Home / A függöny mögött / Interjúk / „Újra megtalálni az írás szabadságát, közvetlenségét és örömét”- interjú
„Újra megtalálni az írás szabadságát, közvetlenségét és örömét”- interjú

„Újra megtalálni az írás szabadságát, közvetlenségét és örömét”- interjú

2018. július 5. 10:10

Vannak szövegek, könyvek, melyek évek múltán sem veszítenek  intenzitásukból – épp ilyen Gerőcs Péter Győztesek köztársasága is. Vele beszélgettünk az “ellentmondásosság” keltette érdeklődésről, Gulyás Márton “behelyettesíthetőségéről”, a három-négy órányi üresjárat használhatóságáról, Déry Tibor vízválasztó voltáról és a lehetetlenné tett önigazoló én-hazugságokról…

  • Hogyan jött A győztesek köztársasága ötlete?
  • A regény születésének van egy története, ami általában is igaz arra, hogy hogyan születik nálam egy szöveg. Van egy bázisa: egy figura vagy egy tér, vagy valamilyen alapprobléma. Erre íródik rá a karakterológia, vagyis benépesítem szereplőkkel, aztán ülök rajta egy jó darabig, amíg az egész szerkezetet nem talál. Ez nem annyira széttagolt folyamat, mint ahogy most mondom, de így visszanézve lehet széttagoltságában is beszélni róla. A Győztesek köztársasága úgy indult, hogy volt egy figura, aki rettenetesen izgatott a maga ellentmondásosságában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nagyon régóta gondolkodom erről a figuráról. Miközben itt nem is a valaki az érdekes, hanem a valamilyensége. Egy idő után gyanús lettem saját magam számára; ez már nem egy általános érdeklődés, hanem olyan fajta, mint amikor egy szöveg kezd el formálódni. Akkor jöttem rá, hogy regényt kell írnom belőle. Mikor megvolt a figura és a története, elkezdtem benépesíteni szereplőkkel, de – ahogy az előbb is utaltam rá – még jó fél év telt el, mire rátaláltam a szerkezetre. Hirtelen, varázsütésre lett meg: rájöttem, hogy „beszélőfejes” formában kell megírnom, mintha dokumentumfilm lenne. Így lett ez egy „ál dokumentumregény” – ál dokumentum, hiszen fikciós történetről van szó.

A regényírásnak nálam eléggé bevett formája van: a szüleimnek van egy nyaralója Csopakon, amit nyár kivételével mindig tudok használni. Itt egyáltalán nem érintenek a budapesti gondok, ezért is kiváló hely az elvonulásra és az írásra. A regény mindig hangos gondolkodás nálam: van valami, ami érthetetlen és felfoghatatlan, de részleteiben azért mégiscsak érthető; ezeket az elemeket próbálom működésbe hozni egy regény terén belül. Nagyon fontos, hogy minden mellékszereplőről tudjak mindent, akkor is, ha csak egy jelenetben tűnik fel. Meg kell találni a szerkezetet, aztán jöhet az írás fázisa, ami lehet fél vagy egy év is. Általában alaposan eltervezek mindent, de amikor elkezdek írni, megpróbálok mindent elfelejteni, hogy ne kössön gúzsba. Nem biztos, hogy a történet pont oda fog megérkezni, ahová eredetileg terveztem. A regényalakjaim saját akaratát kell felismernem, nem szabad őket cibálni. Lehet aztán, hogy végül eltér a cselekmény a fősodortól, ami nem biztos, hogy baj.

  • Sokan Gulyás Márton személyét vélték felfedezni a regény főszereplőjében, Vincze Sámuelben, és egyfajta kulcsregényként olvasták, tekintve, hogy a Krétakörben dolgoztál egy ideig, ahol Gulyás Márton is.  
  • Engem nem egy személy érdekelt, az olyan mindegy, hogy kicsoda. Persze előfordulhat, hogy a valós személy és a fikció szereplője között túl kicsi a távolság. De ha valaki a regénybeli figurából indulna ki, és őt akarná valós személyként elképzelni, nem Gulyás Mártont kapná.
  • A regény egy megvalósulni szándékozó utópiával végződik, egy értelmiségi paradicsommal, amiből végül értelmiségi pokol lesz. Miért pont ebbe torkollik a történet, és mi volt a szándékod vele? A mai magyar értelmiség kritikája kíván lenni?
  • Eredetileg nem így akartam befejezni, ez a befejezés a regény saját világából következett. Az ember abból dolgozik, amiről van ismerete, nekem pedig az értelmiségi közegről van a legtöbb. Ugyan kritikát fogalmazok meg erről a közegről, de mivel én is ennek a része vagyok, ez egyben önkritika is. Vincze Sámuel személyében is sok tekintetben magamra ismertem. Persze íróként és nem íróként is jó lenne egy jóval szélesebb társadalmi palettán mozogni, amivel próbálkozom is, de nem könnyű.

©Csányi Krisztina

  • Legújabb könyvedben, az Ítélet legyen!-ben egy Péter nevű elbeszélő írja le gondolatait néhány oldalas szösszenetekben, amiből kijön a műfaji megjelölésként is szereplő „szövegzajlás”. Mi a viszony Gerőcs Péter és a könyvbeli Péter között?
  • Mikor írtam őket, mást hittem ezeknek a szövegeknek a műfajiságáról, mint most. Már olvasóként tekintve a könyvemre, sokkal inkább azt gondolom, hogy átemelődött a fikcióba. Itt sem az volt a célom, hogy bárkiről lerántsam a leplet, legfeljebb saját magamról. Mindig is érdekelt a vallomásos jelleg, de a valóság itt is csak kiindulópont volt számomra: mikor az ötlet elindul a saját útján, már nincs hozzá közöm. Inkább az érdekelt, hogy a kezdőpontból hova fog eljutni a szöveg, hogy milyen lezárást kap. Ezt az elején legtöbbször én magam sem tudom. Az volt az izgalmas számomra, hogy a nyelv mennyire tudja működtetni magát, mennyire lesz zenéje a szövegnek, vagy éppen nem lesz. A valóság majdhogynem csak ürügy volt.

Déry is valamit megveszekedetten kutat, vizsgál, analizál. Az Ítélet nincsben például a múltat, az emlékezet lehetségességét. Én az Ítélet legyen! című esszé-próza kötetemben nem ezt vizsgáltam, de a módszer, amit Déry nyelvileg is kidolgozott, hasznosítható volt a számomra. Mondat, ami önmagát írja. A hangos gondolkodás és folyamatos ön-visszaellenőrzés szintaxisa. Ez volt az egyik. A másik pedig a személyességnek ez a furcsa játéka: pontosságra törekvéssel és öniróniával megvizsgálni a belviszonyaimat. Létrehozni egy szöveggépet, ami lehetetlenné teszi az önigazoló én-hazugságokat. Ezek a kérdések izgatnak most a legjobban, Déry pedig jó hosszan előtaposta már ezt az ösvényt.

  • A könyvben többször is szó esik a regényírásról. Tekinthetjük talán egy regényírási folyamat melléktermékének is?
  • Miután befejeztem a Győztesek köztársaságát, fél éves szünet jött, aztán egy novelláskötet írásába kezdtem, de a második vagy harmadik novellába beletört a bicskám. A hatodik oldalig folyton újraírtam, és nem tudtam folytatni, mire rájöttem, hogy azért nem megy, mert ez regény és nem novella. Vissza kellett bontani mindent, és elkezdeni írni egy regényt. Nem végeztem előmunkálatokat, ezt írás közben kellett pótolnom. Régóta szenvedek attól, hogy nehéz átállnom egyik szellemi tevékenységről a másikra. Nem tudok regényt írni lopott időben, de ha adódik 3-4 óra szabadidőm, ezt is hasznosítani szeretném. Három éve párhuzamosan kezdtem el tehát írni ezeket a tulajdonképpeni szócikkeket és a regényt (ez utóbbi ősszel fog kijönni). Valójában a regényírás farvizén születtek ezek a szócikkek vagy novellisztikus kisesszék. Dokumentálni akartam azokat a nagyon magányos, mégis euforikus élményeket, amelyek a regényírás közben érik az embert, és szublimálni a regényírás közben keletkező feszültségeket. Újra megtalálni az írás szabadságát, közvetlenségét és örömét.
  • Hogyan és mennyire tudatosan írsz regényt?
  • A regényírásnak nálam eléggé bevett formája van: a szüleimnek van egy nyaralója Csopakon, amit nyár kivételével mindig tudok használni. Itt egyáltalán nem érintenek a budapesti gondok, ezért is kiváló hely az elvonulásra és az írásra. A regény mindig hangos gondolkodás nálam: van valami, ami érthetetlen és felfoghatatlan, de részleteiben azért mégiscsak érthető; ezeket az elemeket próbálom működésbe hozni egy regény terén belül. Nagyon fontos, hogy minden mellékszereplőről tudjak mindent, akkor is, ha csak egy jelenetben tűnik fel. Meg kell találni a szerkezetet, aztán jöhet az írás fázisa, ami lehet fél vagy egy év is. Általában alaposan eltervezek mindent, de amikor elkezdek írni, megpróbálok mindent elfelejteni, hogy ne kössön gúzsba. Nem biztos, hogy a történet pont oda fog megérkezni, ahová eredetileg terveztem. A regényalakjaim saját akaratát kell felismernem, nem szabad őket cibálni. Lehet aztán, hogy végül eltér a cselekmény a fősodortól, ami nem biztos, hogy baj.

©Balogh Attila

  • Melyek voltak a legfontosabb olvasmányaid, amelyek mint íróra hatottak rád?
  • Tizen éves korom óta nagyon céltudatosan olvasom a magyar és a világirodalmat, ebből aztán kiszálazódtak számomra fontos életművek. Nagy élmény volt például Dosztojevszkij vagy Thomas Mann, de ezek inkább meghatározó olvasmányélmények. Aki íróilag is hatott rám, az Mészöly Miklós, Nádas Péter, Márton László és Déry Tibor, akitől az Ítélet legyen! címének ötletét is vettem ehhez az esszékötethez.

A Győztesek köztársasága úgy indult, hogy volt egy figura, aki rettenetesen izgatott a maga ellentmondásosságában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nagyon régóta gondolkodom erről a figuráról. Miközben itt nem is a valaki az érdekes, hanem a valamilyensége. Egy idő után gyanús lettem saját magam számára; ez már nem egy általános érdeklődés, hanem olyan fajta, mint amikor egy szöveg kezd el formálódni. Akkor jöttem rá, hogy regényt kell írnom belőle. Mikor megvolt a figura és a története, elkezdtem benépesíteni szereplőkkel, de – ahogy az előbb is utaltam rá – még jó fél év telt el, mire rátaláltam a szerkezetre.

  • Déry ma már nem annyira ismert szerző a nagyközönség körében. Mi izgat benne, mint íróban, miért olyan fontos számodra?
  • Azt azért nem gondolom, hogy Déry ismeretlen volna. Sőt, azok az olvasó emberek, akik még mindig fáznak a torzonborz kortárs irodalmaktól, talán csak Déryig jutottak el. Sokaknak talán épp vele ér véget az irodalom története. A műkedvelő Mándyt meg Déryt még szereti, olvasta, Mészölyt már nem. Ott mindenképp van egy vízválasztó. Persze egyáltalán nem ezért érdekelt.  Hogy miért is? Déry is valamit megveszekedetten kutat, vizsgál, analizál. Az Ítélet nincsben például a múltat, az emlékezet lehetségességét. Én az Ítélet legyen! című esszé-próza kötetemben nem ezt vizsgáltam, de a módszer, amit Déry nyelvileg is kidolgozott, hasznosítható volt a számomra. Mondat, ami önmagát írja. A hangos gondolkodás és folyamatos ön-visszaellenőrzés szintaxisa. Ez volt az egyik. A másik pedig a személyességnek ez a furcsa játéka: pontosságra törekvéssel és öniróniával megvizsgálni a belviszonyaimat. Létrehozni egy szöveggépet, ami lehetetlenné teszi az önigazoló én-hazugságokat. Ezek a kérdések izgatnak most a legjobban, Déry pedig jó hosszan előtaposta már ezt az ösvényt.

B. Kiss Csaba

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: