2018.július 17. 21:51

Vasárnap a négy éve játszott 206. Őrült Nők Ketrece előadással zárta évadát az Átrium Film-Színház. Ezzel az újraközölt kritikával szeretne szerkesztőségünk gratulálni ehhez a példaértékű magánszínházi sikerhez!

Mi történik akkor, ha az Átrium Film-Színház egésze beköltözik egy táncrevüket játszó éjszakai lokálba? Mindezt úgy, hogy mindebből mit sem érzékelünk, hisz ennek az átváltozásnak a jótékony hipnózisában egészen természetesen kezdünk el lélegezni. Itt, ebben a színház-lokálban még a falak is átengedik mindazt, amit a jól dresszírozott, közízlésnek csúfolt álságosság gondosan a magán falaink közé zárna be. Nesze neked, korlátoltság! Avagy eszed, nem eszed, most mégsem kapsz mást! 

Az egykori Teherán mulató nagykörúti épületében a mulató tulajdonosa, Georges (Hevér Gábor) pillanatok alatt falakat bont. Bár a stand-up-os konferálása sablonos, mégis képes kivetkőztetni az Átriumot – önmaga filmszínházi jellegéből a revük világának mulatójában. Színház a színházban… Akarom mondani: a mulatóban. Pedig csak annyi történt, hogy az átjáró küszöbe eltűnt, így nem lehet megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik világ.

©Csányi Mónika

Hát ez az: mert ebben az olvasatban Az Őrült Nők Ketrece szándékoltan erre, és ezzel játszik, hogy egyetemessé tehesse az egyedit, természetessé azt, amit jó néhányan takargatásra ítélnek. Teszi e rendezés mindezt a lélegzés zsigeri módján. Ösztönösen, anélkül, hogy manipulálna. Mindezt provokatívan tenné? Aligha. A király és a közéletünk viszolyogtató meztelenségét megmutatni nem provokáció. Csak a „ne feküdj le a közízlésnek!” igényesen kimunkált felkiáltójele. Ebben az értelemben természetesen provokatív. Ám ez nem ízlésbeli kérdés, bocsánat, hanem nagy és ritka kincs, a színházlét kincse.

Ez teljesen jól is van így. Hiszen a Jean Poiret ’73-as színdarabját alapul vevő darabnak (magyar szöveg: Ugrai István) ez az alapszövete. Egy traveszti mulató meleg tulajának, Georges-nak és a transzexuális élettársának, Zaza dívának, polgári nevén Albinnak (Stohl András) teljesen szokványos életére lehet itt rálátni. (Ilyet feltételezni: szokványos??) Zazának a revű műsorában lenne éppen jelenése, ám jó feleséghez illően, az érzelmi elhanyagoltságát ecsetelve, késlekedik a fellépéséről. Ahogy Stohl Albinja egész létével-lényével a nőiségében, traviként a deszkákra hozza ezt, az ritka, palackozandó, igazi női kincs.

Stohl Zazája nem a nem létező hajtűit (egyébként biztosan van neki, hisz azokat a nagyon élőnek, sajátnak ható hajkölteményeit csak összetartja egy-kettő) röpteti, hanem autentikusan közénk hozza a Nőt! Az olyan „ilyen nincs, és mégis van” erejűt. Az első felvonás végén egy revüszám „ne feküdj le az elvárásnak” soránál levett parókájával, vagy a meleg srácot felgyújtó heterókról elmesélt viccekor beállt csöndjével csúcsra, az elemi erejű természetességnek és az önazonosságnak a csúcsaira viszi a figurát.

©Puska Judit

Sthol András őrült nője képes elhitetni, hogy legbelül ott van ez az Őrült Nő. Többször olyan csöndeket teremt az Átriumban, amely sok mindent elárul nemcsak a színház helyéről az életünkben, hanem erről a nagyobb, kilencvenháromezer négyzetkilométernyi helyről is. Ezt a csöndet is palackozni és terjeszteni kéne.

Albin mellett Hevér Georges-a, a kliséket könnyedén felsorakoztató macsója eleinte esetlenül hat. Jól kicentizett esetlenség ez, amely aztán képes lesz nagyon elhitetni velünk lelkének metamorfózisát, melyben az érzéseit az erőltetett férfisztereotípiák mögé rejtő látens heteróból az érzéseit önmaga előtt is vállaló Georges-zsá szelídül.

Mindez nem jönne létre, ahogy mondani szokás, ha nincsenek heterók. Azaz ha Georges húszon évvel ezelőtti heterós kalandjából született fia, Jean-Michel (Fehér Balázs Benő) be nem jelentené (nem kis „ereszd el a hajamat”galibát indítva): ő, kérem, megnősül. Gond egy szál se ezzel, ha nem éppen a konzervatív politikusnak, a Nemzeti Apa-Anya-Gyerek és a Hit-Haza-Család szentháromságaiban hívő Aristide Bouteille-nek (Mihályfi Balázs) a lányát, Anne-t (Csobot Adél) venné el.

©Dudás Ernő

Akit – mert még mindig van ez előbbieket hova fokozni – a szüleivel együtt meghívott egy esti lánykérő vacsorára a mulató feletti családi fészkükbe. Oda, ahol „buzik jönnek át a falon”, hisz egy melegbár van a földszinten. Oda, ahol a szobalány-fiú, Jacob (Józan László) minden meleg sztereotípiára rátesz még egy, vagy akár jó két lapáttal. Ám, abba ne hagyja, az istenér’! – kiált a bennünk lévő nő, ugye – mert így csak szerethetőbbé lesz ez a lányosban tökéleteset hozó figura, leszámítva a kontrasztot erősítő míves kockáit a hasizmán (mert az csak photoshop lehet). Ezek után, édes hazám: a bátorság és az erő legyen velünk!

Hiába Fehér Balázs Benő Jean-Micheljének jól érvelő, a heteró világ normáit követni vágyó heteró ösztönei. Albin is ott akar lenni eme mintacsaládi, mintaszeretősdis, mintaszerepeket játszó nagy családi vacsorán. Hisz ő Jean-Michel Anyja. Akarom mondani: az egyik apja-anyja. Még akkor is, ha nem épp az a standard Apa-Anya. Fehér Balázs Benő tehetséggel hozza Jean-Michelt, odafigyelő igyekezettel, lelkében faltól falig hánykódó alakformálásában.

Ami csak kontrasztosabbá, erősebbé válik Csobot Adél Anne-jának tiszta, feltétel nélkül szerető és szeretetét vállaló karaktere mellett. Kettőjük játéka szimbiózissá formálódik, melyben megérted, hogy az egymást szerető lelkeknek sem heteró, sem homoszexuális nemük nincs. A személyiség felnövése ez a szerelemhez, giccsmentesen, átütő erővel felmutatva.

©Puska Judit

Azonban hiába minden normakövető, a lakást a nagy vendégségre áttranszformáló igyekezet. A selyemtapétát mintázó szőnyegborítású fal (ez is, mint sok apró, gondosan, igényesen választott tárgy a ’80-as évekre hajaz; díszlet: Menczel Róbert) és az elmaradhatatlan, az embert a puszta méretével már alapból agyonnyomó feszület (de mint megtudjuk Jacobtól: legalább jó a teste). Mégiscsak kilóg a lóláb! Akarom mondani a porcelán aljára festett, egymással játszadozó férfiak himbilimbije. Helyzetkomikumok nem túl unikális, ám hatásos sora.

Irány Jacqueline étterme, ahol Jacqueline (Parti Nóra) belead apait-anyait, hogy megteremtse a nagy össznemzeti-családi összeborulást. Nyomban vele együtt rázendítünk az ál konszolidáció dalocskájára: „Ez a jó pillanat, / úgyhogy ne késlekedj, / és élj és szeress úgy, ahogy lehet, / most már mindegy neked, / erre jó pillanat / ma van, / ma van, / ma van!” És elandalodunk e szentimenti érzelemcsokron. Ami a színházban operettidill lenne, az most itt az Átrium színpadának revüműsor betétjében teljesen életnagyságú lesz. Ütős, ínyencnek való fricska.

Ám Mihályfi Balázs Aristide Bouteille-ének a hatvannégy vármegyés mély magyarokat is megszégyenítő „Mocskos buzik!”, illetve az Anne Bouteille-t is leordító „Ne beszélj keresztény erkölcsről, amikor a politikai karrieremről van szó!” „kötőszavai” a tökéletes pontosságukkal, karikírozástól mentes szenvedélyükkel másodperc tört része alatt rántanak vissza a nagy Nemzeti Egységből. Mert hát a pitypang nem így, és nem most fog kinyílni, na.
A feleségét, Marie Bouteille-t alakító Hullan Zsuzsa asztalra állásában ott van a tiltakozás és a kiállás. Az emancipáció nőalakja áll a vak komondorokkal szemben.

©Puska Judit

Nem hiába, a puha test nem tud hamar csontosodni, ezért azon a beöltözés csodája sem fog sokat segíteni: mert amikor Jacqueline az étteremhez hívja sajtósokat, Aristide Bouteille-t Justiciának öltöztetve a melegbáron keresztül menekítik. Mérleget tartó, kardot nyelt egyenes tartása egy rongybabáé. Nesze neked, Nemzeti Igazság.

Végezetül és mindenekelőtt, hisz revüről van szó: a Madárkáknak egyszerre profi és összehangolt a tánca (koreográfia: Gergye Krisztián). Szándékoltan mégis egy amatőr tánckarhatás, ami pont ettől és így lesz autentikus.

Jól és pergően lendületbe hozza a Jerry Herman-dalszöveget, és egyben keretezi a rendezés intencióját: „A-zok va-gyunk, a-kik va-gyunk, / nem szór-juk a ra-gályt! / Szép é-le-tet és vég-ze-tet / a-dott ne-künk a-nyánk!” A zene (zenei vezető: Csengery Dániel) visz bennünket, még napok múlva, mosogatás közben is.

Bár az énekhangok némelyike képzetlen, mégis mily furcsa, nem levon, hanem hozzáad – ezáltal is – az összképhez. A revüfüggönyökre vetített fény olyan színes falazatot ad a térnek, melynek színezettségére és revüvilág jellegére a mi kis magyar világunknak az Átriumon kívül eső falain is nagy igénye mutatkozna.

©Puska Judit

Mert hát ebben Az Őrült Nők Ketrecében átlépjük a másság jól elkordonozott falait. Itt az átlagostól való eltérés nem elfalazandó deviancia, hanem magától érthetődő természetesség. A darab az emberi korlátoltság abszurd prüdériáját, buzilobbizni is hajlandó magyarkodását a kíméletlenül könnyed szatíra falai közé, a nyárias szentimenti igényes csilivili revüfüggönyei közé rekeszti. Úgy, hogy mindeközben az arányokkal bravúros ügyességgel játszik. Pont ezért nem lesz tele az érzelgősség lavórja, csak annyira, hogy nyakon öntse ezt az elviselhetetlen magyar mentalitást. Mert ez az Alföldi szabta ketrec a keresetlen őszinteségével mindannyiunk Őrült Nő másságáról, esélyt adhat a honi rémálmokból való tartós ébredéshez.

Az Őrült Nők Ketrece (Kultúrbrigád – Átrium Film-Színház)

JEAN POIRET színdarabja alapján készült. Zene és dalszövegek: JERRY HERMAN. Szövegkönyv: HARVEY FIERSTEIN. Magyar szöveg: UGRAI ISTVÁN. Koreográfus: Gergye Krisztián. Díszlettervező: Menczel Róbert. Jelmeztervező: Tihanyi Ildi. Maszktervező: Vég Attila. Zenei vezető: Csengery Dániel. Korrepetitor: Grósz Zsuzsanna. Grafika: Lakatos Péter. Fénytechnikus: Jakab László. Asszisztens: Ari Zsófia, Bereczki Csilla, Czirák Dániel, Takács Edina. Súgó: Zsolnay Andrea. Segédrendező: Nyulassy Attila. Produkciós menedzser: Zsedényi Balázs. Produkciós vezető: Ugrai István. Rendező: ALFÖLDI RÓBERT.
Szereplők: Hevér Gábor, Stohl András, Fehér Balázs Benő, Józan László / Fehér Tibor, Parti Nóra, Mihályfi Balázs, Hullan Zsuzsa. Csobot Adél, Fehér Tibor / Nagy Dániel Viktor. Madárkák: Bankó Bence, Dobrányi Máté, Hegyi Dávid, Horányi András, Sepa György, Szelle Marcell, Szerémy Dániel, Tóth Mihály. Kórus: Kovács Péter, Kristofori Ferenc, Sulyok Gergő. Zenekar: Ablonczy Keve, Bartek Zsolt, Magyar Ferenc, Varga Gábor, Studniczky László ‘Zsatyi’, Frey György, Nagy Zsolt, Papp Dániel, Csengery Dániel, Grósz Zsuzsanna.

Átrium Film – Színház, 2014. július 12.

Csatádi Gábor

©Mészáros Csaba