“Hagyják már abba! A kirakatban emberek vannak!
”

2018. július 3. 13:07

…igaz is, tényleg! Ám nekünk, kik mostanság magunkon kívül vagyunk – mert éppen így tetszik nekünk – a legkevésbé sem fontos, hogy éppen mások is vannak, élnek körülöttünk e kirakatnyi országban. Pedig mennyire másképp tennénk-vennénk, ha ez az egyszerű tény is az eszünkbe jutna legalább néha… Mohácsi János László Miklós békebeli, nosztalgikus komédiájához, az Illatszertárhoz, egy majd százéves darabhoz nyúl, és mégis mindent értünk – pedig senki sem tett senkin erőszakot, nem gyömöszölt összekacsintásra  alkalmas humor bonbonokat a szövegbe – vagy csak éppen hogy… Mohácsi János rendezése a Városmajori Szabadtéri Színpadon járt – egy országnyi, jó százéves Illatszertár, ahol egymással, önmagunkkal kellene összebékülnünk, szerelmesen vagy épp barátilag, hogy végre egymásra figyelve, kihozhassuk a bennünk ott szunnyadó maximumot. És ez most sem a karácsonyon vagy Mohácsin múlik, ez egészen biztos, a kutyafáját neki!
Pedig szép ez a Váci utcai bolt ránézésre, kívülről is. Kézzel festve büszkélkedik: Hammerschmidt Illatszertár – látszik inverze a cég felirata az ajtón. Kifelé a felirat, befelé a tartalom. Az, ami van, az, ahogy zajlik benne az élet. Finom igényességgel, tiszteletet parancsoló eleganciával bútorozott üzlet, jó benne elidőzni a tényleges kuncsaftoknak és a színpadi játékot néző “vevőknek” egyaránt (díszlet: Khell Zsolt). A Mohácsi-testvérek László Miklós 1937-ben írt darabjához tiszteletteljes rajongással, értő, rácsodálkozó figyelemmel nyúltak. Nem venni észre semmit a darab leporolásából, mert a karakterszínész által lassan száz esztendeje írt romantikus komédia patinájában is mai. Azaz: nincs “akkor” és “most”, nem feltétlenül azért, mintha megállt volna a nosztalgia kedvéért az idő, vagy mert a magyar néplélek nem változott volna szemernyit sem az elmúlt nyolcvan évben.

Nem, sokkalta jobban érezni a folytonosságot, az akkornak és a mostnak az egymásból élő, egymásból jótékonyan építkező voltát. Azt, amelyik akkor is reflektál a jelenre, ha nem akar minden megszólalásában szándékoltan up-to-date lenni. Az énünket mutatja ez az Illatszertár, azt, amely minden szűklátókörűségével, provincializmusával együtt is beszédes kedvességgel, simogatóan, és mégis metszően élesen szembesít önmagunkkal – holott csupán egy romkomnak (romantikus komédia) és egy “karácsonyi filmnek” a szelíden mosolyt fakasztó elegye.

Mert ha tetszik, ha nem, efféle szerelmi történet, mint az Asztalos Imre úr (Horváth Sebestyén Sándor) és Balázs Rozália kisasszony (Széles Zita) közötti love story, a mi életünk is – mindannyiunké, bármennyire is tiltakozunk. Nem kell, hisz nincsen miért: a szerelem nem mindig lavórért kiáltó csöpögősség. Inkább pontos látlelet arról, hogy az érzelmi és az értelmi intelligenciánkkal hányadán is állunk. E két magányos lélek ugyanazon Hammerschmidt  Illatszertár pultjai mögül szolgálja ki a fővárosi úri közönséget – amelyik közelről nézve már koránt sem olyan úri, természetesen. Leveleznek egymással, lassan egy éve – társkereső hirdetés útján, személyesen eleddig sosem találkozva -, álmodoznak egymásról, közben személyesen kutya, macska módjára incselkednek, orrolnak és egyben persze parádéznak is egymással.

Horváth Sebestyén Sándor Asztalos ura egyéniségét lefojtó, már-már görcsös jólneveltségével, fokozhatatlan megfelelni vágyásával futkos le és fel, pulttól pultig, érzéseinek megálljt parancsolva – csak az ismeretlen kisasszonynak írogatva képes költőien, érzelmeinek szabad utat engedve szerelmes lenni. Horváth Sebestyén Sándor brillírozik: heves igyekezettel dolgozik és álmodozik, és közben pont ilyen hevességgel inti rendre a kollégáit az üzletben. Íme, egy magát kereső, görcseitől szabadulni akaró, szabad lelkű ember, akinek a görcsei révén csak még ordítóbb lesz a zabolátlanságra született, szívét a homlokán  hordó karaktere.

Széles Zita Balázs kisasszonyával, mint két tojás, úgy illenének össze – talán ezért is udvarolnak egymásnak levelezés útján, nem csupán a helyzet- komikum miatt. Rozália csak epedezik Asztalos úr iránt reménytelenül, és közben minden vonzalmát, a másikon csüngő vágyakozását arra az ismeretlenre “pazarolja”, akivel már egy éve csak levél útján érintkeznek. Széles Zita  hevülni akaró, önérzetes nyitottsága csak tovább srófolja az Asztalos úr és közte lévő lehetetlen egymás melletti elmenésüket. Mert eltelt nyolcvan év ugyan, ám van társkereső rovat helyett internetes társkereső, ahol a mai fiatal korosztály pontosan úgy elmegy egymás mellett arctalan személytelenséggel – talán pont ilyen lehetetlenül vagy még sokkal lehetetlenebbül, mint  ezen a téren a  múlt századi előttük járók.

De a szerelem nemcsak vágyakozás, epedezni könnyen tudó vonzódás, hanem féltékenység is. Hammerschmidt úr (Horváth László Attila), az Illatszertár tulajdonosa féltékeny a feleségére (Jenei Judit). Mint egy felbőszült anyatigris, puffog, mérgelődik és köt bele az eleven fán kívül mindenkibe, aki az üzletében dolgozik, különösen pedig Asztalos úrba, akiről azt gyanítja, hogy a felesége vele csalja őt. Horváth László Attila tőről metszett Hammerschmidt úr, illetve Hammerschmidt úr egy tömbből faragott Horváth László Attila. Egyszerre fémjelez egy elmúlóban lévő modort és az örök gyermeki nyitottságot, érdeklődő kíváncsiságot. Összefűzi, szamárvezetőn irányítja ezt az illatszertárnyi játékot, ezt, ami egyidejűleg szól rólunk egyénekről, de egyben az életünk egészéről beszélő, nosztalgikusan pontos történet is.

Mert Mohácsi János a megannyi karaktert saját egészekként rendezi meg. Itt senki sem asszisztál a három “főszereplő” történetéhez, mert itt az egyének kaleidoszkópszerű, egyéni sorsegészeiből áll együvé  ez a darab – Mohácsi tehát életegészeket rakott egy térbe, az Illatszertár kölni illattól elnyomott, hús-vér valóságába, itt és mostjába, a színház itt és most történő jelene által. Van itt minden ebben a Mohácsi-testvérek keze által ki- és befordított László Miklós-szövegben, ám most mintha nem át- vagy felülírták volna az eredetit, hanem a darab saját, nyolcvan évvel ezelőtti levegőjéhez engedték volna hozzá a mait. Természetesen a “Mohácsi-betétekkel”, mint az “Isten hozta!-Magam is igyekeztem!”, bár a “Ne b@sszunk már szekéren!” Mohácsi darabról  darabra megjelenő szállóigéje ez egyszer kimaradt. Ám minden korhű, szövegbeli elszólás, a korabeli bel- és külpolitikára reflektáló kiszólás bonbonként ragyog, szépen belesimulva virít e Mohácsiék által hangszerelt László Miklós-szövegben.

Ezért, ettől él itt minden “mellékszereplő” fényes elevenségben, mint egy olyan hangyabolyban, ahol minden bolybéli katonának megvan a saját feladata, küldetése, hivatása. Sipos úrtól (István István) a Rendőrig (Tóth Károly). Ékszerdoboz mindegyik, olyan, mint a cseppjében visszasejlő tenger. Az igyekezetből mindent és mindenkit feljelentő István István Sipos ura, aki épp csak túlélte egy hajszál híján a háborút, “majdnem életben maradtam” -, ezért a testvére írógépén, bal kézzel – nehogy felismerjék az írását – bemószerolja Asztalost is a főnöknél, mint a Hammerschmidtné szeretőjét.  Idegesen jámbor túlbuzgalom, ami csak akkor veszedelmes, nemzet- és önsorsrontó, ha komolyan vesszük – ám sajnos jó magyar virtusunk az efféle hangulatembereket mindig komolyabban vette, minthogy a maga helyén és értékén kezelte volna, illetve kezelné. Nyilván innen a mindenkori nemzeti történelmünk lehetetlensége is.

Avagy a tényleges szerető – ahogy arról a Detektív (Gyuris Tibor) népiesen, adomázgatva beszámol Hammerschmidtnek, – a Kádár (Gulácsi Tamás), aki elkoptathatatlan, örök túlélőként, a mindig és mindenhol csereszavatosnak vélt gavallérságával ejt ámulatba mindenkit, amolyan egyet ide, egyet oda, biztos, ami biztos életgyakorlattal. Amolyan minden volt már, csak akasztott ember nem típus.  E tudománynak is vannak, voltak, lesznek tudós művelői, amíg e hazában élünk, ez szinte biztos.
Vagy épp Árpád (Fellinger Domonkos), a tanonc, aki biciklijével hordja szét az üzlet csomagjait, árubeszerző, küldönc és mindenes, és két fuvar között üresjárataiban sportot űz abból, hogy a kerékpárjával – ami jóval több, mint “pár kerék” – járókelőket és a számára antipatikusakat gázolgatja serényen. És persze ugyancsak ő az, aki “Mélyen tisztelt segéd úrnak hívatja magát a későbbi tanonccal, Jancsival (Horváth Viktor) – hiába egyidős vele: „Az nem számít. Például a Horthy magával egykorú, mégis ő ül a fehér lovon”- mondja Sipos úrnak. Hiszen ő a kirúgott Kádár utódja, segéddé avanzsált.  A kisebbrendűségi komplexusban szenvedők,  Hitlertől a 21.századi miniszterelnökökig, nemzet- és világtragédiák okozói voltak és sajnos lehetnek mindig. Mint ahogy Horváth Margit kasszát kezelő Molnár kisasszonya viszont az “Áldott karácsonyt!” kívánó cserfességével képes megbolondítani a legjobb értelemben ezt az illatszertárnyi világot.

Ezt, amelyben ezerkilencszázharmincnyolc óta élhetünk és élünk. A darab szerzője, László Miklós 1939-ben a nácik elől Bajor Gizi pénzügyi segítségével Amerikába emigrált elhagyva ezt a magyarországnyi Illatszertárt. A darab alaptörténetéből azonban  filmadaptációk egész sora készült, játszották világszerte,  egészen a Szerelem hálójában-ig Tom Hanks-szel és Meg Ryannal.
Világhírű romkom ez, amihez mesélhetetlen érzékeny profizmussal közelített most Mohácsi János is, hogy együtt játszva, csupaszív lelkesedéssel a megértésről, az egymásra figyelésről és az elfogadásról beszéljenek magas igényű komédiázással – hogy mi aztán az ujjaink végét nyalogathassuk utána. Ha nem adjuk fel, és persze, ha nem keressük megszállottan azt a Mohácsi Jánost, akitől amolyan mohácsisat várunk, azaz ha nem “Hívjanak Doktort!- Hívtunk, de nem ér rá, de azt tanácsolja, hogy hívjunk orvost!”, akkor remekül csalódunk.
Remekül, mert rájövünk, hogy a kirakatban, ebben az Illatszertár-országéban, emberek vannak! Emberek, akiknek nem csupán szerelem okán vagy épp a karácsony apropóján lenne jó végre elindulniuk egymás felé. Mert hisz a kirakat is,  az Illatszertár is ugyanazon  közös üzletünknek a része, kérem alássan, mélyen tisztelt segéd úr!
(2018. június 20. Városmajori Színházi Szemle)

Csatádi Gábor