká és alkotóterekké válnak, mintsem hogy hagyományos értelemben vett kőszínházak maradnának. Én legalábbis nyitott kulturális, szellemi- és vitaterekként tudom elképzelni a jövőbeli színházakat, ebben látok perspektívát. Az ókori színház értelme is pont ez volt – így tehát visszanyúlunk az eredeti funkciókhoz…
    ©Gyöngyösi Hunor
    • …bár filmet épp nem vetítettek a Taorminában…(nevet)
    • …mi pedig nem tartanánk gladiátorjátékokat valószínűleg!…(kacag) A színház akkor is  közösségteremtő hely volt, és ma is az kell, hogy legyen! Az Egyetemi Színpad újraindítását három lépésben képzeljük el: először – most ősztől – a Gólyavárban szeretnénk előadásokat tartani, majd egy következő lépésben a felújításra váró Márton Áron Szakkollégium színháztermében tervezzük – annak rendbetétele után –  egy kísérletező színház működtetését. Mobil, mozdítható színpaddal és nézőtérrel például. Habár tudom, hogy sohasem fogunk olyan jellegű gyakorlati színházi képzést nyújtani, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem, mégis fontosnak tartom azt, hogy az ELTE színházi képzésében is egyre inkább szerepet kaphasson a gyakorlat! A végső, harmadik lépés az lehetne, hogy a Trefort-kert “E” épületében – az egész épület jelenleg  kíséretetkastély, teljes felújításra szorul – alakíthassunk ki egy színháztermet. Így az Egyetemi Színpad újra egy őt megillető, méltó helyre kerülhetne a Belváros kellős közepén, a Trefort-kertben. A megvalósítás valamennyi szakaszában szeretnénk az ELTE hallgatóinak színházi “bemutatkozásra” lehetőséget nyújtani, majd  a későbbiekben az Egyetemi Színpad befogadó színházként is működhetne!
    • …segítene mind  a fenntartás finanszírozásában, mind pedig a független vagy mikró méretű produkcióknak, monodrámáknak is képes lenne helyet teremteni…
    • …és ha már befogadó színház: akkor a nehéz helyzetben lévő független társulatoknak szeretnénk helyet biztosítani! Ez nem új elköteleződés, hiszen az esztétika tanszéken évek óta sok beszélgetést szerveztünk független színházi alkotókkal. Továbbá egy éven keresztül a főépület alagsorában volt a k2 Színház bázisa is, ha már a függetlenek és az egyetem kapcsolatáról beszélünk.
    • Mint gyakorlatias színház teoretikus: hogy látod a mai magyar színházat? Még véletlenül sem azt kérdeztem, hogy mi a véleményed róla!(felnevet)
    • Mindig ambivalens vagyok kicsit: a helyzet hol kétségbeejtő, hol pedig reménykeltő!(nevet)
    • …ez az: – bocsánat – megvan a cím!!(harsányan nevetnek mindketten)
    • Nincsen miért! A színházat is így kell csinálni, szerintem!(nevet) Visszatérve az „címre“, attól kétségbeejtő, hogy nagyon megosztott a magyar színházi szakma, nagyon kevés lehetőség van, nagyon kevés forrás jut a függetlenek támogatására. Továbbá kevés mind a játéktér, mind a játszási lehetőség.

    …ami reménykeltő? A színház iránti feltámadó vagy megújuló érdeklődés! Az utóbbi időben azt érzem, hogy egyre nagyobb igény mutatkozik arra, hogy kiszakadjunk a virtuális térből, és valódi, személyes kapcsolatba kerüljünk másokkal. Hogy olyan helyekre menjünk, ahol találkozni, beszélgetni lehet és közösen gondolkodni…- és a színház pont ilyen hely! Az a politikai helyzet pedig, amiben benne élünk, még inkább elősegítheti a színház  megerősödését, mert már tapasztaltuk, hogy mindig az elnyomások és a diktatúrák alatt a legerősebb a színház!

    • A megosztottság miből eredhet?
    • Lehetne ez akár a nemzeti karakterológiánk is!(nevet) Mintha belőlünk fakadna, hogy állandóan ellenségképekben gondolkozzunk. Mindig valakivel szemben, valakivel harcolva határozzuk meg magunkat…
    • ….akkor nem is biztos, hogy feltétlenül “lobbi” kérdés ez,  nem az az “eddig nekünk volt, most nektek lesz hét szűk esztendő!”, nem? Azaz nem abból, hogy mindig az erősebb kutya b@szik…
    • Azt semmiképp se mondanám, hogy ez ellen nincs mit tenni, ahogy azt sem, hogy ezt, kvázi, el kellene fogadnunk! Elmondhatatlanul fontos lenne egy jóval fejlettebb vitakultúra, ahol a “szemben lévő felek” sokkal jobban próbálnák megérteni egymás álláspontját, közelíteni egymáshoz! Nem akarok hinni ebben az eleve adott megosztottságban, bár nem tudom tagadni a létezését!…
    ©Gyöngyösi Hunor
    • …és mi az, ami reménykeltő?
    • …ami reménykeltő? A színház iránti feltámadó vagy megújuló érdeklődés! Az utóbbi időben azt érzem, hogy egyre nagyobb igény mutatkozik arra, hogy kiszakadjunk a virtuális térből, és valódi, személyes kapcsolatba kerüljünk másokkal. Hogy olyan helyekre menjünk, ahol találkozni, beszélgetni lehet és közösen gondolkodni…- és a színház pont ilyen hely! Az a politikai helyzet pedig, amiben benne élünk, még inkább elősegítheti a színház  megerősödését, mert már tapasztaltuk, hogy mindig az elnyomások és a diktatúrák alatt a legerősebb a színház!

    A színház akkor is  közösségteremtő hely volt, és ma is az kell, hogy legyen! Az Egyetemi Színpad újraindítását három lépésben képzeljük el: először – most ősztől – a Gólyavárban szeretnénk előadásokat tartani, majd egy következő lépésben a felújításra váró Márton Áron Szakkollégium színháztermében tervezzük – annak rendbetétele után –  egy kísérletező színház működtetését. Mobil, mozdítható színpaddal és nézőtérrel például. Habár tudom, hogy sohasem fogunk olyan jellegű gyakorlati színházi képzést nyújtani, mint a Színház- és Filmművészeti Egyetem, mégis fontosnak tartom azt, hogy az ELTE színházi képzésében is egyre inkább szerepet kaphasson a gyakorlat! A végső, harmadik lépés az lehetne, hogy a Trefort-kert “E” épületében – az egész épület jelenleg  kíséretetkastély, teljes felújításra szorul – alakíthassunk ki egy színháztermet. Így az Egyetemi Színpad újra egy őt megillető, méltó helyre kerülhetne a Belváros kellős közepén, a Trefort-kertben. 

    • …mert hát a művészet mindig ellenzéki, nemde?
    • Jelen pillanatban nem is látok más utat, mint hogy ellenkultúrát csináljunk.
    • Már csak azért is kérdezem, mert félreérteni mindig könnyebb, mint megérteni. Nem kell meghozni hozzá az érteni akarás áldozatát: számodra mi az, hogy “ellenzékiség”?
    • Számomra nem az ellenzékiség a döntő, hanem az, hogy képesek legyünk megmaradni szabadnak, függetlennek. A színház “ellenzékisége” vagy lázadó jellege nem jelenti azt, hogy megszakítás nélküli politikai csatározásokban kellene részt vennie. A jó színház ennél egyetemesebb szinten politizál. Ugyanakkor nézetem szerint minden színház “politikai színház”, mert még az állásfoglalás elutasítása is állásfoglalás. Ám a színház politikussága nem válhat semmilyen pártpolitika eszközévé!

    Csatádi Gábor

    ©Gyöngyösi Hunor