Home / Megnéztük / Miért állunk még itt?
Miért állunk még itt?

Miért állunk még itt?

2018. július 26. 10:02

Mert várunk még valamit, valakit.  A várakozás közben talán elfelejtve minden egyebet, átadjuk teljesen magunkat annak, amire, akire várunk. Pedig néha némi kontroll, távolságtartás önmagunktól, hatalmi és szerelmi zsongásainktól nem ártana. Dicső Dániel Shakespeare: Rómeó és Júlia Utcaszínházát rendezte a 3K Kaszásdűlői Kulturális Központ elé az Óbudai Nyár bemutatójaként – lendületes hévvel, fiatalos zaklatottsággal újramesélve egy klasszikust nekünk, hogy a várakozás beleandalodása helyett éber szenvedéllyel magunkra is eszmélhessünk a szerelmi és köznapi életünk önpusztító lejtmeneteiből.

Merthogy itt most valóban, ténylegesen is várakozunk: az egész darab egy buszmegállóban játszódik (díszlet: Márkus Sándor). Nemcsak épp most, jobb híján, hanem permanensen, életvitelszerűen itt él egész Verona – amíg a rendőrség a legújabb jogszabályi előírások szerint majd el nem viszi őket, hisz a közterületen élni: börtönbüntetést von maga után. Márkus Sándor buszmegállója kiköpött magyar buszmegálló, minden kanyarban látni egy ilyet: fényplakátostul, lapos tetőstül, a hátsó üvegelemekkel, amelyek közül az egyik forgóajtóként enged a megállónyi udvarházba.

@Kállai-Tóth Anett

A megálló előtt most épp bál van, Tasnádi Bence és Georgita Máté Dezső húzza basszusgitárokkal  a talpalávalót, és vokálozik, a Montague-k és a Capuletek pedig a szokott rend szerint, megadván az alap hangulatot, egymásnak esnek, így tartja úri kedvük. A családi és a nemzeti viszály úgy az igazi, ha nem tudod, mettől meddig, honnan hova tart, és egyáltalán mi miatt is van.

Van, létezik és kész – fogadd el: ettől, ezért lehet a zavarosban halászni, erőt fitogtatni, packázni – úgy megy ez, mint a lélegzés: már föl sem tűnik igazán. A szereplők, a két családi tábor ifjúi vehemenciával esik egymásnak, a higany ruganyosságával (mozgás: Gulyás Anna), persze a játéktér jobb bevilágítottsága esetén még attraktívabbnak hatna e mozdulatlavina.

Fiatalok fiatalosan arról, ami sosem változik, arról és úgy, amire nem szokás rákérdezni! Miért e viszály? Miért az egymás torkának eső gyűlölet, a hisztériakeltés oszd meg és uralkodja? Egymásnak feszülnek, incselkednek, hevületből vicsorítanak – egy fiatal generáció, amelyik génjeiben ellenkezés nélkül továbbörökíti az utálat elemi erejét. Persze igaz: a buszmegállóink sem rivaldafényben úsznak…a kék demagógiában annál inkább, hisz ez azért mégsem Verona…

@Kállai-Tóth Anett

Minden visszafojtottan türelmetlen itt, mintha senkinek se lenne ideje sem magára, sem a másikra. Itt a szerelem is igazán Rómeó és Júlia módjára shakespeare-i: a szerelembe leszünk szerelmesek, és nem a másikba. Döbrösi Laura Júliája és Márfi Márk Rómeója korunkhoz hű, mégis  időtlen mintája a szerelmeseknek.

A tartozni valakihez bódulata hajtja őket egymás felé. Az “igyekezet”, hogy el ne és le ne maradjanak semmi olyanról, ami a korukbeli társaiknál normális: bódulat így vagy úgy. A szerelemé, a szeré vagy szimultán egyszerre mind a kettőé. Ez nem pusztán 21. századi tünet, hanem a mindenkori elvágyódás normalitása.

@Kállai-Tóth Anett

Döbrösi Laura Júliája “progresszívebben” nyomja ezt a hatást:  otthon édesanyja, Lady Capulet (Eke Angéla) szoknyája szélén ülő lányként válogat a kérői közül, mintha katalógusból választhatná ki a nyálcsorgatásának megfelelőt. Nem szende szűz – habár kispolgárian a házasság intézményéhez köti még ő is az egymással való szeretkezést – sokkalta inkább érezni a gyorsfagyasztott, avagy az instant szerelem pontos, közel hozott, zsigeri flegmasággal elénk rakott tökéletes lenyomatának.

Vele szemben Márfi Márk Rómeója könnyeden mély és mélységében könnyed, filozofálni kész, de elmélyedni mégis képtelen macsónövendék. Mintha minden könnyedség ellenére a saját és a körülötte lévők érzéseinek észlelésében és megértésében mégis ő járna a többiek előtt előtt. Vadromantikája ebben a képlékeny kiforratlanságában is – és ez egy Rómeónál így is van rendjén – példát mutató, hisz nekünk, átlagos buszmegálló nemzedéknek, még ennyihez sincs affinitásunk, igényünk mostanság.

Dicső Dániel nem könnyfakasztó szerelmi történetet komponál. Mert ösztönös magabiztossággal, profikat zavarba ejtő módon  érti, érzi Shakespeare-t, kinek a világa nem rózsaszín tinikomédia vagy -tragédia, hanem az életre és annak a megélésére való képtelenség funkcionális zavara. Bár ha az élet egyenlő a viszállyal és a gyűlölködő marakodással, akkor itt mindenki profi,  talán nem európányi, csak országnyi buszmegálló-Shakespeare-egyetemesség.

@Kállai-Tóth Anett

Dicső Dániel Nádasdy Ádám Shakespeare-interpretációjához, fordításához fordul, nemcsak az up to date miatt, hanem a kacéran pajzán, húsba metsző őszinteség  valódi shakespeare-i stílusának felmutatása miatt is. Utánozhatatlanul jól teszi, briliáns, mindent a maga valójában felvillantó humor születik így, mely képes magunkra eszméltetni minket – gyógyítani képes tükröt tartva magából kifordult lényünk elé.

Ezen a “kollektív, mégis mindennapinak számító kifordultságunkon”, mely minden szereplőre rányomja bélyegét,  remekül táncol, egyensúlyozik Rainer-Micsinyei Nóra Dajkája – önkéntelenül, anélkül, hogy akár tudat alatt is erre törne – főszereplővé avanzsál ebben “a haljunk meg, ha úgy élni nem tudunk, ahogy azt Mórickaként elképzeltük” veronányi buszmegálló-létezésben. Vérbő elevensége maga az élet akarása, az őszinte, pajzán szókimondással idehívott, megidézett, időtlen életszeretet.

Ám itt az abnormális igazából a normális: a vérgőzös Tybalttól (Patkós Márton) – aki az én, én, én privát igazságán nem tud, nem akar átlátni – el egészen az usánkájában mizantrópként álmából riasztott, zombi Patikusig (Patkós Márton). Érdekesek ezek a szerep összevonások – még Spiró György is megirigyelhetné!…  Eke Angéla Lady Montague és Lady Capulet édesanyai hisztérikája is ilyen, ahol a hisztéria nem öncélúság, hanem visszatükröződése és továbbgondolása egy állapotnak, ami már a létezésében tarthatatlan – akár a két család sohasem volt, mégis mindig létező, egymásnak támadó, ölésig is könnyedén elmenő gyűlölete. @Kállai-Tóth Anett

Ahogy Tasnádi Bence is egyfelől az elegáns bölcsességgel, úri modorral bölcselkedő Mercutio, másfelől Paris, aki  egy darab szerencsétlenségként  “udvarol” Júlia apjának (Bakos-Kiss Gábor) Júlia kezéért, majd pedig másfelől a halottnak hitt Júlia mellett önmaga hoppon maradását gyászolja –  és ez valami könnyes röhögést kiváltó gyönyörűség!

Georgita Máté Dezső igazi, láthatatlan párja a Dajkának. Lőrinc barátja a semmit sem értők boldog nyitottságával, és a falakról visszapattanó, hűtőmágnes-bölcsességek kifogyhatatlan isten embereként nehezen feledhető –  szétszórt, hebrencs Benvoliója viszont, ha netán nyugalom támadna pár órára Veronában,  kisujjból képes volna ezt semmivé tenni pár replikájával.

Ez a Rómeó és Júlia-olvasat annyira shakespeare-i, hogy nem is tűnik a szemünkbe a színház kicsiny, mégis nagy, hétköznapi-ünnepi csodájának normalitása: I. Erzsébet korának Globe Színháza és a kaszásdűlői buszmegálló egy és ugyanaz. Színház, ami az élet. Ez nem patetikus túlzás, ahogy az sem, hogy a csendesen zuhogó esőben  este kilenctől háromnegyed tizenegyig nem tágítottunk. Tényleg nem, és az eső szünetében adatott nekünk hajnali háromnegyed egyig egy kis száraz, buszmegállónyi Rómeó és Júliára való idő. Mert Dicső Dani mintha a buszmegállójával tökéletesen továbbjátszatta volna velünk a buszmegálló ráérős, szakadatlanul várakozni tudó és vágyó idejét.

@Kállai-Tóth Anett

Legfőképp azért, hogy alaposan megértsük, meg- és átéljük: a Rómeó és Júliában a szerelem vagy épp a szerelem szerelme  slusszpoént. Végszó, ráadás ahhoz, amit meg kellene értenünk országnyi önmagunk lehetetlenül élni akaró, de élni, szeretni mégsem tudó – a szerelmesen emberinek és az embert emberré tevő szerelemnek az elviselhetetlenül szép köznapiságából. Ehhez sokszor meg kell még állnunk a kék plakátoktól mentes, Rómeókkal és Júliákkal gazdagon benépesített megállókban. Hogy miért? Pont ezért!

(2018. július 21., 3K Kaszásdűlői Kulturális Központ)

Csatádi Gábor

©Kállai-Tóth Anett

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: