Kész átverés

2018. július 20. 12:57
Az emberi hülyeség és kapzsiság komédiája – ez Ben Jonson Volponéja, amelyet 1606-ban mutatott be a Globe Színház, abban az évben, mikor a Macbeth és a Lear király is színre került. Míg Shakespeare akkoriban sötét színekkel festett, Jonson bő humorral leöntve mutatta be a pénzhajhászás világát, a reneszánsz Velencébe helyezve a cselekményt – most pedig a Városmajori Szabadtéri Színpadra.
A Volpone Jonson legismertebb vígjátéka, a Színházi Adattár szerint az angol drámaíró nálunk jóformán egyetlen játszott műve. Shakespeare legjobbjaihoz képest meglehetősen szimpla kis komédia, amelyben egy-egy rossz tulajdonságra kihegyezett, egydimenziós alakok szaladgálnak és ütköznek egymásba a mindent eldöntő végkifejletig. A világ, amelyet ábrázol, sem túl árnyalt: mindent a pénz mozgat, pénzért bármi megvehető, mivel bárki bármit elad érte. Ezt az egybites üzenetet nehéz úgy átadni, hogy bármi újat mondjon közben az ember, de Alföldi Róbert szombathelyi rendezése azért megpróbálkozik vele.

Félsikerrel. Legalábbis a Városmajori Szabadtéri Színpadon vendégeskedő előadás a nagy térben inkább tendál a tucatvígjátékok, mint a mélybúvárkodó színjátékok felé. Alföldi igyekszik kiemelni ennek a világnak a feslettségét, rohadtságát, elmenve a durvaságnak addig a szintjéig, amit egy nem alternatív színházra szakosodott közönség még bevesz, de messze nem árul el olyan ambíciókat, mint amelyek korábbi szombathelyi rendezésében, A makrancos hölgyben megjelentek.

A Volpone tipikus „ki kit ver át” komédia, ahol az nevet a végén, akit mindenki csak mellékszereplőnek hisz saját kisded játékában. Volpone, a pénzsóvár, gyermektelen velencei nemes úgy akar pénzt kiszedni balfék ismerőseitől, hogy elhiteti velük, haldoklik, halála után pedig ők kapják meg nagy örökségét.
Voltore, Corvino és Corbaccio mind beveszik a mesét, és pénzt, paripát, feleséget nem sajnálnak azért, hogy a végrendeletben az ő nevük kerüljön be a kipontozott helyre. Volpone segítségére van furfangos szolgája, Mosca, aki színleg teljesíti az uraság parancsait, valójában a saját pecsenyéjét sütögeti.

Jordán Tamás és a Weöres Sándor Színházat az évad végén elhagyó Bányai Kelemen Barna kettőse uralja a komédiát. Jordán nagy kedvvel játssza a magát halálos betegnek tettető uraságot, széles gesztusokkal, ahogy ez egy ilyen vígjátékban illik. De az igazi főszereplő Bányai Kelemen Barna, akinek Moscája ravasz rókaként manipulál mindenkit. Bányai komikus tehetségére jellemző, hogy még egy rögtönzött kiszólást is megenged magának, miszerint a városmajori templom este 8-kor megszólaló harangját is a haldokló uraságért húzzák.

Szabó Tibor, Csankó Zoltán és Szerémi Zoltán a hülyébbnél hülyébb palimadarakat alakítják, Bánfalvi Esztert pedig nem meglepő módon a Volponéval házasodni akaró kéjhölgy szerepében láthatjuk. A darab talán legizgalmasabb motívuma, hogy Corvino az örökség reményében felajánlja felesége, Colombina bájait Volponénak.
A kiszolgáltatott feleség drámáját Hartai Petrának sikerül megjelenítenie, és Alföldi is jobban kiemeli ezt a metoo-vonalat, bár valószínűleg még jobban kiemelte volna, ha a metoo-mozgalom nem a bemutató után néhány hónappal indul be.

Kálmán Eszter fekete doboznak rajzolja meg Volpone szobáját nagy ággyal és kapcsolgatható, világító kereszttel – a vallás tárgyiasításának és üzleti célú felhasználásának hatásos szimbólumával. De minden kísérlet ellenére a jonsoni mű egyszerűségét nem sikerül komplexitásba fordítani, így marad a könnyed, de a maga szünet nélküli 130 percével egy kicsit hosszúra nyúló vígjáték.
(2018. július 3., Városmajori Szabadtéri Színpad)