2018. augusztus 2. 03:25

Szeretnénk minden hónap fordulóján az elmúlt hónap leginkább olvasottabb írásait ismét olvasásra és újra olvasásra ajánlani!! A cikkek címei egyben hivatkozások is, kattints bátran!

„Mi a saját színházunkkal foglalkozunk – igyekszünk személyesek lenni!“- interjú

„Az operajátszás számomra, bizonyos esetekben nagyon unalmas! Régóta kerestem már azt az operát, ahol meg lehet mutatni, hogy a két ember közti kapcsolat intenzitása mennyire fontos. Ahogy fontos az is, hogy megmutassuk, az opera pont annyira közvetlen, eleven játék, mint az életben bármely más is az. (…) Próbáltunk olyan operát keresni, amelyben viszonylag kevés szereplő játszik, elég kevés ahhoz, hogy ezt a – közvetlenül és elevenül játszani az operát – gondolatot ki lehessen próbálni rajta. Az opera középpontjában Rita, a fogadós nő áll, aki éli hétköznapi unalmas életét Beppével, az új férjével, mikor egy szép napon felbukkan a halottnak hitt férje, Gasparo – ez felborítja a hétköznapjaikat. E vérbő vígjáték mélyén a nemi szerepek kérdése húzódik meg. Az, hogy egy-egy csalódás után miként viselkedünk a következő kapcsolatunkban.” „Jó pár olyan dolog hajt, munkál  bennem belül, ami szeretném, hogy elérjen sok mindenki máshoz is! Most van erre időnk, energiánk,  miért ne csináljuk akkor most? A minap valami díszletet vittünk A pontból B pontba – mert a kétszemélyes stáb is mi vagyunk(kacag)– és megjegyeztem Ádámnak: “Gratulálok neked! El sem vettél feleségül, mégis a fél életünket együtt töltjük!” „Nekünk nem kell azzal foglalkoznunk, hogy a magyar színház személyes-e vagy sem! Nekünk nem kell magával a magyar színházzal sem foglalkoznunk – az a te dolgod, nem a mienk! Mi a saját színházunkkal foglalkozunk, és igyekszünk személyesek lenni!” „Mindig mindent eltervezünk, és a következő pillanatban már ki is derül mindenről: az egész már rég bebukott, és semmi sincs úgy, és nem is lesz, ahogy elterveztük…és ha van igazi feladat, akkor az, hogy ezeket a helyzeteket képes legyél megoldani!”


“Ez nem helyes: ez az ügyeskedés, ez a hazudozás – ezt hagytam itt!” – kritika

„Megint jönnek, kopogtatnak – hisz az önszembesítés “kihívása” nem hagy nyugodni, semmiképp sem lehet kizárni. Nóra (Kováts Adél) kopog tizenöt év elteltével a saját, korábban elhagyott házának, családjának ajtaján. Persze nem is igazán fontos itt most, hogy tizenöt vagy tíz, avagy huszonöt év telik el. Mert hát az idő telik bár, de nem múlik. A kortárs amerikai drámaíró darabja időtlen, és mégis naphoz, órához, perchez kötött. Pont annyira, mint ahogy a benne elpuffogtatott közhelymuníció ellenére vagy épp pont attól, azért mélyebbre hatol önkéntelenül – bár ez már lehet, hogy a rendező profizmusát, kifinomult ízlését dicséri. Az biztos, hogy minden ellentétes elgondolás ellenére magába ránt az, ami ebben a drámában történik.” „Nóra piros kalapjában – mint tenger közepén imbolygó bója – belép, és belép vele egy másik világ levegője is. Hogy ez a másik világ mennyire valós vagy önhazugságokkal terhes, az szinte mindegy is most. A köszönésben benne van a találkozás egésze, mint magban az életerős növény. Mintha halottat látna elevenedni Bodnár Erika Anne Marie-ja. Az eljátszott örvendezés és a váratlan betolakodó iránti ellenszenv keveredik benne egyre. Nem érti, nem érzi azt, ami itt éppen játszódik, csak a szavak konganak, pattognak szájából – különös és zavaró egyvelege az érteni akaró nem értésnek a játéka.” „Kováts Adél Nórája a szabadságra vágyás pihenőt kereső kolibrija. Szemérmes nyíltsága egyszerre szárnyaló és szárnyaszegett. Dacos és megértésre szomjazó. Olyan, aki kíváncsian berepül sugárzó lényével oda, ahol mindent talál, csak átölelő nyitottságot a legkevésbé. A válását, a papír szerintit is szeretné Torvald Helmerrel nyélbe ütni. A végső pont kitevését várja a másiktól, miközben ő maga sem kész a pontok kitevésére ebben az ügyben. A nem akarás akarásának és az őszinte megértésre vágyásnak analizálhatatlan elegye. Ebben a megmagyarázhatatlan megfejthetetlenségben verhetetlenül csodálni való Kováts Adél Nórája.” „Nemcsak a levegő izzik bizsergetően, hanem a nagy, virágmintás, tapétázott falon a hatalmassá vetülő árnyékok is. Galgóczy Judit nem Brodway-siker- darabot szándékszik Szentendrén reprodukálni. Nem, mert más egy amerikai és egy kelet-közép-európai befogadó lelkivilága. Nem mintha a nevetés-cunamik elvennék az elmélyülés lehetőségét. Semmiképp. E rendezés mégis szándékoltan kerüli a harsányan nevetni és a hangosan sírni vágyó melodrámát.” „Galgóczy Judit olvasatában ez a remény mégis nehezen feledhető, hosszan velünk, bennünk maradó jelenvalósággá is lesz valamelyest. Mert ez a valamelyest mégis biztosabb, szilárdabb, mint az öncsalás és a hazudozás, amiben egyénileg és össznemzetileg is már-már verhetetlenek kezdünk lenni, és ez nem helyes. Sőt, ez az, amit el kellene hagynunk.”


“Minden úttörőnek falakon kell átmennie, ezért “csőlátása” is van!”- interjú

„…azt hiszem, ez közös lehet bennünk. Jó finiselő vagyok. Mélyre tudok kerülni, el is tudok keseredni – talán azért, mert állandó önmagamra visszakérdezésben vagyok. Nem adom fel, nagyon szívósan tudok menni a céljaim felé. És persze remélem, nem úgy, hogy áldozatokat hagynék magam után. Ha olyan céljaid vannak, melyek újszerűek a világnak, akkor szükségszerűen falakba ütközöl, ami egyfajta keménységet is hordoz magában. Emellett mégis remélem, hogy azért gömbölyű is ez az én Nórám.” Azt gondolom, hogy a színház csak akkor jó, ha személyes. Ha személyes üzeneteket közvetítve meg tudja érinteni az embereket – a színháznak ez a dolga. Ez, hogy megérintve az embereket: hasson! Hathat  úgy, hogy  halálra röhögöm magam vagy épp sírok vagy épp elgondolkodom. A lényeg: a néző másképpen jöjjön ki, mint ahogy bement. A magyar nézőnek szerintem igénye van arra, hogy mélyebbre jusson egy előadás megnézése közben.” „Nóra alapvetően azt akarja, hogy neki legyen jó. Tizenöt évet azzal tölt el, hogy önmaga lehessen, és  ki is mondja: ő egyedül érzi a legjobban magát! Végeredményben mégsem sikerül neki. Pedig aki ennyi ideig él egyedül, önmagával, az arra rendezkedik be, hogy neki jó legyen! Persze alapvetően mindenki erre törekszik, ezért is olyan nehéz a kapcsolatainkban önmagunkat egészségesen érvényesíteni, hogy a másiknak is megfeleljen ez az arány. Sok olyan kapcsolat létezik, amelyikben az emberek egymásért vannak. Furcsa módon ezek tudnak igazán jól működni, ahol a benne lévők egymásért vannak, egymásért tesznek sokat – mert abban a pillanatban, amint adsz, az visszatalálhozzád, és egyszer csak: elkezd valami csodálatosan működni! Az úgynevezett összecsiszolódás tulajdonképpen mindkét fél önérvényesítésének a megfelelő arányát jelenti.” „Nóra visszaadja az elkészült válási papírokat Torvaldnak. De mi van a lányukkal, Emmyvel? Ám ezzel sem az apuka, sem az anyuka, Torvald és Nóra, egyáltalán nem törődik. Arról egy önálló színdarabot lehetne írni, hogy mi lesz Emmyvel, akinek mindkét szülője gyakorlatilag “botrányos” helyzetben van. Végeredményben Nóra halad tovább azon a csapáson, amin elindult: belepottyan egy számára ragyogónak tetsző helyzetbe, repesni vágyó léttel, azt követően kap egy-két bokszütést, majd a hajánál fogva kihúzza magát.”


“Hagyják már abba! A kirakatban emberek vannak!
” – kritika

„Pedig szép ez a Váci utcai bolt ránézésre, kívülről is. Kézzel festve büszkélkedik: Hammerschmidt Illatszertár – látszik inverze a cég felirata az ajtón. Kifelé a felirat, befelé a tartalom. Az, ami van, az, ahogy zajlik benne az élet. Finom igényességgel, tiszteletet parancsoló eleganciával bútorozott üzlet, jó benne elidőzni a tényleges kuncsaftoknak és a színpadi játékot néző “vevőknek” egyaránt (díszlet: Khell Zsolt). A Mohácsi-testvérek László Miklós 1937-ben írt darabjához tiszteletteljes rajongással, értő, rácsodálkozó figyelemmel nyúltak. Nem venni észre semmit a darab leporolásából, mert a karakterszínész által lassan száz esztendeje írt romantikus komédia patinájában is mai. Azaz: nincs “akkor” és “most”, nem feltétlenül azért, mintha megállt volna a nosztalgia kedvéért az idő, vagy mert a magyar néplélek nem változott volna szemernyit sem az elmúlt nyolcvan évben.” „Mert ha tetszik, ha nem, efféle szerelmi történet, mint az Asztalos Imre úr (Horváth Sebestyén Sándor) és Balázs Rozália kisasszony (Széles Zita) közötti love story, a mi életünk is – mindannyiunké, bármennyire is tiltakozunk. Nem kell, hisz nincsen miért: a szerelem nem mindig lavórért kiáltó csöpögősség. Inkább pontos látlelet arról, hogy az érzelmi és az értelmi intelligenciánkkal hányadán is állunk. E két magányos lélek ugyanazon Hammerschmidt  Illatszertár pultjai mögül szolgálja ki a fővárosi úri közönséget – amelyik közelről nézve már koránt sem olyan úri, természetesen. Leveleznek egymással, lassan egy éve – társkereső hirdetés útján, személyesen eleddig sosem találkozva -, álmodoznak egymásról, közben személyesen kutya, macska módjára incselkednek, orrolnak és egyben persze parádéznak is egymással.” „De a szerelem nemcsak vágyakozás, epedezni könnyen tudó vonzódás, hanem féltékenység is. Hammerschmidt úr (Horváth László Attila), az Illatszertár tulajdonosa féltékeny a feleségére (Jenei Judit). Mint egy felbőszült anyatigris, puffog, mérgelődik és köt bele az eleven fán kívül mindenkibe, aki az üzletében dolgozik, különösen pedig Asztalos úrba, akiről azt gyanítja, hogy a felesége vele csalja őt. Horváth László Attila tőről metszett Hammerschmidt úr, illetve Hammerschmidt úr egy tömbből faragott Horváth László Attila. Egyszerre fémjelez egy elmúlóban lévő modort és az örök gyermeki nyitottságot, érdeklődő kíváncsiságot. Összefűzi, szamárvezetőn irányítja ezt az illatszertárnyi játékot, ezt, ami egyidejűleg szól rólunk egyénekről, de egyben az életünk egészéről beszélő, nosztalgikusan pontos történet is.” „Ezért, ettől él itt minden “mellékszereplő” fényes elevenségben, mint egy olyan hangyabolyban, ahol minden bolybéli katonának megvan a saját feladata, küldetése, hivatása. Sipos úrtól (István István) a Rendőrig (Tóth Károly). Ékszerdoboz mindegyik, olyan, mint a cseppjében visszasejlő tenger. Az igyekezetből mindent és mindenkit feljelentő István István Sipos ura, aki épp csak túlélte egy hajszál híján a háborút, “majdnem életben maradtam” -, ezért a testvére írógépén, bal kézzel – nehogy felismerjék az írását – bemószerolja Asztalost is a főnöknél, mint a Hammerschmidtné szeretőjét.  Idegesen jámbor túlbuzgalom, ami csak akkor veszedelmes, nemzet- és önsorsrontó, ha komolyan vesszük – ám sajnos jó magyar virtusunk az efféle hangulatembereket mindig komolyabban vette, minthogy a maga helyén és értékén kezelte volna, illetve kezelné. Nyilván innen a mindenkori nemzeti történelmünk lehetetlensége is.”


„…s a részletek, a kicsiségek!…“#bánkitó’28#3.nap

„A harmadik napon már mindenki “tudta a dolgát“, észrevétlenül elmerültünk abban, ami van, lesz 2028-ban. Délután a tó körül sétálva nagyban zajlott az, ami máskor is: beszélgetések tátott szájjal, a stégről fejesekkel a vízben landolás, tószínpadi lelátón lődörgés, koncerthallgatás – élveztük azt, ami van. De mi is az, ami van? Workshopok a tíz évvel későbbi magyarországnyi önmagunkról játékos komolysággal: beszélgetések a színház jövőjéről, az esélyegyenlőségről, melegjogokról. Ez itt normális, a Bánkitó Feszten abszolút. Amúgy persze szürreális és nonszensz – gyanítom ettől a szürreáltól és nonszensztől teker mindenki a tóra, azaz Bánkitó fesztezik.” „És ha már itt  van, akkor sem  szabálytalan masszaként tolong egy vagy két helyszín előtt félezresével, hanem mikrohelyszíneken tolong. Tolongtunk, mert kicsiben tolongani gyönyörűség. Az, mert olyan, mintha mindenki mindenkit ismerne. Mint egy hatalmas nappaliban és a hozzá kapcsolódó verandán. Van időd, nem akar elcsapni a 7-es busz, nyammogsz egy cső kukoricán, egy éve nem látott cimbi huppan melléd a fröccsével…- megfizethetetlen!!!” „Jó, mi? Szóljunk Tállai András bajtársnak, hogy a 27%-okból egy-két százaléknyit csurgasson a civilekhez? Ja, bocsánat: elfeledtem Bánkitó, 2028-as bódulatomban, hogy Magyarország államilag nem csípi a civileket – a kisebbrendűségi komplexusa, a korlátolt zsarnoksága és az üldözési mániája nem engedi ezt meg az államgépezetnek. Persze a gép mögött mindig áll egy ember, avagy vedd kezedbe Vonnegut: Gépzongoráját.” „Volt itt minden, amit egy igen nagy alakú programfüzetből szemezgethettél ki. Amolyan Népszabi, Magyar Nemzet nyomtatott sajtó-méret. Ez a jövő? Hol van az applikáció? Nyugdíjas ráérősséggel   lapozni, stégen napellenzőként lepedő nagyságával magunkat takargatni. Van, volt ebben valami lehetetlenül idejétmúlt, valami lehetetlenül szép. Olyan, amiről 2028-ban csak egy érzés, egy szag, egy illat villan majd be a Bánkitóról, a nemzet iparosa által el- és felvásárolt média nyomán.” És abbahagyom, mert abbahagyhatatlan. Sok kis apró kicsiség, sok is apró részlet a Bánkitó‘28-on. Jó volt? Azt nem tudom. A jó teológiai és esztétikai kategória, mindig mondom, hogy jobb abba bele nem ártani magunkat – ha akár csak egyetlen mód is kínálkozik rá. Viszont a saját jelenedbe, ami a jövőd is egyben, illetve a saját jövődbe, ami a mai és a holnapi napod – a 2018 július közepéd: a jövőd is egyben – abba viszont kutya kötelességed.”  


“Ez nemcsak egy fesztivál, ahol jól bebaszunk…” – interjú

„Nyilván olyan emberek jönnek erre a fesztiválra, akik rezonálnak ezekre a problémákra. Nagyon sok közösségi ügy, ami fontos,  itt talál támogatókra! Ráadásul fiatal támogatókra, akik itt tudnak csatlakozni a különböző szervezetek munkáihoz. Másfelől pedig fontos a folytonosság abban a tekintetben, hogy a fiatal korosztály önmagán belül is fenntartson, megőrizzen egy politikai tudatosságot,  az egész társadalmat érintő dolgok tekintetében értett tudatosságot. Ha négy-ötezer ember fenn tudja tartani egy ilyen informális közegben az egyéni és a közösségi tudatosságot, akkor azt hiszem, hogy máris elértünk valamit.” „Amikor ott voltunk Monostorapátiban, láttuk, hogy bődület sok ember mászkál –  pedig mégsem akkora azért, mint a Sziget – a személyesség mégis már ott is elveszni látszott. A Marom eleve is egy egyesület, egyesület, ami eleve a közösségi létre épít. Akkor érezzük jól magunkat, ha közösségben dolgozhatunk – ezt a közösséget szerettük volna “tágítani” addig a pontig, amíg lehet! Nyilvánvaló, hogy aztán már van egy pont, amelyen túl  ez a közösségi jelleg szétesik – ezért is igyekszünk, hogy “minél kevesebben” legyenek ezen a fesztiválon. Ennek a megközelítésünknek az oka az, hogy létre jöhessen az az érzés: te egy közösségnek a része vagy!” „…megfogott az a nyitott, liberális környezet, ami Leveleki Eszter nyári táborai révén akkor már jellemző volt erre a községre. Azért ez a Bánk, amellett, hogy gyönyörű már önmagában is, mégis jóval több, mint egy Nógrád megyei falu. Leveleki Eszter kritikai pedagógus tartott itt annak idején, évről évre nyári táborokat, foglalkozásokat, amelyeken a mostani hetvenes, ötvenes korosztály értelmiségi tagjai voltak jelen, akkortájt még mint gyerekek. Egészen az ’50-es évek elejétől a ’70-es évekig.” „…nekünk, egy fesztivál szervezőinek dolgunk is, hogy ezeket a minket körülvevő dolgokat a fesztivál részévé is tegyük! Holott egy fesztivál legfontosabb jellemzője  – ezért ellentmondásként is hathat ez egy kicsit, – hogy pár napra egyfajta kiszakadás-élményt tudj adni mégiscsak az embereknek. Egy érzést, egy ideát: ilyen lenne, lehetne a világ, a maga ideális, vágyott állapotában. Ezért ha a fesztiválok  ilyen igénnyel lépnek föl, akkor ebből adódik, hogy mi is megfogalmazzuk,  milyen világban szeretnénk élni. Ez nemcsak egy fesztivál, ahol jól bebaszunk, zenét hallgatunk, pogózunk, hanem ahol kultúra van, társadalmi ügyek vannak, és ahol megoldásokat keresünk!”


“…és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek” #képriport#bánkitó’28#3.naphajnal

“De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,/valami tiszta, fényes nagyszerűség,/ reszketve és szilárdul,/mint a hûség.Az égbolt,/egészen úgy, mint hajdanába rég volt,/mint az anyám paplanja, az a kék folt,/mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,/s a csillagok/lélekző lelke csöndesen ragyog/a langyos őszi/éjjelbe, mely a hideget előzi,/kimondhatatlan messze s odaát,/õk, akik nézték Hannibál hadát/s most néznek engem, aki ide estem”


“Mi ez a cirkusz itt?” – kritika

„Hol játszódik e darab? Cirkuszban? Színházban? Cziegler Balázs egy komplett szecessziós, szürkészöld cirkuszépületet rak elénk kupola ívestül. Nézzük, és közben forog-forog, hol elő-, hol eltűnik a porondjával, páholyokban gazdag nézőterével. Hol a belső, hol a külső, a nézőknek szánt tere lesz “műsoron”. Egyetemes, letisztult, századfordulós eleganciájával súg:  valóságos glóbusz ez, a színház-cirkusz-élet tere, ahol élünk, mozgunk, vagyunk. Nem csupán imitálva, allegorikusan, hanem egy az egyben.” „Szabó Máté nem viccel. Nem andalító “paravánt” akar elénk rakni, hanem azt, amiben Kálmán Imre e darab 1926-os komponálásakor lenni akart: cirkuszt – pont úgy, ahogyan az létezik. Rendezése véresen komoly könnyedség, játék azzal, ahogy és amiben élünk. A szerelemmel, az emberi esendőség komikumával? Igen, azzal, mert tudja, hogy a legesendőbb a legemberibb. A fékevesztett komédiázás nem eltakar, hanem föltár, megmutat, felnagyít,  hogy erőt adjon. Erőt élni, a frivolan könnyeddel mutatva: a mással csak bajosan leleplezhetőt, amit rejtegetni próbálunk.” „Nézzük, nézzük és megértjük, érteni kezdjük: aki komédiázik, dalra gyújt, az e fergeteges játsziságával az életért és az életéért játszik,  megragadva a mai napot, nem várva  a holnapra. Litauszky Lilla önérzetes Mabelje és Papp Endre Tónija,  Stan-Pan-kettősük egyszerre epizód és főszerep, az álarcokat nem ismerő színészi játék  önfeledtségével közénk hozott, és bennünket is  érzelmekre inspiráló játék.” „Itt a reménytelennek látszó reménytelen és a reménytelennek tetsző reményteli szerelem adja egymásnak a kilincset. A nagy finálék követik sorra egymást, nem teátrálisan, hanem a játszi líraiság minden ízlést kielégítő erejével.  Már ha hallani ezt a prózában és énekben hol elhalkuló, hol felerősödő játékot – így lesz a tökéletesből csak majdnem tökéletes!”


“…néha nem tudod, hogy melyik volt előbb: a próba vagy az előadás?” – interjú

„Kálmán Imrének “kapóra jött” ez a cirkuszi miliő. A cirkusz, a színház és a művészet világai egymásba átjáró világok, ezért jó alkalom ez ahhoz, hogy ez a cirkuszi metaforikus világ megbolondíthassa a történetmesélést is.” „…kivételesen erős hangsúlyt kap benne a művészi magány – hasonlóan a Bajazzókhoz. A maszk mögötti tekintet pont erre a magányra irányítja a figyelmet. A főszereplő magánéletében is van egy maszk, egy álca, amire még pluszként ráhelyeződik az ő cirkuszi mutatványosának az álcája – mégis mindkét maszk mögött ott van a tényleges személy tekintete, a saját, tényleges valósága. Ott van egy nagy, bukolikusan burjánzó esküvő – mint egy maszk, ami eltakarja a tényleges vonzalmat, szerelmet. A darab pont e hatalmas fodrokkal felékesített esküvői ceremónia-hevület közepette szeretné megmutatni a kötődés, az egymáshoz tartozni akarás külsőségek közepette is, vagy épp azok ellenére is létező valódi erejét.” „Az operett képes arra, hogy szerelmesnek érezd magad, ha szerelmeseket nézel az operettben. Fellobbantja az emberekben a lángot. Ez  olyan képessége ennek a műfajnak, amely képes emlékeztetni a nézőit az érzésekre, a saját érzéseikre is.” „Az operettnek szerintem az életről kell szólnia. Van egy rossz “hagyománya” az operettnek – ez is él róla a nézőben általában, – amely szerint ennek a műfajnak valamilyen könnyed hepienddel kell befejeződnie! Be kell csalogatni a nézőket, nyilván, ám ahhoz, hogy az emberekben felkeltsük a repülés iránti vágyat, ahhoz nem feltétlenül jó kedvcsináló, ha a repülőgép szerencsétlenségekről kezdünk el szónokolni nekik. Ha egy légitársaság úgy reklámozná a jegyeit, hogy a repülés nehéz, bonyolult és igencsak kockázatos vállalkozás….”


Kész átverés – kritika

„A Volpone Jonson legismertebb vígjátéka, a Színházi Adattár szerint az angol drámaíró nálunk jóformán egyetlen játszott műve. Shakespeare legjobbjaihoz képest meglehetősen szimpla kis komédia, amelyben egy-egy rossz tulajdonságra kihegyezett, egydimenziós alakok szaladgálnak és ütköznek egymásba a mindent eldöntő végkifejletig. A világ, amelyet ábrázol, sem túl árnyalt: mindent a pénz mozgat, pénzért bármi megvehető, mivel bárki bármit elad érte. Ezt az egybites üzenetet nehéz úgy átadni, hogy bármi újat mondjon közben az ember, de Alföldi Róbert szombathelyi rendezése azért megpróbálkozik vele.” „Félsikerrel. Legalábbis a Városmajori Szabadtéri Színpadon vendégeskedő előadás a nagy térben inkább tendál a tucatvígjátékok, mint a mélybúvárkodó színjátékok felé. Alföldi igyekszik kiemelni ennek a világnak a feslettségét, rohadtságát, elmenve a durvaságnak addig a szintjéig, amit egy nem alternatív színházra szakosodott közönség még bevesz, de messze nem árul el olyan ambíciókat, mint amelyek korábbi szombathelyi rendezésében, A makrancos hölgyben megjelentek.” „Jordán Tamás és a Weöres Sándor Színházat az évad végén elhagyó Bányai Kelemen Barna kettőse uralja a komédiát. Jordán nagy kedvvel játssza a magát halálos betegnek tettető uraságot, széles gesztusokkal, ahogy ez egy ilyen vígjátékban illik. De az igazi főszereplő Bányai Kelemen Barna, akinek Moscája ravasz rókaként manipulál mindenkit. Bányai komikus tehetségére jellemző, hogy még egy rögtönzött kiszólást is megenged magának, miszerint a városmajori templom este 8-kor megszólaló harangját is a haldokló uraságért húzzák.”


“A tilos mindig nagyon vonzó tud lenni!” – interjú

„Dezső: Szerintem kell ma is Rómeó és Júlia, mert – és ez most roppant nyálas mondat lesz – a szerelemben mind egyek tudunk lenni! Nyálas volt, tényleg? – Nóra: Igen, az, nyálas, Dezső(harsányan felnevet) – de igaz! Emberi és szép, ahogy a darab is.” „A Dajka sem jó tanácsadó – mindig csak éppen az aktuális helyzetet próbálja meg “kisimítani” – pont annyira gyerekes, mint Júlia. Egyik percben pont ugyanúgy az egyik dolog miatt lelkes, majd a következőben pont annak az ellenkezőjéért – pusztán azért, hogy a felszínen minden gördülékenynek, megoldhatónak hasson – nem jellemző rá, hogy hosszútávra is képes lenne tervezni.” „Ez a szerelem mutatja meg ennek az egész lehetetlenségnek az értelmetlenségét! Nem  tűnik fel, hogy mindez mennyire ostoba, embertelen és érdektelen, csak az ember az, aki számítana!- ám rendszerint, amíg nem történik valami baj, addig erre nem szoktak, szoktunk magunktól ráeszmélni…” „Talán ez a végletesség az, ami a legfontosabb itt: mindketten szerelmesek vagyunk egymásba, olyannyira, hogy minden és mindenki más meg is szűnik számunkra – egymásé akarunk lenni véglegesen és végletesen – ha viszont ez valamiért mégsem tudna megtörténni, akkor inkább meghalunk! Ezt Rómeó is és Júlia is megvallja Lőrinc barátnak. Mindez a végletesség csak még  “groteszkebbé” lesz azáltal, hogy időközben Rómeó megöli Tybaltot. Az persze  érdekes kérdés lehetne, hogy ez a Lőrinc miért nem  mondja azt, hogy üljünk le, és beszélgessünk erről!”


Miért állunk még itt? – kritika „Merthogy itt most valóban, ténylegesen is várakozunk: az egész darab egy buszmegállóban játszódik (díszlet: Márkus Sándor). Nemcsak épp most, jobb híján, hanem permanensen, életvitelszerűen itt él egész Verona – amíg a rendőrség a legújabb jogszabályi előírások szerint majd el nem viszi őket, hisz a közterületen élni: börtönbüntetést von maga után. Márkus Sándor buszmegállója kiköpött magyar buszmegálló, minden kanyarban látni egy ilyet: fényplakátostul, lapos tetőstül, a hátsó üvegelemekkel, amelyek közül az egyik forgóajtóként enged a megállónyi udvarházba.” „Minden visszafojtottan türelmetlen itt, mintha senkinek se lenne ideje sem magára, sem a másikra. Itt a szerelem is igazán Rómeó és Júlia módjára shakespeare-i: a szerelembe leszünk szerelmesek, és nem a másikba. Döbrösi Laura Júliája és Márfi Márk Rómeója korunkhoz hű, mégis  időtlen mintája a szerelmeseknek.” „Ezen a “kollektív, mégis mindennapinak számító kifordultságunkon”, mely minden szereplőre rányomja bélyegét,  remekül táncol, egyensúlyozik Rainer-Micsinyei Nóra Dajkája – önkéntelenül, anélkül, hogy akár tudat alatt is erre törne – főszereplővé avanzsál ebben “a haljunk meg, ha úgy élni nem tudunk, ahogy azt Mórickaként elképzeltük” veronányi buszmegálló-létezésben. Vérbő elevensége maga az élet akarása, az őszinte, pajzán szókimondással idehívott, megidézett, időtlen életszeretet.” „Dicső Dániel nem könnyfakasztó szerelmi történetet komponál. Mert ösztönös magabiztossággal, profikat zavarba ejtő módon  érti, érzi Shakespeare-t, kinek a világa nem rózsaszín tinikomédia vagy -tragédia, hanem az életre és annak a megélésére való képtelenség funkcionális zavara. Bár ha az élet egyenlő a viszállyal és a gyűlölködő marakodással, akkor itt mindenki profi,  talán nem európányi, csak országnyi buszmegálló-Shakespeare-egyetemesség.”  

“Nem vagyunk normálisak”-#ördögkatlanvlog#0

„A múlt év tapasztalatai után szeretnénk kipróbálni azt, hogy hogyan működik, ha a kritikákat, tudósításokat, ajánlókat nem írásos, hanem videó formájában készítjük el. Reméljük, hogy ezáltal közelebb tudunk kerülni hozzád, kedves olvasó, és át tudjuk adni így neked, hogy mit is jelent színházat nézni tornateremben, pajtában és szoborparkban, és persze legfőképp azt, hogy mit  jelent: “Nem vagyunk normálisak”.”


“…egyszerűen annyira inspiráló a közeg, hogy “ziccerré válik”, amit csak be kell lőni!” – interjú

„Persze nem tudjuk, hogy általában mennyit, milyen gyakran járnak más programokra az Ördökatlanon az ott lakók. Azt tudjuk, hogy a mi előadásainkra, azok az emberek, akikkel mi beszéltünk – amennyire az egészségi állapotuk engedte, – eljöttek, volt, aki többször is például. Ebből feltételezem, hogy amit tudnak, megnéznek, hisz nekik is jó, hogy ott, elérhető közelségben  van számukra egy ilyen fesztivál.” „…mindig attól függ, hogy mennyi történettel találkozunk ott, amikor megérkezünk. Nagyharsányban, Kisharsányban például nagyon barátságosan rengeteg történetet osztottak meg velünk. Míg Villánykövesden –  ez sváb falu – sokkal zárkózottabbak az emberek, nem nagyon cseperésztek a történetek, nem igazán “kényeztettek el” minket!” „Általában már egy héttel az Ördögkatlan kezdete előtt lemegyünk, focizgatunk, iszogatunk, és ezzel mindjárt el is megy két nap. Majd a harmadik naptól elkezdünk az idősektől anyagot gyűjteni!…aztán  írni kezdjük a szövegkönyvet, ekkor már rendszerint a negyedik napnál járunk. Ez a színészeknek lehet  igazán rossz, mert  nekik azt az anyagot, amit kapnak, rögtön meg is kell formálniuk, csinálniuk. Ilyenkor nem ritka, hogy Petyával hajnali háromig, négyig kint ülünk, és írjuk a szöveget, hogy legyen reggelre jelenet, amit aztán lehet már próbálni.” „…azt az empátiát, ami körüllengi ezt az egész fesztivált!… Ott mindenki mindenkinek ismeretlenül is az ismerőse! Ha ott egyedül vagyok netán a tömeg közepén, akkor sem érzem magam soha egyedül! Mindenki katlanozik, ezáltal összetartozik – bármennyire is idealizáltnak hat ez most, jó pár év óta ott katlanozva nekem mégis ez az érzésem!”  


“…mégse légy túl fiús, hogy ne tűnjön úgy: itt a művésznő, aki fiú akar lenni…”- interjú

„…Cherubino ezeknek a szerelmeknek mindegyikét komolyan veszi. Ő  művészlélek, aki ír, zenél…minden “megvan benne”ahhoz, hogy amit érez, azt teljességgel komolyan is gondolja. Az pedig, hogy mindezt oly komikusan éli meg? A helyzetek komikusak, melyekbe belecsöppen, úgy gondolom.” „Ez az a fajta fegyelem, amikor kordában tartod a mimikádat, gesztusaidat – miközben a szenvedélyt megéled. Nőként egy fiúcskát játszani, amikor fiú ruhába öltöztetnek…- ez egy olyan dupla, tripla csavar, amihez nagyon-nagyon észnél kell lenni! Mert amikor beszélek, akkor automatikusan nőként, női non verbalitásunkban szólalnánk meg – erre gondolhat Zsófi, amikor azt mondja: uralkodni magunkon. Ne a nő szólaljon meg belőlem, aki igyekszik komolyan venni ezt a szerepet.” „Mindig a zsenit érzem benne – azt, hogy nem tudok felnőni hozzá soha! (mosolyog)Eddigi életemben még csak egyszer tudtam elénekelni úgy az első és második Cherubino áriát – hogy azt mondhattam: Köszönöm! – nincs hozzá kulcs! Csak csodálat van… Napközben érnek mindenféle hatások, aztán beülsz próbára, és mindig más pillanat ragad meg a lelkedben, a füledben.” „Számomra ő mindig egy kicsit a kis Don Giovanni! Mindig érzem benne azt a szexust. Azt a nyiladozó értelmet, amely keresi, tapogatja, hogy mi az, amit el tud érni…Számomra ő Mozart maga, a tehetsége, az a hihetetlen zeneisége, az, ahogyan  hatással van mindenkire…”

Csatádi Gábor