Home / A függöny mögött / Interjúk / “Minden úttörőnek falakon kell átmennie, ezért “csőlátása” is van!”- interjú
“Minden úttörőnek falakon kell átmennie, ezért “csőlátása” is van!”- interjú

“Minden úttörőnek falakon kell átmennie, ezért “csőlátása” is van!”- interjú

2018. július 11. 17:14

Múlt pénteken mutatta be  az Orlai Produkció és a Szentendrei Teátrum közösen Lucas Hnath: Nóra II. rész c. darabját. A Nórát játszó Kováts Adéllal beszélgettünk megérzésekről, önállóságról,  párkapcsolat pártiságról, az emancipáció kerülőútjairól, a saját hajunknál fogva való megmenthetőségünkről és a csőlátás reményteliségéről…

  • Mennyire vagy spontán, intuitív alkat?
  • Kettősség uralkodik bennem, abszolút olyan alkat vagyok, aki hallgat a megérzéseire. Ugyanakkor van a természetemben egy jó adag túlságos körültekintés, egyfajta túl analizáló hajlam, ami miatt aztán hatalmas kurflikkal térek vissza az eredeti megérzéseimhez. Ez olykor rettentően idegesít engem is, a környezetemet is – mert általában mindig az igazolódik vissza, hogy a megérzéseim jó felé terelnek. Zsigerileg ráérzek a dolgokra, és érzem azt is, hogy mi épp egy dolog buktatója. Kevés dolog van az életemben,  ami ennyire egyértelmű, és ennyire segít megtalálni az önazonosságomat, mint a megérzések. Valamilyen mértékben mindig kell kockáztatni.

…azt hiszem, ez közös lehet bennünk. Jó finiselő vagyok. Mélyre tudok kerülni, el is tudok keseredni – talán azért, mert állandó önmagamra visszakérdezésben vagyok. Nem adom fel, nagyon szívósan tudok menni a céljaim felé. És persze remélem, nem úgy, hogy áldozatokat hagynék magam után. Ha olyan céljaid vannak, melyek újszerűek a világnak, akkor szükségszerűen falakba ütközöl, ami egyfajta keménységet is hordoz magában. Emellett mégis remélem, hogy azért gömbölyű is ez az én Nórám.

  • A döntéseidet kockáztatásként éled meg?
  • Mindig megbánom, ha nem hallgatok a megérzéseimre. Ez összefügghet bizonyos önbizalomhiánnyal is szerintem, vagy egyszerűen az alkatomból adódik.  Én így tudom csinálni.
  • Összefügghet azzal is, hogy meg akarunk felelni a környezetünknek: “nehogy már én, a komoly ember, a megérzéseimre hallgassak inkább…”
  • …és közben nem egyszer megkapom másoktól, hogy nem kellene mindig megfelelni a környezetem elvárásainak! A színház igazgatással kapcsolatban is azt látom, hogy minden olyan dolog bejött eddig, amire egyből, zsigerileg rávágtam, hogy igen, én ezt akarom! Sokszor szeretném, akarom, hogy mindenkinek jó legyen – aztán persze olyan sosem lehet, hogy mindig mindenkinek jó legyen! Vannak helyzetek, amikor nincs jó döntés – és mégis döntenünk kell. Ezt nehéz elfogadni.

©Gyöngyösi Hunor

  • Mi az, amit szerinted Nóra akarhat? 
  • Nóra alapvetően azt akarja, hogy neki legyen jó. Tizenöt évet azzal tölt el, hogy önmaga lehessen, és  ki is mondja: ő egyedül érzi a legjobban magát! Végeredményben mégsem sikerül neki. Pedig aki ennyi ideig él egyedül, önmagával, az arra rendezkedik be, hogy neki jó legyen! Persze alapvetően mindenki erre törekszik, ezért is olyan nehéz a kapcsolatainkban önmagunkat egészségesen érvényesíteni, hogy a másiknak is megfeleljen ez az arány. Sok olyan kapcsolat létezik, amelyikben az emberek egymásért vannak. Furcsa módon ezek tudnak igazán jól működni, ahol a benne lévők egymásért vannak, egymásért tesznek sokat – mert abban a pillanatban, amint adsz, az visszatalál hozzád, és egyszer csak: elkezd valami csodálatosan működni! Az úgynevezett összecsiszolódás tulajdonképpen mindkét fél önérvényesítésének a megfelelő arányát jelenti.
  • …és a másik irányból mindez nem tud működni? Ha szereted magad, akkor tudod igazán szeretni a másikat is…
  • …ez úgy van, hogy amíg magammal nem vagyok jóban, addig másokkal sem tudok jóban lenni. Addig minden sért, horzsol. Nem tudom a határaimat, nem tudom, hogy meddig terjedek, nem tudom, hogy mi az, amit magamtól várok, addig azt sem fogom tudni, hogy mi az, amit a másiktól várjak, amit a másiknak adni tudok…

Azt gondolom, hogy a színház csak akkor jó, ha személyes. Ha személyes üzeneteket közvetítve meg tudja érinteni az embereket – a színháznak ez a dolga. Ez, hogy megérintve az embereket: hasson! Hathat  úgy, hogy  halálra röhögöm magam vagy épp sírok vagy épp elgondolkodom. A lényeg: a néző másképpen jöjjön ki, mint ahogy bement. A magyar nézőnek szerintem igénye van arra, hogy mélyebbre jusson egy előadás megnézése közben.

  • Nóra szerinted csak a válás nyélbe ütése miatt jön tizenöt év után vissza, vagy más célja is lehet?
  • Nórának határozott és konkrét célja van, ezért is nem akar találkozni a gyerekekkel. Nem akarja bolygatni a már kialakított “egyensúlyt”. Abban a világban, amiben van, amiben jól érzi magát, már gátolja, hogy az a válás még mindig nem valósult meg. Amit 15 év alatt elért, az most önhibáján kívül beborulhat.
  • Nóra a darab vége felé egy helyen azt mondja a házasságáról:“…ahogy akkor léteztem, csak színház volt!”
  • …eljátszotta azt a feleségszerepet, amire őt ez a kapcsolat rákényszerítette, azért, hogy valamiképpen mégis létezni tudjon – és közben el tudja érni azokat a dolgokat, amelyek csak neki voltak fontosak.

©Gyöngyösi Hunor

  • Mikor tud egy előadás jótékonyan hatni?
  • Azt gondolom, hogy a színház csak akkor jó, ha személyes. Ha személyes üzeneteket közvetítve meg tudja érinteni az embereket – a színháznak ez a dolga. Ez, hogy megérintve az embereket: hasson! Hathat  úgy, hogy  halálra röhögöm magam vagy épp sírok vagy épp elgondolkodom. A lényeg: a néző másképpen jöjjön ki, mint ahogy bement. A magyar nézőnek szerintem igénye van arra, hogy mélyebbre jusson egy előadás megnézése közben.
  • Jól eltalált igényessége ennek a rendezésnek, hogy nem rak elénk mély, szélsőségeiben is megélt érzelmeket, mert azokat ily módon a nézőből magából szeretné felszínre hozni….
  • Érdekes ennek a darabnak a felépítettsége, verbalizmusa. Kicsit olyan, mint egy közhely-szótár – és mégsem. Ettől roppant felismerhetőek a szituációk, a mondatok. A visszajelzések szerint: magába húzza a nézőt…!
  • Érdekes épp most találkozni ezzel a Nóra 2-vel a #metoo kampány alatt, után, mert egészen sajátságos gellert kap ettől  ez az egész… Benned most miként találkozik össze az emancipáció az ehhez való társadalmi viszonyulással és ennek a határán, a borotva élén való “játszadozással”…?

Nóra alapvetően azt akarja, hogy neki legyen jó. Tizenöt évet azzal tölt el, hogy önmaga lehessen, és  ki is mondja: ő egyedül érzi a legjobban magát! Végeredményben mégsem sikerül neki. Pedig aki ennyi ideig él egyedül, önmagával, az arra rendezkedik be, hogy neki jó legyen! Persze alapvetően mindenki erre törekszik, ezért is olyan nehéz a kapcsolatainkban önmagunkat egészségesen érvényesíteni, hogy a másiknak is megfeleljen ez az arány. Sok olyan kapcsolat létezik, amelyikben az emberek egymásért vannak. Furcsa módon ezek tudnak igazán jól működni, ahol a benne lévők egymásért vannak, egymásért tesznek sokat – mert abban a pillanatban, amint adsz, az visszatalál hozzád, és egyszer csak: elkezd valami csodálatosan működni! Az úgynevezett összecsiszolódás tulajdonképpen mindkét fél önérvényesítésének a megfelelő arányát jelenti.

  • A #metoohoz nincs köze ennek a színdarabnak. Ahhoz van köze, hogy az emancipáció mennyit fejlődött száz év alatt, és szól még a pátkapcsolati attitűdök változásáról is. A magam részéről teljesen hiszek, hinni tudok a párkapcsolatban. Nóra  olyan utat jár be, ahol ő úttörő:  valóságos “módszergazda”. “Minden úttörőnek falakon kell átmennie, ezért  “csőlátása” is van. Mindezt a mai társadalmi helyzetben látni egyszerre megmosolyogtató és  szomorú is – azaz pontosan látni: bizonyos dolgok mennyire nem változtak!
  • …ám mégis ebben a csőlátásban van az igazi remény. A “csőlátás akaratossága” az egyetlen reményünk is a folytatáshoz, nem?
  • Igen, bár nem tudni, hogy ezt mennyire gondolja tovább a néző… Nóra visszaadja az elkészült válási papírokat Torvaldnak. De mi van a lányukkal, Emmyvel? Ám ezzel sem az apuka, sem az anyuka, Torvald és Nóra, egyáltalán nem törődik. Arról egy önálló színdarabot lehetne írni, hogy mi lesz Emmyvel, akinek mindkét szülője gyakorlatilag “botrányos” helyzetben van. Végeredményben Nóra halad tovább azon a csapáson, amin elindult: belepottyan egy számára ragyogónak tetsző helyzetbe, repesni vágyó léttel, azt követően kap egy-két bokszütést, majd a hajánál fogva kihúzza magát.

©Gyöngyösi Hunor

  • Te is ilyen alkat vagy, voltál mindig?
  • Igen,  azt hiszem, ez közös lehet bennünk. Jó finiselő vagyok. Mélyre tudok kerülni, el is tudok keseredni – talán azért, mert állandó önmagamra visszakérdezésben vagyok. Nem adom fel, nagyon szívósan tudok menni a céljaim felé. És persze remélem, nem úgy, hogy áldozatokat hagynék magam után. Ha olyan céljaid vannak, melyek újszerűek a világnak, akkor szükségszerűen falakba ütközöl, ami egyfajta keménységet is hordoz magában. Emellett mégis remélem, hogy azért gömbölyű is ez az én Nórám.

Nóra visszaadja az elkészült válási papírokat Torvaldnak. De mi van a lányukkal, Emmyvel? Ám ezzel sem az apuka, sem az anyuka, Torvald és Nóra, egyáltalán nem törődik. Arról egy önálló színdarabot lehetne írni, hogy mi lesz Emmyvel, akinek mindkét szülője gyakorlatilag “botrányos” helyzetben van. Végeredményben Nóra halad tovább azon a csapáson, amin elindult: belepottyan egy számára ragyogónak tetsző helyzetbe, repesni vágyó léttel, azt követően kap egy-két bokszütést, majd a hajánál fogva kihúzza magát.

  • Mindezeknek ellenére Nóra egy életvidám valaki…olyan, akiből sugárzik:” én ezt megharcoltam, és higgyétek el: működik!”
  • Ki is derül, hogy ez a “harc” nem volt könnyű. A legutolsó monológban tudjuk meg tőle azt – ami egyben egy vallomás is, – hogy ennek a céliránynak micsoda mélységei és szélességei vannak!

Csatádi Gábor

©Gyöngyösi Hunor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: