Home / A függöny mögött / Interjúk / “…egyszerűen annyira inspiráló a közeg, hogy “ziccerré válik”, amit csak be kell lőni!” – interjú
“…egyszerűen annyira inspiráló a közeg, hogy “ziccerré válik”, amit csak be kell lőni!” – interjú

“…egyszerűen annyira inspiráló a közeg, hogy “ziccerré válik”, amit csak be kell lőni!” – interjú

2018. július 29. 17: 34

Kedden veszi kezdetét a 11. Ördögkatlan Fesztivál, amelyre megjelenik A nagyharsányi menyasszony címmel a k2 Színház az elmúlt négy évben a Katlan négy falujában írt négy drámája kötetbe rendezve. A fesztivál kezdete előtt néhány nappal a szerzőkkel, Benkó Bencével és a társulat egyik színészével, Domokos Zsolttal beszélgettünk esküvőkről, a terepen való anyaggyűjtésről, az éjszaka születő szövegről, az ’40-es, ’50-es évek “drámai sűrűségéről”, külön békéről, a “falusi színház” városiak számára is nélkülözhetetlen voltáról, rozéfröccsről, szarvaspörköltről, a magunkra ismerés, ráismerés szépségéről és az egymásnak örülésről…

  • Melyikőtök és mennyire szeret vagy épp nem szeret esküvőkre járni?
  • Zsolt: Életemben kétszer voltam esküvőn eddig, az első  alkalommal csupán a szertartáson, majd másodjára a lagzin is. Szép, megható dolog volt, szerettem ott lenni, pláne, hogy mindez egyben egy kollégánk esküvője is volt.
  • Bence: Az esküvő mindig nagyon jó – sok ingyen kaja, pia van – mindegy is, hogy épp kinek  az esküvőjéről legyen szó!(nevet)

Persze nem tudjuk, hogy általában mennyit, milyen gyakran járnak más programokra az Ördökatlanon az ott lakók. Azt tudjuk, hogy a mi előadásainkra, azok az emberek, akikkel mi beszéltünk – amennyire az egészségi állapotuk engedte, – eljöttek, volt, aki többször is például. Ebből feltételezem, hogy amit tudnak, megnéznek, hisz nekik is jó, hogy ott, elérhető közelségben  van számukra egy ilyen fesztivál.

  • Addig jó, amíg nem a tied, nemde?(nevet)
  • Bence: Valójában én már várom is egy kicsit, azt hiszem…
  • Péter: Az esküvőkön mindig eszedbe jut akaratlanul is, hogy majd milyen lesz a tied? Már persze, ha akarsz egyáltalán.(ő is nevet)
  • …egy esküvőn azt szeretem, hogy olyan random történnek velünk az események, minden várakozásunkat keresztülhúzva…
  • Bence: Hát igen, vannak történeteim, de azokat most inkább nem mesélném el!(kacag)

©Keravin Deraton

  • Épp ilyen random az is, ami az ördögkatlanos bemutatóitok előtti egy hétben veletek  történik. Mire elég ez az egy hétnyi felkészülésre szánt idő?
  • Zsolt: Nem szoktunk mi ettől azért annyira  pánikba esni!(jóízűen nevet)
  • Péter: Én azért szoktam!(nevet) …már most abba estem…De ettől függetlenül tényleg  nem szoktunk pánikba esni, alapvetően.
  • Zsolt: Szépen szokott alakulni ez…egyszer Villánykövesden fordult elő, hogy egy picit megcsúsztunk…picit nagyon, de azért..

…mindig attól függ, hogy mennyi történettel találkozunk ott, amikor megérkezünk. Nagyharsányban, Kisharsányban például nagyon barátságosan rengeteg történetet osztottak meg velünk. Míg Villánykövesden –  ez sváb falu – sokkal zárkózottabbak az emberek, nem nagyon cseperésztek a történetek, nem igazán “kényeztettek el” minket!

  • Péter: …és Beremenden is, hiszen huszonnégy órával a bemutató előtt  az utolsó jelenetek még nem voltak meg.
  • Zsolt: Tényleg! Igaz, egészen el is felejtettem már…
  • …huszonnégy óra rengeteg idő….nem?
  • Bence: Az! Akkor ott mi is ezt mondtuk!(nevet)Általában már egy héttel az Ördögkatlan kezdete előtt lemegyünk, focizgatunk, iszogatunk, és ezzel mindjárt el is megy két nap. Majd a harmadik naptól elkezdünk az idősektől anyagot gyűjteni!…aztán  írni kezdjük a szövegkönyvet, ekkor már rendszerint a negyedik napnál járunk. Ez a színészeknek lehet  igazán rossz, mert  nekik azt az anyagot, amit kapnak, rögtön meg is kell formálniuk, csinálniuk. Ilyenkor nem ritka, hogy Petyával hajnali háromig, négyig kint ülünk, és írjuk a szöveget, hogy legyen reggelre jelenet, amit aztán lehet már próbálni.
  • Péter: Azért azt fontos ehhez hozzátenni, hogy mindez talán nem is sikerülne, ha nem épp ott, az Ördögkatlanban lennénk! Ott, azok között a körülmények között és abban az atmoszférában, amit a Katlan “biztosít”!(mosolyog)

©Keravin Deraton

  • Miért, milyenek ezek a körülmények, milyen ez az atmoszféra?
  • Péter: Legfőképpen nem érezni ott a kell “kényszerét” – még akkor sem, ha a darabot be kell mutatni, nyilván, mégis felszabadultabban lehet ott, lent melózni. Iszonyúan vendégszeretőek velünk: kapunk szarvaspörköltöt és rozéfröccsöt…egyszerűen annyira inspiráló a közeg, hogy “ziccerré válik”, amit csak be kell lőni!
  • Azt esetleg már  Budapesten tudjátok, hogy az adott évben milyen tematikájú szöveget szeretnétek, vagy a tematika maga is ott lent, a Katlanban születik meg?
  • Zsolt: Ez mindig attól függ, hogy mennyi történettel találkozunk ott, amikor megérkezünk. Nagyharsányban, Kisharsányban például nagyon barátságosan rengeteg történetet osztottak meg velünk. Míg Villánykövesden –  ez sváb falu – sokkal zárkózottabbak az emberek, nem nagyon cseperésztek a történetek, nem igazán “kényeztettek el” minket!(mosolyog)

…még volt olyan is, aki azt mondta: ez pontosan így történt! – holott nyilvánvalóan nem így történhetett, hisz mi írtuk át azt, amit nekünk előzőleg elmondott.

  • Péter: Ott ezért a szerzői fantáziánkra kellett bíznunk magunkat. Minden évben úgy érkezünk meg a Katlanba, Nagyharsányba, hogy semmiféle “prekoncepció”, vázlat, elképzelés nincs bennünk – teljességgel az idős, ott élő emberek meséléseire hagyatkozunk. Azt már megfigyeltük az elmúlt évek során, hogy arrafelé az ott lakókkal az igazán lényeges dolgok a ’40-es –’50-es években történtek.
  • …és ’60-tól ’90-ig viszont  nem történt semmi sem velük ezek szerint?
  • Péter: …egyébként tényleg: nagyon kevés, vagy lényegesen kevesebb!
  • Zsolt: Gyakorlatilag mindaz, ami velük az elmúlt időszakban történt, az mind e körül az időszak körül kulminálódik.
  • Bence: Ha van talán bármiféle prekoncepciónk, akkor az az, hogy erre az időintervallumra szoktunk rákérdezni, hiszen ebben mégiscsak jelent már  valamit, hogy  ötödik éve annak, hogy rendszeresen lejárunk az Ördögkatlanba.

©Keravin Deraton

  • A gyűjtött anyag mennyire dominál az írói fantázia mellett, mennyire dokumentarista vagy mennyire szerzői ez a fajta színház?
  • Péter: Szerintem fontos helyre tenni: ez semmiképpen sem dokuszínház! Mindig megtetszik a történetek közül kettő, három, melyeket teljesen önkényesen átgyúrunk, és mi ketten ezekből megírunk egy “dramaturgiai szövetet” – lemásolva egy-egy karaktert, szófordulatot.
  • Meghagyva az autentikusságát az anyagnak…
  • Bence: Így van…eleinte nagyon tartottunk attól, hogy mit fognak szólni azok az idős nénik és bácsik, akik majd eljönnek, és megnézik a darabunkat – ami nem egy az egyben az  általuk elmondott történettel azonos.
  • …és hogy fogadták?
  • Bence: Meglepően jól – még volt olyan is, aki azt mondta: ez pontosan így történt! – holott nyilvánvalóan nem így történhetett, hisz mi írtuk át azt, amit nekünk előzőleg elmondott.(mindhárman felnevetnek)

Általában már egy héttel az Ördögkatlan kezdete előtt lemegyünk, focizgatunk, iszogatunk, és ezzel mindjárt el is megy két nap. Majd a harmadik naptól elkezdünk az idősektől anyagot gyűjteni!…aztán  írni kezdjük a szövegkönyvet, ekkor már rendszerint a negyedik napnál járunk. Ez a színészeknek lehet  igazán rossz, mert  nekik azt az anyagot, amit kapnak, rögtön meg is kell formálniuk, csinálniuk. Ilyenkor nem ritka, hogy Petyával hajnali háromig, négyig kint ülünk, és írjuk a szöveget, hogy legyen reggelre jelenet, amit aztán lehet már próbálni.

  • …a művészet, a színház varázsa, amelyről Gadamer írja: “Így van ez!”(nevet)Ezek a darabok oda születnek, tudom, de nem volt, nincs arra igény, fogékonyság, hogy ezeket az előadásokat legalább az évad elejére, szeptember-októberre elhozzátok vendégszerepelni a fővárosiaknak?
  • Péter: Bérczes Laci pont az idei esztendőben kérte, javasolta, hogy próbáljuk meg úgy létrehozni lent a Katlanban az előadást, hogy utána azt esetleg bent a városban is tudjuk majd játszani.

©Keravin Deraton

  • Az idei előadásotokról tudtok már valamit? – bár igaz: még nem vagytok lenn az Ördögkatlanban!(nevet)
  • Bence: Annyit már biztosan tudunk, hogy október 5-én, 6-án látható lesz majd a MU Színházban.
  • Péter: A témáját, akárcsak korábban, az ott élők történetei jelentik majd most is – ha nem így lenne, alapjában herélnénk ki ezt az egész elgondolást!
  • A választások óta úgyis azt szajkózzák: a város nem érti a vidéket…
  • Bence: Bérczes Laciék is pontosan ezt szeretnék ezzel: a városiak ismerjék meg kissé azokat a problémákat, helyzeteket, melyek között azok az emberek élnek ott vidéken. Ahogy ez a megjelenő drámakötet is – és ezért is nagyon nagy köszönet  Laciéknak (Bérczes László – a szerk.)– nagyon sokat jelent a most  majd ott lent készülő előadással együtt abban, hogy a fővárosiak is megismerhessék, hogy mi zajlik vidéken.

Különbéke – azt szoktam érezni, hogy azokkal, akikkel itt, Pesten esetleg feszültségem lenne, velük ott a Katlanban nincs! Érdekes: mintha ott mindenki kikapcsolná  magán azt a “feszültség gombot”! Mindeközben Laci és Móni által olyan fellépők, képzőművészek válogatódnak össze, hogy az igazi minőség is megteremtődik.

  • Az Ördögkatlan falvaiban élő őslakosok – akik nem feltétlenül a k2 Színházon nevelkedtek – hogyan viszonyulnak ehhez a fajta színházhoz?
  • Zsolt: Nyitottak, érdeklődőek, azt gondolom.
  • Bence: Persze nem tudjuk, hogy általában mennyit, milyen gyakran járnak más programokra az Ördökatlanon az ott lakók. Azt tudjuk, hogy a mi előadásainkra, azok az emberek, akikkel mi beszéltünk – amennyire az egészségi állapotuk engedte, – eljöttek, volt, aki többször is például. Ebből feltételezem, hogy amit tudnak, megnéznek, hisz nekik is jó, hogy ott, elérhető közelségben  van számukra egy ilyen fesztivál.
  • Péter: Ennek a négy falunak az esztendő folyamán ez az egyik legfontosabb dolog az életében…
  • …és miért pont a k2-őt hagynák ki, igaz is. Egyébként mi az, amit még “hazahoznátok” ide a Katlanból?
  • Bence: A villányi borokat…!(mosolyog)
  • Zsolt: …azt az empátiát, ami körüllengi ezt az egész fesztivált!… Ott mindenki mindenkinek ismeretlenül is az ismerőse! Ha ott egyedül vagyok netán a tömeg közepén, akkor sem érzem magam soha egyedül! Mindenki katlanozik, ezáltal összetartozik – bármennyire is idealizáltnak hat ez most, jó pár év óta ott katlanozva nekem mégis ez az érzésem!

©Keravin Deraton

  • Bence: A Katlanhoz képest a zenei fesztiválok – bár nem sokba járok – jóval személytelenebbek. Itt a Katlanban mindenki mindenkit felvesz kocsival, mindenki mezítláb járkál, és mindenki a haverod, a rokonod… Ott van körülbelül tízezer ember – egy nagy család, – mindenki köszön mindenkinek reggel, mikor lemész a boltba…mindenki segít mindenkinek, amiben tud! Budapesthez képest olyan, mintha külföldön lennénk!
  • Péter: Különbéke – azt szoktam érezni, hogy azokkal, akikkel itt, Pesten esetleg feszültségem lenne, velük ott a Katlanban nincs! Érdekes: mintha ott mindenki kikapcsolná  magán azt a “feszültség gombot”! Mindeközben Laci és Móni által olyan fellépők, képzőművészek válogatódnak össze, hogy az igazi minőség is megteremtődik.

…azt az empátiát, ami körüllengi ezt az egész fesztivált!… Ott mindenki mindenkinek ismeretlenül is az ismerőse! Ha ott egyedül vagyok netán a tömeg közepén, akkor sem érzem magam soha egyedül! Mindenki katlanozik, ezáltal összetartozik – bármennyire is idealizáltnak hat ez most, jó pár év óta ott katlanozva nekem mégis ez az érzésem!

  • Hogy érzitek: ezt az empatikus közeget, amely a minőséggel összetalálkozik,  a k2 hogyan tudja még tovább srófolni?
  • Bence: Onnan kezdve, hogy a nézőinket mi magunk engedjük be, egészen más, közvetlenebb közeg jön létre közöttünk. Adogatjuk egymásnak a vizeket, jó fejek vagyunk…(mosolyog) Ehhez nyilván kellett ez a pár év is, amióta  ezeket az előadásokat elkezdtük csinálni – melyeknek kialakul a maguk színház-néző közege. Van egyfajta baráti találkozás érzete – sokkal inkább, mint itt a fővárosban, szerintem. Örülünk egymásnak! – mi is nekik – és remélem: ők is nekünk. Jó adag szeretet is van ebben az egészben…

Csatádi Gábor

©Keravin Deraton

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: