Home / Megnéztük / “…szeretnénk megköszönni önöknek, akik olyanná teszik országunkat, amilyen!”
“…szeretnénk megköszönni önöknek, akik olyanná teszik országunkat, amilyen!”

“…szeretnénk megköszönni önöknek, akik olyanná teszik országunkat, amilyen!”

2018. június 28. 16:40

Rebegi felénk fordulva Roxie Hart és Velma Kelly egymás kezét szorongatva rózsaszín tüll szoknyában, finálészámuk vége felé a Chicagóban. Köszönni mindig van mit, van miért és van kinek. És hogy ez most tényleges vagy csak ironikus, az mindegy is – itt, Csikágóban, ahol élünk. Sőt, a honi viszonyaink már régen alá csúsztak John Kander-Fred Ebb-Bob Fosse Chicagójának. Az Alföldi Róbert rendezte musical, avagy zenés revü két részben, elvileg ennek az országnyi pokolra szállásnak a markáns olvasata lehetne, de sajnálatosan mégsem tud az lenni. Vagy legalábbis  nem tudott átütő erővel hatni a sok nüansznyi, az egységes egész erejét kikezdő összetevő miatt, ezért csak emlékeztet egy profi, zseniális erővel, a minden mozzanatot eggyé csiszoló, emblematikus Alföldi előadás-rendezésre. Fáj, hogy így esett, mert egyedi, forradalmian pontos, metsző olvasat született, de mégsem sikerült elkezdenie “lélegezni”.

Pedig minden autentikusan adott egy lepukkadt chicagói revühangulathoz az Átrium pici, kilencvenháromezer négyzetkilométernyi valóságot ide varázsoló színpadán. Egy jobb napokat látott revüszínpad- ország ez, revüfüggönnyel, az előterében neonfénnyel kivilágítható fémoszlopokkal erősen hajaz egy Broadway-show-beli miliőre (díszlet: Kálmán Eszter). Leharcolt ez a tér, pontosan olyan, amilyennek egy ilyen éjjel-nappal folyton műsoron levő revü színpadának lennie illik. Minden mindennel kompatibilis, hisz ami az egyik pillanatban show-beli táncparkett táncrudakkal, az a következőben börtönenteriőrré avanzsál, melynek fémoszlopain nem a lábakkal, hanem a cellaélethez igazítva, kanalakkal verik az ütemet. Börtönben vagy szabadlábon? Egyre megy, nincs is igazán lényeges különbség a kettő között, hisz ez a chicagói módi errefelé.

©Lakatos Péter

Maurine Dallas Watkins színdarabjának – mely a múlt század húszas éveiben íródott –  felhasználásával Fred Ebb és Bob Fosse írta meg John Kander zenéjével a ’70-es évek elején a Chicago musicalt, amely aztán a Cabaret és Az Őrült Nők Ketrece mellett  szintén megkerülhetetlenül ikonikus darabbá vált, mint a zenés szórakoztatás mellett társadalomrajzot is magán viselő musical. Rólunk, a mi korunkról, a mindennapok nekünk szegezett sorskérdéseire választ adni nem tudó, huszadik század végi emberekről szólnak e művek a zenébe és csillogásba csomagolt eladhatóságukkal.

Alföldi Róbert rendezése a társadalom keresztmetszetét adó rétegeit forszírozza, emeli magasra a Chicagónak, anélkül, hogy a musical műfaján erőszakot tenne. Az persze már egy másik dolog – ismerve rendezői kreativitását és szociális érzékenységét, melyet őszinte főhajtással elismerek,  ám pont ezért adódik a kérdés, – hogy eme jól átgondolt, minden klisével szakító koncepció a színészi karakterformálásokban, a jelenetek hangsúlyarányaiban miért nem tud teljes erővel, kitapintható markánsságban visszaköszönni.

Az alapállás, amelyből ezt a Fred Ebb-Bob Fosse szövegkönyvet értelmezi:  ez a Chicago mélyéről jött két lány: Roxie Hard (Sodró Eliza) és Velma Kelly (Parti Nóra) egymás ellen és egymás mellett, ám mégis tudtukon kívül azonos “csónakban” evez.  Roxie a színházi “ügynökét”, Fred Caselyt (Figeczky Bence) lövi le, és ezért kerül börtönbe, oda, ahol Velma a férje megölése miatt már épp a büntetését tölti. Sodró Eliza Roxie-ja igazi naiv leányzó, akit csak a karrierbeli előre jutása izgat, fel sem fogja, hogy ezért az az ár, amit fizetne és fizet is, az már rég túl van azon, amit a polgári jó erkölcs és a társadalmi egymás mellett élés szabályai megengednének. Értem a sodródó, jóhiszemű, a Jóistenhez öt percenként letérdelő, rózsafüzért szorongató megindultságot, ám nem élem meg, nem válik ez az ártatlansága létállapottá.

©Szilvás Zoltán

Parti Nóra Velmájának könnyebben elhiszem a magát mindig nyeregben érző, a börtönben jó pénzért “vip” ellátást kapó, dörzsölt női fegyenc rámenősséget. Figeczky Bence Fredje,  lélektelen elv nélkülije,  hímtagjával törtető ügynöke sem túlontúl árnyalt figura, bár őt hamar lelövi Roxie, így nem is lenne igazán értelme többszólamú gátlástalant játszani. Az első részben, általában nem, vagy csak minimálisan mutatnak a darab karakterei önmagukból bármit is, mintha nem akarná a játék és a rendezés, hogy túlságosan is “beleéljük” magunkat, ráhangolódjunk erre a szex és a pénz befolyásától irányított chicagói enteriőrre.

Nem is vesszük fel sem az ütemet, sem a ritmust – könnyen vonzza így a tekintetet az Átrium mennyezetének egykoron nyitható, fehér lamellákkal záródó teteje. Unatkozom, ám nem a koncepciótlanság miatt, mert azt már a második jelenet után teljes érteni véltem. Azt, hogy egy zenés darabon keresztül szociológiai mélyfúrásokat tegyünk a magunk, a másik és a társadalmunk egyre gazdagabban kibontakozó, meredeken mélyülő bugyraiban. Van mélység és könnyedség is, de nem tud, nincs módjuk lélegezni, és épp ezért eme lélegzéükkel nem tudnak minket is magukba szippantani.  Nem érezni a dalok avagy a prózai részek alatt, hogy időt, magunkra vehető ritmust hagynának nekünk a jelenetek egymás után sorjázó elemei.

Miért? Több ötletem is van: a rendezés eme jelenetek utolsó finomhangolására már nem tudott, nem akart időt fordítani, nem érezte fontosnak, hogy időt fordítson. A dalok éneklésének mesterségbeli tudása sem volt igazán erős, a szöveget nem egyszer könnyed magabiztossággal el is nyomta a zenei alap hangereje – persze ezek a dalszövegek nem igazán sikerültek dalszövegszerűre a fordítás során, prozódiai kihívás elé állítva az eléneklőiket. Kár, nem is kicsit, mert ez a nüansznyi hiba fölöslegesen sokat rombolt az összhatáson.

©Lakatos Péter

Ám ezt könnyen lehetett volna orvosolni. Akár úgy, hogy időt hagyok a kijátszásra, vagy épp úgy, hogy teret engedek az átélésre. Némileg kárpótolt Vári Bertalan ungarische Bob Fosse koreográfiakoncepciója: a magyar lélekben lakozó vitalitás eggyé gyúrva a keserűségünkkel, fájdalmunkkal. Ütem, tempó, ritmus – ami sajnálatosan az  ügetés üteme, tempója, ritmusa itt, főleg az első részben. Persze ez annyira egyöntetű és általánosnak mondható, hogy akár nevezhetnénk rendezői elvnek is.

De mégsem, mert Hernádi Judit elvtelen, pénzért bármire megnyerhető börtönőr Marton Mamája és Mihályfi Balázs Amos Hartja szép, tetten érhető példája annak, hogy igenis van még ebben a színházi játékmódban is revelatív ereje a személyenkénti, emblematikus szerepformálásnak, sőt,  ez a magát ritkán megmutató vezérelv.

Hernádi Mamája, ahogy gondolkodás nélkül, zsigerből, előre megfontoltan gátlástalan – hamar belénk égő. Ahogy Mihályfi Balázs Amosában is pillanatok alatt érezni a másikért mindenét odadobni kész igyekezetet – szuggesztív erővel. Ez a második részben a “Mint a fólián”c. szólójában ér méltó és “magába rántó zenitjére.” A kisember társadalmi méretű siráma, melyben testet ölt a másikat semmibe vevő, nemzeti sport számba menő hülyének nézésére mondott megállj kiáltás. 

Chicago korruptsága, más normális helyeken, berendezkedések közepette köpni való pénzcentrikussága, a megfelelő árért még az ördögöt is báránnyá mosdató ügyvédje, Billy Flynn (Fekete Ernő) tökéletesen fémjelezi  ezt az atmoszférát  – bár nem mindig azonos intenzitással. Ám mégis a szájából elhangzott: “Ez itt Chicagó!” –  nem titkoltan hatásvadász gegje megteszi a hatását. Elkezdjük megérteni a tépelődő, elv nélküli sztárvédőt, akit épp úgy kitermel magából ez a mostani és az a darabbéli rendszer, amely végső soron, ha tetszik, ha nem, éltet bennünket ezen a vidéken.

©Lakatos Péter

Billy Flynn megnyeri a bírósági tárgyalást, Roxie álterhessége, illetve a gyilkos Roxie-ból média celebet faragó munkálkodása révén. Mit neki mindez, oly könnyed és szemrebbenés nélküli az efféle “munkafolyamat”, mint az egyszeregy. Persze minden csoda, a bűnözőnek járó bulvár-hírnév is csak három napig tart. Roxie egyik napról a másikra  fényképezőgépek és újságírók “figyelme” nélkül marad.

Persze milyen az a média közeg, amely mindenkit szerecsenként képes mosdatni, ha az érdek épp azt és úgy diktálja? Tökéletes lenyomata ennek a média világnak a Morning Star transzvesztitaként  előttünk rohangáló  újságírója, Mary Sunshine (Bercsényi Péter). Extravagáns kiskosztümjében (jelmez: Tihanyi Ildi) maga a vastag bőrű, mindent lenyelni és kiszolgálni kész szervilizmus, és pont olyan fregoli  a karaktere is – a pontos, jó arányérzékkel elénk rakott lelkiismeretlenség.

Ám ebben az itteni-ottani Chicagóban mindez normális. Abban az itteni-ottaniban valóban az, de a két lány lelkében, a mi kollektív egyetemes lelkünkben már kevésbé. Ezen vajon van időnk eltöprengeni? A darab nem is csupán egy dolog révén igyekszik elidegeníteni, eszméltetni arra, ami abnormálisnak tetszik ma már, holott a legnormálisabb: az élet élhetősége, ha tetszik, boldogsága.  Az, melyről Hámori Ildikó Konferansziéja hol zavartan, hol magabiztosan nekünk, értünk beszél, értünk válik élettelien gyötrődővé. Gyötrődik érettünk, helyettünk, miattunk – mi pedig nevetünk rajta – holott nekünk kellene mindezt tenni ebben a Chicagó-hazában.

Alföldi Róbert ebben a sötét, chicagói, önmagát elemésztő korban Chicagót rendez. A lehető legjobban teszi – bár az ütem és ritmus jobb megtalálása által szólna igazi erejével ez a társadalomrajz felőli Aföldi-olvasat- avagy a rendező maximalizmusa nem tudott teret nyerni és meghatározóvá válni ebben  Chicagó rendezésében, hiába “drukkoltam” neki, fejcsóválva, toporzékoló türelmetlenségemben.  Az igényesség maximálisan kötelez, nincs mit tenni…

©Szilvás Zoltán

Egy Chicago-olvasat arról, hogy a magyar valóság már rég  a chicagói szint alá “emelkedett”. Oda, ahol “az ész a bugyiban honol”, ahol “a gyilkosság egyfajta formája a tömegszórakoztatásnak” –  mostanság. Avagy Nowadays, miként páros fináléjában Roxie és Velma énekli felmentett, szabadlábon járó  gyilkosokként, rózsaszín tüll ruhában: “…szeretnénk megköszönni önöknek, akik olyanná teszik országunkat, amilyen!” Ha van ítélet, igazi, a “fal adja a másikat”- féle, akkor ez az. Igazi, talányosan alföldis: egyszerre arcpirító és felszabadító – mert ebben a mi Csikágónkban már csak így lehet, ha lehet…

Csatádi Gábor

(2018. június 23.)

 

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: