Home / Megnéztük / “…és mi kellene még?”
“…és mi kellene még?”

“…és mi kellene még?”

2018. augusztus 1. 01:16

…hogy mi még? Az szinte felsorolhatatlan….Épp úgy, ahogy Jordán Adél is nehezen szedi össze, sorolja el dalolva ezt a képzeletbeli listát, kezében a Fenyő Iván-könyv felénk fordított borítójával. Az AlkalMáté Trupp idei élve boncoltja, középpontba helyezettje az osztály Fenyő Ivánja. És ez mindent el is mond, meghatároz és be is határol. Egy rendes, évenként hagyományosan ismétlődő, csak hét alkalommal előadott önfeledt játszadozás – ez szokott lenni, ám most mintha minden jól megszokott profi együtt játszás ellenére is megakadt volna a torkunkon, a torkukon a falat, az önmagunkra ismerés, ismertetés, a Máté-osztály oly sokszor és jogosan irigylendő falatja.

Bár alapjában véve nem lenne miért torkunkon akadnia, hisz a mozivászon és az előtte összehúzódó függöny, a plüss moziszékekkel (látvány: Kálmán Eszter) pont ideális közeg a hátradőléshez, ellazuláshoz.  Fenyő Iván (Dömötör András) itt ücsörög, és magyaráz arról, hogy csak a kézzelfoghatót, a racionalitás keretei közöttit hajlandó megérteni, befogadni. Minden misztikus, kézzelfogható magyarázatot nélkülöző kívül reked az értelmezésén – magyarázza fordulatokban gazdag okfejtéssel. De minden “irracionális” kiköveteli a maga helyét: emelkedik a kávésbögréjéből a kiskanál egyre feljebb és feljebb, egyre szelídebb magabiztossággal – fütyülve a racionálisan teoretikus, minden felfoghatatlant elhárító magyarázkodásra. Mert a színház, a művészet, az élet tojik magasról arra, amit mi masszívan, elvágólagosan  ex katedra módon, ellentmondást nem tűrően lecövekelni, kőbe vésni szeretnénk.

©Véner Orsolya

Mi a színház, a színészet, a művészet és végső soron a mi tyúkszaros életünk, ha nem az, ami folyamatosan, meg nem szűnően, ha akarjuk, ha nem, nagy ívben sz@rik arra, amit mi meg- és berendezni óhajtanánk benne. Ki Fenyő Iván? Ki ő, aki rendezné a rendezhetetlent, aki menekül önmaga elől, hol a racionalitásba, hol a misztikusan-gnosztikusan értelmezett, sajátságosan önmagára szabott, kinyilatkoztatott buddhizmusába.

Persze mindez csak a kényszer sürgette, kényszerítette megfelelősdis,  bujkálós játék, Ahogy játék ez az AlkalMáté Trupp is, ahol most épp Fenyő Ivánt (Czukor Balázs) kellene az  önként, önmaga által elmesélt emlékei alapján  egyestés színházi darabbá “alakítani. Czukor Balázs Fenyő Ivánja a gyerekkori videóját mutatja a róla jelenetet készítő osztály- és színésztársaknak, természetesen annak, akinek ő akarja, kívánja. Kizárásos, kirekesztéses alapon.

Czukor Balázs fejébe húzott baseball sapkájával, nyegle, ki vagyok, mi vagyok, rám figyeljetek viselkedésével maga az önmaga ünneplését szünet nélkül megrendezni görcsösen akaró, fehér szettbe öltözött, kényszeresen feszengő “lazaság”. Fenyő Iván maga! Zseniális egybeesés: a kívül hájpolt imidzs látszat menősége a belül üresen kongó fület, lelket bántó csörömpöléssel.

©Véner Orsolya

Filmforgatás amerikai módra, ahol Dömötör András rendezője – arcán az önmagától meghatódás, a mindenért eksztatikusan rajongás odavarrt mosolyával –  telitalálatként hozza elénk a hasunkba is lyukat beszélő filmiparost. Olyan hévvel pörög rá és pörget rá minket erre a figurára, hogy narkózisba esünk, melytől émelyeg ugyan az emésztésünk, mégis habzsolva faljuk a semmitmondás  Empire State Building magaslataira törő beszédfutamait. Érteni kezdjük az álművészet sziruposan bravúros kanyargói által azt a világot, amit a Katona József Színház színpadára cserélt őszinte karriervágyból és egy pillanatig sem kárhoztatható kitörni- és megmutatkozni vágyásból.

Ki ez a széles vállú, testépítő-idolnak beillő Máté-Horvai-osztálytárs? Ki ő, akit mindenki kedvelt, ám elmenekülve önmaga elől Isten, Jézus és Buddha szoknyái mögé, görcsös, vallási frázisokat visszaböfögő, a színésztársakat a szónoklat monológjainak magaslatairól lekezelően megtéríteni vágyó, egykori, a többiekkel mindenben jó értelemben egyívású színésztárs, kolléga? Ezt kérdezi ez a mostani, hét előadás erejéig összeállt AlkalMáté-társulat reménytelenül, az átölelés szeretetével, baráti testvérségével. Hová lett, hol veszett nyoma a Vas utca és a tengeren túli filmipar szépen, emelkedő  ütemben ívelő diadalútján?

Nem tudni….Nem sejteni… Ám annyi szeretettel, az egy osztályba tartozást is megszégyenítő melegséggel, simogatóan aggódó, az őszinte megrökönyödés értetlenségével vegyülő odafordulással kérdezik-kérlelik a játékukkal, hogy az egy őszinte, kérlelő, válaszokat kereső, a másikért könnyet ejteni is képes kiáltássá válik Máté Gábor egykori osztályfőnöki és mostani rendezői bábáskodása mellett.

©Véner Orsolya

Ki Fenyő Iván? Kérdezzük Jordán Adélt, a szerelmes, szerető, Ivánt kis bálványként tisztelő, szerető diákkori szerelméről? Kérdezzük, de egy dalt kapunk helyette cserébe: Kellene még… – és itt, ebben a Máté Zsolt által játszi ügyességgel, pontossággal megírt dalban és szövegben, nem válaszokat, hanem végeérhetetlen felsorolás-listát kapunk.

…és mi kellene még? A Szabadság, szerelem film kedvéért vízilabdázni tanuló amorózó, az alsógatya váltogatás sebességével barátnőket váltogató, a papoknál is papabb vallásos rajongó? Mind megkapjuk az osztálytársak fáradhatatlan tolmácsolásában. Mégis  megakad ebben a tolmácsolási önfeledtségben a torkunkon valami. A keresések, önazonosság “kutatások” közepette mindenkit, sokszor talán az osztálytárs kollégákat is fehér egérnek, pótolhatónak, behelyettesíthetőnek tartó, gondoló Fenyő Iván.

©Véner Orsolya

Megakad, de ez a megakadás torokszorító.  Keresztezi az elmúlt tizenegy év AlkalMáté-i remekbe szabott, védjeggyé lett színészi önfeledtséget – elgondolkozásra késztet, sőt, ki is követeli azt magának. Tényleg, vajon mi is kellene  celebeskedéseink, magánemberi sikertelenségeink és eget verő, példaértékű sikereink mellé még? Talán semmi! Csak ezt a boldog semmit és mindent nehéz meghallani az idei AlkalMáté: Fenyő Iván előadás nélkül.

(2018. július 27., Jurányi Inkubátorház)

Csatádi Gábor

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: