2018. július 12. 14:05

Holnap, pénteken láthatjuk Donizetti Rita egyfelvonásos vacsoraoperáját  a Dunapark Kávéházban a Dramatic Art Produkciós Iroda egyik első előadásaként. A Dramatic Art két alapítójával, Dénes Viktorral – aki egyben az előadás rendezője is – és Farkas Ádámmal beszélgettünk a véletlenek természetességéről, a személyesség fontosságáról, az operajátszás lehetőségeiről, a színház csiki-csukijáról és a színházcsinálás fárasztó, ám egyben semmi mással nem pótolható szabadságáról…

  • A váratlan helyzetekre, melyek minden előre eltervezettet meghiúsítanak, melyikőtök hogyan szokott reagálni?
  • Ádám: Azt érzem, hogy kezdjük most már megtanulni, hogy minden helyzet váratlan. És ezek a helyzetek, visszatekintve, többször sültek el jól, mint rosszul(jóízűen nevet). A „mamutfenyők” folyamatosan keresztbe dőlnek az útra, és aki gyorsan megtanulja őket kikerülni, az marad a pályán – egyelőre sikerült őket eddig kerülgetni.(felnevet)
  • Viktor: Mindig mindent eltervezünk, és a következő pillanatban már ki is derül mindenről: az egész már rég bebukott, és semmi sincs úgy, és nem is lesz, ahogy elterveztük…és ha van igazi feladat, akkor az, hogy ezeket a helyzeteket képes legyél megoldani!

Az operajátszás számomra, bizonyos esetekben nagyon unalmas! Régóta kerestem már azt az operát, ahol meg lehet mutatni, hogy a két ember közti kapcsolat intenzitása mennyire fontos. Ahogy fontos az is, hogy megmutassuk, az opera pont annyira közvetlen, eleven játék, mint az életben bármely más is az. (…) Próbáltunk olyan operát keresni, amelyben viszonylag kevés szereplő játszik, elég kevés ahhoz, hogy ezt a – közvetlenül és elevenül játszani az operát – gondolatot ki lehessen próbálni rajta. Az opera középpontjában Rita, a fogadós nő áll, aki éli hétköznapi unalmas életét Beppével, az új férjével, mikor egy szép napon felbukkan a halottnak hitt férje, Gasparo – ez felborítja a hétköznapjaikat. E vérbő vígjáték mélyén a nemi szerepek kérdése húzódik meg. Az, hogy egy-egy csalódás után miként viselkedünk a következő kapcsolatunkban.

  • …avagy lehet, hogy pont a váratlan helyzetek egymásra tornyosulása az, ami inspirál titeket?(nevet)
  • Ádám: Kezd már inspirálni, igen!(mosolyog) Mostanában kezdem igazán megtanulni, hogy egy-egy ilyen helyzetet játékosan is fel lehet fogni! És úgy, hogy “na, akkor ezt most hogyan is oldjuk meg?”. Az első félév során még nem egy váratlan helyzet okozott “krízist”, most már viszont kalandnak látjuk ezeket. Kalandnak, amit meg lehet és kell is oldani. Színészként persze egészen más egy ilyen helyzet, olyankor nagyon tudom szeretni az efféléket!

©Gyöngyösi Hunor

  • …és rendezőként, Viktor?(kaján mosoly)
  • Viktor: Ha van egyáltalán valami izgalmas az egészben, akkor az a váratlan helyzet! Az, amire nem tudsz felkészülni, és ami  új dolgot, feladatot hoz. A mindennapokban minden áldott nap van valami előre el nem tervezett történés. Színházi értelemben viszont csakis a váratlan helyzetek az izgalmasak!
  • …ha már izgalmak: számotokra ebben a Donizetti vígoperában, a Ritában mi volt a legizgalmasabb?
  • Viktor: Az operajátszás számomra, bizonyos esetekben nagyon unalmas! Régóta kerestem már azt az operát, ahol meg lehet mutatni, hogy a két ember közti kapcsolat intenzitása mennyire fontos. Ahogy fontos az is, hogy megmutassuk, az opera pont annyira közvetlen, eleven játék, mint az életben bármely más is az. Mert míg a színházi játékmód az elmúlt időszakban észrevétlenül, ám határozottan közelített a filmhez – azaz ahhoz, hogy “egyszerű és tiszta” legyen – addig ugyanez az operajátszásban eddig még nem következett be – vagy legalábbis Magyarországon ez még nincs igazán jelen. Próbáltunk olyan operát keresni, amelyben viszonylag kevés szereplő játszik, elég kevés ahhoz, hogy ezt a – közvetlenül és elevenül játszani az operát – gondolatot ki lehessen próbálni rajta. Az opera középpontjában Rita, a fogadós nő áll, aki éli hétköznapi unalmas életét Beppével, az új férjével, mikor egy szép napon felbukkan a halottnak hitt férje, Gasparo – ez felborítja a hétköznapjaikat. E vérbő vígjáték mélyén a nemi szerepek kérdése húzódik meg. Az, hogy egy-egy csalódás után miként viselkedünk a következő kapcsolatunkban.

Jó pár olyan dolog hajt, munkál  bennem belül, ami szeretném, hogy elérjen sok mindenki máshoz is! Most van erre időnk, energiánk,  miért ne csináljuk akkor most? A minap valami díszletet vittünk A pontból B pontba – mert a kétszemélyes stáb is mi vagyunk(kacag)– és megjegyeztem Ádámnak: “Gratulálok neked! El sem vettél feleségül, mégis a fél életünket együtt töltjük!

  • Ádám, te, mint “társ-producer”, hogyan közelítettél ehhez a darabhoz? Avagy: milyen az operajátszás ma idehaza?
  • Ádám: Nem vagyok avatott szakértője ennek a műfajnak, ám azt látom, hogy sokkal kötöttebb, sokkal kevesebb impulzus éri, ami javarészt magából  a műfajból ered, természetesen. Lassan mozdul, olyan, mint egy tankhajó: nagy apparátust igényel. Az elmúlt évek hozadéka az, hogy színházi rendezők elkezdtek operákat rendezni, ebből születtek nagy meglepetések, és persze kevésbé nagyok is, hiszen a színházi rendező a rendezés közben tapasztalja meg, hogy az opera és a színház nem feltétlenül teljesen azonos műfaj. Mégis frissebbé tették ezek a próbálkozások, impulzusok az opera-játszást idehaza, és látszik az is, hogy nagyon nagy igény van erre a megközelítési aspektusra is. Azokban az operarendezőkben, akiket nagyra tartok, összeér e kettő: rendkívül értik a zenét és azt a színházi nyelvet is, aminek az ismerete az operarendezésekhez szintén elengedhetetlen. Ha valamiért egyáltalán porossá válhatott az operajátszás, akkor az legfőképp azért lehet, mert ez a kettő elvált egymástól, sajnálatosan. Magyarországon mindezek mellett még el is szeparálódik ez az egész műfaji frissülés – amikor csak tehetem, megnézem a Kovalik-rendezéseket!

©Gyöngyösi Hunor

  • A színház és az opera egymás mellé helyezésén túl, ha mindez még vacsora is már rögtön…
  • Viktor: Londonban ez egy nagyon is élő műfaj: pub-opera, “kocsma”-opera. Amikor erről először hallottam, akkor már motoszkált a fejemben a gondolat, hogy egyszer rendezőként is szeretnék majd másképpen közelíteni ehhez a műfajhoz. Persze tudtam, hogy nem egy magyar talponálló kocsmába szeretném bevinni az operát. Aztán felmerült a Dunapark Kávéház lehetőségként, ahol ezt a két elképzelésemet – a tartalmit és a formait – teljesen jól, harmonikusan és inspirálóan meg tudom valósítani! Minden ott fog történni a nézők között! Nem lesz köztünk hatvan méternyi nézőtér-színpad-szakadék. Közel, igazán közel kerül majd a néző a történésekhez.
  • Ádám: Ha valami, akkor ez az, ami a legfontosabb! Hogy az operát maivá, köznapivá tegyük, ahhoz ez egy nagyon erős gesztus – mint egy forgatáson a statiszták, akik részesei a történetnek.(nevet)Cselekvésbe “ágyazzuk bele” a nézőt, és ettől máris kiemelkedik ez a játék a klasszikus görög színházra épülő hagyományból.
  • Számotokra a színház “görög miliő” vagy a hétköznapi valóság helye?
  • Ádám: Akkor szép, ha a színházban ez a kettő egyszerre képes jelen lenni! De ha mégsem tud egy időben megvalósulni, akkor pedig pont az a szép, ha ez a kettő képes arra, hogy váltakozzon. Az ideális az, ha a néző egy este folyamán többször érzi magát görög színházban és a hétköznapi mindennapiságban is. Ez az ide-oda, csiki-csuki a borzasztóan lényeges ebben az egészben!
  • Így van ez a nemrég alapított produkciós irodátok más munkáiban is? Honnan jött az ötlet egyébként az irodához?
  • Viktor: Kétféle embertípus létezik: van, aki állandóan arról beszél csak, hogy mi lenne, ha egyszer nekifogna annak, amit meg szeretne csinálni, és van a másik, aki nekifog és megcsinálja!(nevet)

Nekünk nem kell azzal foglalkoznunk, hogy a magyar színház személyes-e vagy sem! Nekünk nem kell magával a magyar színházzal sem foglalkoznunk – az a te dolgod, nem a mienk! Mi a saját színházunkkal foglalkozunk, és igyekszünk személyesek lenni!

  • Ádám: Gyerekkoromban rengeteget kirándultam, minden évben elmentünk vándortáborba. Olyanba, ahol egész nap gyalogolsz, majd a nap végén felvered a sátrad, fát gyűjtesz, főzöl, stb… Emlékszem, minden évben feltettem magamnak a kérdést: mi a francért jöttem én ide? Mikor itt a nyár, ülhetnék a Balaton partján…ehelyett gyalogolok csomaggal a hátamon itt, az erdőben! Csak a baj van vele: kilométereket gyalogolni, fát gyűjteni, vizet melegíteni- csak a baj van ezzel az egésszel! Mégis ezek voltak a nyarak legjobb részei…! Pont így vagyok ezzel a produkciós irodánkkal is. Kell ez neked, Ádám? A válasz rá: igen! Utólag visszatekintve pedig mindig nyugtázom, hogy ez az egész  fantasztikusan szép dolog.
  • A rendezéseid mellé miért “kell” neked ez az iroda, Viktor?
  • Viktor: Jó pár olyan dolog hajt, munkál  bennem belül, ami szeretném, hogy elérjen sok mindenki máshoz is! Most van erre időnk, energiánk,  miért ne csináljuk akkor most? A minap valami díszletet vittünk A pontból B pontba – mert a kétszemélyes stáb is mi vagyunk(kacag)– és megjegyeztem Ádámnak: “Gratulálok neked! El sem vettél feleségül, mégis a fél életünket együtt töltjük!

©Gyöngyösi Hunor

  • Miért lehet szükség arra a színházi szemléletre ma idehaza, amit ti képviseltek, képviselni szeretnétek?
  • Ádám: Ez nem egy olyan szemlélet, ami más, mint másoké, hanem mi nem is tudunk másképpen gondolkodni!(jóízűen nevet) Valamit létrehozni: nagyon nagy munka és hatalmas fáradság és végtelen szabadság is! Nem akarunk mást csinálni, csak azért, hogy másként, máshogy csináljuk – egészen egyszerűen: ha valami személyeset csinálsz, akkor az már alapból más lesz, azt gondolom. Létrehozni olyan színházat, amiben hiszünk – és ha ez eközben személyesre tud sikerülni, akkor az óhatatlanul más is lesz!

Mindig mindent eltervezünk, és a következő pillanatban már ki is derül mindenről: az egész már rég bebukott, és semmi sincs úgy, és nem is lesz, ahogy elterveztük…és ha van igazi feladat, akkor az, hogy ezeket a helyzeteket képes legyél megoldani!

  • Nem elég személyes vagy másképpen személyes ma a mai magyar színház?
  • Viktor: Egy kicsit gyárszerű. Ez persze egyfelől teljesen normális, másfelől pedig fel lehet kelteni a darabbal és egymással kapcsolatban is a gyermeki lelkesedést. Ebből tud aztán olyan dolog születni, amiben  a benne résztvevők is tudnak majd hinni.
  • Ádám: Nekünk nem kell azzal foglalkoznunk, hogy a magyar színház személyes-e vagy sem! Nekünk nem kell magával a magyar színházzal sem foglalkoznunk – az a te dolgod, nem a mienk! Mi a saját színházunkkal foglalkozunk, és igyekszünk személyesek lenni!

Csatádi Gábor

©Gyöngyösi Hunor