2018. augusztus 1. 15:55

Most pénteken, augusztus 3-án mutatják be a Szentendrei Teátrum és a Színház- és Filmművészeti Egyetem koprodukciójában Carlo Gozzi tragikomikus, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt szánt zenés meséjét, A kígyóasszonyt Varga Bence rendezésében. A darabbéli Togrullal, Kurely Lászlóval beszélgettünk gyerekkorról, a százkét évesek mese olvasásáról, a szerelem jótékonyan romboló erejéről,  rendezői színház vs. commedia dell’arte viszonyáról, a nevetés mértékegységéről és a színész átruházhatatlan szabadságáról…

  • Meddig tart szerinted a gyerekkor?
  • Ez ma már egy érdekes kérdés…- ott vannak a tizennégy, tizenöt éves testvéreim, és azt veszem észre rajtuk, hogy már alig lehet lekötni, megszólítani bármivel is…
  • …és ebből adódóan akkor meddig olvassunk meséket?
  • Mindig!(nevet)Kilencvenkilenc éves korunkig mindenképp, de azért még százkét évesen is elolvashatsz nyugodtan egyet, ha akkor találkozol össze vele, ha már megélted azt a kort! A mese egy “érzet”, olyan, amit elsőre nem is igazán tudunk felfogni, megérteni. Megvan a maga szabályrendszere, amit ha elfogadsz, belebújsz, akkor valami földöntúli, nem e világi élményben lesz részed.

A karakterem szerint itt egy rettentően karót nyelt figurát játszom, egy hadvezért, akinek a jellemkomikumát megalkotni borzasztóan jó, felszabadító érzés! Togrul néha nem kezeli helyén személye fontosságát, ebben azért magamra ismertem. Néha fontosabbnak gondoljuk magunkat, mint a valóságban, ha ezt valaki a színpadon megmutatja, az zavarba ejtő, – vicces.

  • Ebben az olasz mesében, a Kígyóasszonyban mi volt az, ami elsőre megfogott?
  • A szerelem ereje. Mert a szerelem mindent legyőz, de nem abban a frázisszerű, elcsépelt értelemben, ahogy ezt az “igazságot” folyton puffogtatni szokták, hanem legyőzi magát a szerelmes embert,  a tündérkirálylányt épp úgy, ahogy a hétköznapi, halandó embert is. Ez a bámulatos ebben a mesében, hogy a szerelem mindent legyőzni képes erejének, még maguk a szerelmesek is képesek áldozatául esni – nem állhat ellent a szerelemnek semmi!

©Gyöngyösi Hunor

  • Milyen értelemben győzi le a szerelem az embert?
  • Miközben nyer, gazdagszik az ember a szerelemmel, mindaközben veszít is – elveszíti benne önmagát. “Nem is ismerek rád, olyan szerelmes vagy!” Miért, nem az az igazi énje akkor? Ha szerelmes lesz, akkor valaki mássá válik? Szép elveszni a másikban, elveszni a szerelemben…
  • Szerinted az efféle “elveszés” miben, mennyiben képes  segíteni rajtunk? – hisz egy valamire való mesében is épp oly fontos, hogy elvesszünk…
  • Talán az, hogy önmagunkat megtaláljuk, újra fölfedezzük a másikban. Elveszteni addigi egónkat, miközben a másikkal együtt saját magunkat is megtaláljuk újra – ez az, melyből egy teljesen más, új ember képes ismét megszületni. Erre talán csak a szerelem képes – bár a barátság is lehet hasonló – ez lehet egyben a többlete is: elveszíteni és azáltal megismerni önmagunkat…

Az a “jó” a commedia dell’artéban, hogy ez alapvetően a “színész színházát” jelenti. Ma, azt hiszem,  a rendezői színház korában élünk. Mindegy, ki a színész, van egy rendezői koncepció, ő hozza a szabályokat.  A commedia dell’artéban nincs rendező: bármit tehetsz, azaz minden jó egy adott mezsgyén belül, és ez egy elég nagy terület. Mi az egyetemen, vagy amióta színházba járunk, a rendezői színházon nőttünk fel, abban szocializálódtunk: a színésznek korlátozott, behatárolt a mozgástere, a szabadsága. Egy színész persze megtanulja idővel, hogy  hol, miben, hogyan van, kell lennie  a szabadságának. A commedia dell’artéban viszont egész más a szabadság: itt semmiféle “kötöttség” nincs – vagytok ti színészek, adva van egy viszony, csak ennyi, és minden egyebet ti határoztok meg.

  • Az a figura, akit te alakítasz, tanított valami újra, valamire, amit eddig még nem tapasztaltál?
  • Bátorságra tanított vagy biztatott. Improvizálással kezdtük a próbafolyamatot: kaptunk egy kanavászt, és így kezdtünk el aztán  dolgozni. Emlékszem, az első közös próbánk előtt néztem a többieket, ahogy improvizálnak, közben pedig izgultam azon, hogy nekem vajon az effajta improvizáció majd hogyan is fog sikerülni? Vajon lesz-e a színpadon az én improvizációm is olyan tüchtig, mint a többieké? Csak ketten voltunk, teljes mértékben mi alakítottuk azt, ami aztán a színpadon történni fog… Ilyenkor elszabadul az elme: minden tudományos-fantasztikus tudás felszínre tör. Volt székely csillagkapu, amin keresztül utaztunk térben és időben és hasonlók. Nagyon izgalmas így dolgozni.
  • Máskor is így hatott  rád, amikor improvizálnod kellett? 
  • Nem, csak a mostanihoz képest viszonylag régen improvizáltam már a színpadon. Ha ne adj’ isten, valamit elrontok egy jelenetben, akkor szoktam, tudok és szeretek is improvizálni, ám az, hogy itt szinte semmilyen “mankó” nincs, az  teljesen új helyzet volt számomra – és egyben nagyon szórakoztató is! (mosolyog) 

©Gyöngyösi Hunor

  • Számodra mi jelent “mankót”?
  • …ha van már egy szöveg, az  mindenképpen segítséget jelent… Az a “jó” a commedia dell’artéban, hogy ez alapvetően a “színész színházát” jelenti. Ma, azt hiszem,  a rendezői színház korában élünk. Mindegy, ki a színész, van egy rendezői koncepció, ő hozza a szabályokat.  A commedia dell’artéban nincs rendező: bármit tehetsz, azaz minden jó egy adott mezsgyén belül, és ez egy elég nagy terület. Mi az egyetemen, vagy amióta színházba járunk, a rendezői színházon nőttünk fel, abban szocializálódtunk: a színésznek korlátozott, behatárolt a mozgástere, a szabadsága. Egy színész persze megtanulja idővel, hogy  hol, miben, hogyan van, kell lennie  a szabadságának. A commedia dell’artéban viszont egész más a szabadság: itt semmiféle “kötöttség” nincs – vagytok ti színészek, adva van egy viszony, csak ennyi, és minden egyebet ti határoztok meg. Muszáj beletenned magad, és pont ezért helyettesíthetetlen is vagy. Ebben az előadásban, remélem, kicsit visszahoztunk valamit, és persze közben rájöttünk, valamelyest megéreztük azt is, hogy mi lehet ma, 2018-ban Magyarországon a commedia dell’arte. Megtalálni azt, hogy mitől lesz mindez mai: a humor eszközei is változtak, ahogy a nézők is elég sokat– de alapvetően ez a műfaj mégiscsak vásári komédia.

Itt fenn, benn az agyban rejlik a szabadság! Mert a rendező rendezhet bármit: mikor emeljem fel a kezem, mikor lépjek jobbra vagy balra kettőt, de azt nem tudja megmondani, hogy mire gondoljak, mit érezzek, hogy mi pörögjön a fejemben, amikor a színpadon vagyok. Van itt bent egy univerzum(kaján mosolya közben a homlokára mutat), amit kivetíthetek, és ezt egyetlen jelmez, egyetlen rendező vagy díszlet sem tudja korlátozni!

  • …máshol, máson és máshogyan nevetünk ma…
  • Máson, máshol nevet az előadásunkon egy tizenkét éves, aki talán még nem is tudja, hogy mi is a szerelem…vagy épp csak kezdi sejteni… és megint másként nevet rajta egy negyven, ötven, hatvan éves, aki már túl lehet néhány emberi kapcsolaton.
  • Ebben a darabban a nevetés fontos?
  • Ebben a darabban vannak “tipikus” karakterek, akik pont a humor, a nevetés által viszik előrébb a cselekményt – a nevetés a figyelemnek egy egyszerű fokmérője. Ha a nézők hallgatnak, az még jelentheti a figyelmük mellett a szendergésüket is,  ha azonban nevetnek, akkor biztos, hogy “jelen vannak” és velünk haladnak. Abból, hogy hol, min nevetnek, abból könnyen megtudjuk, hogy  milyen “fordulatszámon” tartanak éppen – egy ilyen darabnál, amelyik ennyire lüktet, pulzál, ott a nevetés rendkívül fontos. Gimnáziumi tanulmányaimból emlékszem, hogy a commedia dell’artéban, amin nem igazán nevettek, azt a részt rövidebbre, amin pedig nagyokat, azt jelenetet  “hosszabbra” engedték. Mi ennyire nem kezeljük szabadon ezt a commedia dell’arte hagyományt, mégis számunkra is fontos, hogy érzékeltessük a tempók közti különbségeket.

©Gyöngyösi Hunor

  • Milyen érzés az számodra, amikor rajtad nevetnek, vagy azon, amit épp játszol?
  • Azt szeretem, nagyon!(felnevet)A karakterem szerint itt egy rettentően karót nyelt figurát játszom, egy hadvezért, akinek a jellemkomikumát megalkotni borzasztóan jó, felszabadító érzés! Togrul néha nem kezeli helyén személye fontosságát, ebben azért magamra ismertem. Néha fontosabbnak gondoljuk magunkat, mint a valóságban, ha ezt valaki a színpadon megmutatja, az zavarba ejtő, – vicces.
  • Mikor, mitől érzed magad szabadnak a színpadon, számodra mi a színész szabadsága?
  • Itt fenn, benn az agyban rejlik a szabadság! Mert a rendező rendezhet bármit: mikor emeljem fel a kezem, mikor lépjek jobbra vagy balra kettőt, de azt nem tudja megmondani, hogy mire gondoljak, mit érezzek, hogy mi pörögjön a fejemben, amikor a színpadon vagyok. Van itt bent egy univerzum(kaján mosolya közben a homlokára mutat), amit kivetíthetek, és ezt egyetlen jelmez, egyetlen rendező vagy díszlet sem tudja korlátozni!

 

 Csatádi Gábor