"…néha nem tudod, hogy melyik volt előbb: a próba vagy az előadás?" – interjú

2018. július 20. 18:19

Ma este tartják Kálmán Imre Cirkuszhercegnő c. nagyoperettjének bemutatóját a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A darab rendezőjével, Szabó Mátéval beszélgettünk a váratlan dolgok normalitásáról, az operett érzelmeket tükröztető, mégsem szándékosan kikönnyített voltáról, a repülni vágyás „marketingjéről, az újbóli nekifutások életszerűségéről és az álom valóságot überolni képes voltáról…

• A váratlan meglepetéseket hogyan viseled?

• Őszintén szólva: az agyamra mennek!(felnevet)Ezen túl pedig megoldom, igyekszem megoldani őket. Ha vannak, akkor úgy fogadom, mintha mindig is ott lettek volna.(mosolyog)A mindig lettek volna dolgok némelyikével is vagyunk úgy, hogy nem mindegyiket szeretjük, ám ha ez a váratlan meglepetés pozitív, akkor annak mindig szélesre nyitom az ajtót én is.(nevet)

Kálmán Imrének “kapóra jött” ez a cirkuszi miliő. A cirkusz, a színház és a művészet világai egymásba átjáró világok, ezért jó alkalom ez ahhoz, hogy ez a cirkuszi metaforikus világ megbolondíthassa a történetmesélést is

• A váratlan meglepetéseket tekintve ez a Kálmán Imre-féle Cirkuszhercegnő is ilyen kicsit?

• Nem teljesen,  itt szinte már számítottunk is a meglepetésekre!(mosolyog)Hiszen a szabadtéri színház, a cirkusz világa hemzseg a váratlan helyzetektől, igazából ezeknek a közegeknek ez a lételeme, így hát ez a darab is egy igazi kalandtúra!

• Ez a Kálmán Imre-darab és te hogyan találtatok egymásra?

• Kicsit hasonlóképen, mint Kálmán Imre is, valószínűleg: ez egy jó cím! Cirkusz és a színház keveredése, egymásba mosódása…– engem is ez fogott meg elsőre. Emellett nyilván, hogy Bán Teodóra és Béres Attila beszélgetésének eredménye a darabválasztás, természetesen.

©Véner Orsolya

• Ennek az operettnek mennyire meghatározó része a cirkusz világa?

• Kálmán Imrének “kapóra jött” ez a cirkuszi miliő. A cirkusz, a színház és a művészet világai egymásba átjáró világok, ezért jó alkalom ez ahhoz, hogy ez a cirkuszi metaforikus világ megbolondíthassa a történetmesélést is

• Milyen ez a cirkuszi metaforikus közeg?

• A valóságnak  nem valóságos, teljesen szubjektív leképezése – alternatív valóság. Egy lehetőség arra, hogy általa rádöbbenhessünk, megláthassuk jobban azt a “realitást, “valóságot”, ami körbefog minket. Ahogy a színház is a maga abszurd, “megbolondított “ módján erről a valóságról próbál elmondani valamit.

…kivételesen erős hangsúlyt kap benne a művészi magány – hasonlóan a Bajazzókhoz. A maszk mögötti tekintet pont erre a magányra irányítja a figyelmet. A főszereplő magánéletében is van egy maszk, egy álca, amire még pluszként ráhelyeződik az ő cirkuszi mutatványosának az álcája – mégis mindkét maszk mögött ott van a tényleges személy tekintete, a saját, tényleges valósága. Ott van egy nagy, bukolikusan burjánzó esküvő – mint egy maszk, ami eltakarja a tényleges vonzalmat, szerelmet. A darab pont e hatalmas fodrokkal felékesített esküvői ceremónia-hevület közepette szeretné megmutatni a kötődés, az egymáshoz tartozni akarás külsőségek közepette is, vagy épp azok ellenére is létező valódi erejét.

• Kálmán Imrének szüksége volt a valóság megcsavarásához a színházi közegen túl még egy cirkuszira is pluszba?

• Valószínűleg meglátta benne, hogy milyen egzotikus játékszere lesz neki ez a téma. Cirkuszi zene, akrobaták, zsonglőrök, az orosz hagyományok, a történet és a történelmi párhuzamosságok…-ezek mind-mind meghatározóak lehettek Kálmán Imre számára is.

©Véner Orsolya

• Milyen ennek a darabnak a zenéje, a témája?

• Barokkosan dús, virtuóz történet, irgalmatlanul erős, intenzív finálékkal. Mozgalmasságával képes lekötni, magába szippantani.

• Az operett műfaja és te milyen barátságban vagyok egymással? – az évad elején Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését rendezted Miskolcon…

• Azt hiszem, hogy jó barátságban vagyunk! Az operett képes arra, hogy szerelmesnek érezd magad, ha szerelmeseket nézel az operettben. Fellobbantja az emberekben a lángot. Ez  olyan képessége ennek a műfajnak, amely képes emlékeztetni a nézőit az érzésekre, a saját érzéseikre is.

Az operett képes arra, hogy szerelmesnek érezd magad, ha szerelmeseket nézel az operettben. Fellobbantja az emberekben a lángot. Ez  olyan képessége ennek a műfajnak, amely képes emlékeztetni a nézőit az érzésekre, a saját érzéseikre is.

• De gondolom, ez nem  feltétlenül jelent egyet  az érzések, az érzelmek szándékos kikönnyítésével, nemde?

• Az operettnek szerintem az életről kell szólnia. Van egy rossz “hagyománya” az operettnek – ez is él róla a nézőben általában, – amely szerint ennek a műfajnak valamilyen könnyed hepienddel kell befejeződnie! Be kell csalogatni a nézőket, nyilván, ám ahhoz, hogy az emberekben felkeltsük a repülés iránti vágyat, ahhoz nem feltétlenül jó kedvcsináló, ha a repülőgép szerencsétlenségekről kezdünk el szónokolni nekik. Ha egy légitársaság úgy reklámozná a jegyeit, hogy a repülés nehéz, bonyolult és igencsak kockázatos vállalkozás….

• …akkor senki nem venne jegyet, nyilván!

• Ám az igazi cél, végeredmény mégiscsak az, hogy a repülő az utasokkal együtt felemelkedjen, a levegőben legyen és repülni tudjon!

• Mitől lehet e darab által könnyen a levegőbe kerülni – cirkuszi trambulinon és más cirkuszi eszközökön túl – mi az, amit ez a Kálmán Imre-darab másként “tud”, mint a többi Kálmán Imre-féle?

• Talán azért, mert kivételesen erős hangsúlyt kap benne a művészi magány – hasonlóan a Bajazzókhoz. A maszk mögötti tekintet pont erre a magányra irányítja a figyelmet. A főszereplő magánéletében is van egy maszk, egy álca, amire még pluszként ráhelyeződik az ő cirkuszi mutatványosának az álcája – mégis mindkét maszk mögött ott van a tényleges személy tekintete, a saját, tényleges valósága. Ott van egy nagy, bukolikusan burjánzó esküvő – mint egy maszk, ami eltakarja a tényleges vonzalmat, szerelmet. A darab pont e hatalmas fodrokkal felékesített esküvői ceremónia-hevület közepette szeretné megmutatni a kötődés, az egymáshoz tartozni akarás külsőségek közepette is, vagy épp azok ellenére is létező valódi erejét.

• Fura, hogy pont a cirkusz nem valós világa az – ahogy a beszélgetés elején említetted is ezt, –  ami rávilágít a “valódi” világunk visszásságaira, nem?

• …és akkor már érthető, nem, hogy épp ezért a színháznál, a cirkusznál nincs is valóságosabb! Sok valószerűtlennek tűnő, mégis valóságos dolgot élhetsz meg, de újra át is élhetsz akár a színház, akár a cirkusz közegében.

Az operettnek szerintem az életről kell szólnia. Van egy rossz “hagyománya” az operettnek – ez is él róla a nézőben általában, – amely szerint ennek a műfajnak valamilyen könnyed hepienddel kell befejeződnie! Be kell csalogatni a nézőket, nyilván, ám ahhoz, hogy az emberekben felkeltsük a repülés iránti vágyat, ahhoz nem feltétlenül jó kedvcsináló, ha a repülőgép szerencsétlenségekről kezdünk el szónokolni nekik. Ha egy légitársaság úgy reklámozná a jegyeit, hogy a repülés nehéz, bonyolult és igencsak kockázatos vállalkozás….

• Ennek is köze lehet esetleg ahhoz, hogy te és a színház annak idején kapcsolatba kerülhettetek egymással?

• Valószínű, mert az ember újra és újra nekifut helyzeteknek, hogy megértse azokat, hogy újra megpróbálkozzon velük. És hogy egyáltalán foglalkozhasson az ilyen helyzetekkel – engem ennek a lehetősége, a foglalkozhat vele lehetősége izgatott legjobban a színház kapcsán.

• …van értelme harmadszor, negyedszer, ötödször is újból nekifutni?

• A nekifutás mellett egy alternatív valóságba való belépés, létezés is a színház, a “valóság” mellett.

• Dali mondta: “…egyszer ki fog derülni, hogy az, amit valóságnak nevezünk, az sokkalta irreálisabb, mint az álmaink”!

• …mint Calderón Az élet álomjában: néha nem tudod, hogy melyik volt előbb: a próba vagy az előadás?(jólesően nevet)

Csatádi Gábor