…szerelem és szerelem…

2018. augusztus 8. 20:06

…között különbség van, nem is kevés. Ám mindegyik valami megmagyarázhatatlant, sohasem egyszerűt hordoz magában: játékosat, incselkedőt, szenvedélyest, szemtelent. Szabó Máté Wolfgang Amadeus Mozart Figaro házasságát állította elénk a Szentendrei Nyár főterén  – fiatalos lendülettel  a mai szerelmi “viszonyainkból” merítve ihletet. A rendezőre annyira jellemző érzékeny dinamizmus eltéveszthetetlen kézjegyén túl azonban a vígopera értelmezése terén nem kaptunk semmi eredetit most – a mozarti zene viszont ezzel a dinamizmussal is igényesen hat ránk, és ezért nincs is igazán túl sok alkalmunk unatkozni.
Már csak azért sem, mert a szentendrei Fő téren felállított kastély, Almaviva gróf (Kovács István) kastélya  egyszerű, óriási utazóláda és egyben a “kinyitva”, elénk terített, elegáns ízléssel, nagyigényűen berendezett mai dizájnnal átitatott nagypolgáriság (díszlet: Khell Csörsz).

Mert végül is ilyen korban élünk: a nagy igényűség csatázik, rejtőzik, csomagolódik el a tizenkettő egy tucat egyen dobozúságú otthonainkban. Keressük általa önmagunk egyediségét és a praktikus felzárkózásunk lehetőségét a trendi áramlatokhoz – és persze a díszlet praktikus utaztatáshoz is. Ám ettől a kettősségtől, ami a kinyithatóság, összezárhatóság játékossága is egyben, válik kortalanul örökifjúvá ez az olvasat. Örökifjú gyermekivé, ahogy az opera szerzője is az volt,  és az is marad.

Magabiztosság és cserfes játékosság, némi gőggel Kovács István Almaviva grófjának baritonja – addig és annyiban előretörően magabiztos, amennyiben és ameddig a saját uralkodói kegyeit, fölényességét vagy épp a megengedő kegyességet fitogtathatja – lemond az első éjszaka jogáról. Susanna (Borbás Barbara) és Figaro (Pataki Bence) házasodnának kastélyában, és a nászéjszaka jogáról való  lemondás számukra igen jóleső, elegáns gesztus. Persze aki efféle gesztusokat  gyakorol, az maga sem mindig tudja, hogy mihez adja a nevét.
Azaz önnön nagyságunk, kegyes voltunk kirakatban való mutogatása nem egyenlő sosem a valódi nagysággal, a követésre méltó, példa értékű jellemmel. A gróf baritonja az önelégült gyermek dölyfös magabiztossága csupán – avagy: akiknek “rang” és “hatalom” adatott, azok az óvodásnál is gyermetegebb eleganciával álcázott kisstílű felnőttek.  Íme, Mozart korának és napjaink milliárdosainak permanensen állandó valósága.

Ebben a “képlékeny valóságban” a szerelem is egészen más, mást jelent és legfőképpen más dolgok elleplezésére szolgál. Na, nem azért, mintha a XVIII. században vagy a mostaniban a szerelem kiüresedne, kiüresedett volna. Dehogy! Csupán akkor sem és azóta sem veszik, vesszük komolyan: eszköznek és nem beteljesítendő célnak tekintjük. És persze e magunk képére alakított “gyakorlatiasságától” automatikusan szenvedünk is, ahogy Almaviva grófné (Schnöller Szabina)  szoprán áriája is fájdalmasan szépen beszél erről, szinte esdeklő kiszolgáltatottsággal a férje és közte lévő érzelmi elhidegülés miatt. Kiszolgáltatottsága nyitottságra készteti: Borbás Barbara Susannájának “irigylésére”, menyasszonyi boldogságának irigylésére. Persze a szerelem legyőzi ez esetben a szerelmest, avagy az ismét szerelmi szenvedélyre vágyót magát is.

Nemcsak a grófné incselkedik, panaszkodik és sóvárog a másikért rajongó érzelmekre, hanem Cherubino (Kálnay Zsófia), a gróf apródja is. Mezzoszopránja tiszta, tiszteletet, rajongást és áhítozást kifejező és kiváltó szépség. Gyermeki, állhatatos és rabul ejtően megigéző. Minden más szereplőt is kimozdít a maga “statikusságából”, és bujkálásra, intrikára, színlelt udvarlásra, személycserére és átöltözésre sarkall. Szabó Máté a tőle megszokott finom, értő szenzibilitással kezeli ezt az operát, és engedi tovafolyni ezt a karakterkomédiára alkalmat adó mozarti remekelést: a Figarót. Szabó Máté ezen unikális védjegye mellett azonban a saját, markánsabb újragondolás, több rendezői „továbbgondolás” talán kívánatos lett volna.
Ezt a művet már II. József – „kalapos”, bár nem vaskalapos királyunk –  is csak hosszadalmas szájhúzások közepette engedélyezte Lorenzo Da Ponténak, hiszen Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais francia vígjátékától semmi jót nem várhattak a bécsi konzervatívok, attól a drámától, melyből Da Ponte a librettóját írta, ráadásul balett jelenettel – istenkísérés! Az önmagunkra ismerés  persze még inkább az!

Pataki Bence Figarójának basszbaritonjából ez az önnön érzelmi komolyságunkkal-komolytalanságunkkal való őszinte ismerkedés jön felénk. Az, mely egyszerre féltékeny és a másik érzéseivel incselkedő, bátorságnak álcázott félszegség, akárcsak a gróf esetében. Párok ők is, egymás párjai az érzelmi tétovázást csábítással palástoló gyakorlatukban.

Mozart tökéletes operát alkotott – a tizennégy ária és a tizennégy együttes a maga huszonnyolc zárt számával összeölelkezve az ezeket együvé kapcsoló, csembaló kísérte recetatívókkal. Játék ez, éteri, mámoros játék, igazi kamaraoperai hatás (vezényelt: Silló István), az érezni és érteni tudás felfokozottságának túlvilági mámora, amit a Csokonai Nemzeti Színház Énekkara és a Kodály Filharmonikusok Debrecen Zenekara  megismételhetetlen, életet igenlő, egyetlenszerű mámorrá tudott tenni ott, a Fő téren.

Szabó Máté élni hagyta azt, aminek élnie kell: a szerelmet. Azt, amely pont annyiféle, ahányfélék mi magunk vagyunk – ezzel egyetemesen egyedivé, otthonosan univerzálissá bontakoztatva ezt a mozarti Figaro házasságát. Bár az egyéni rendezői hang  szerénységből vagy alázatból, avagy egyszerűen a rendezői “bátortalanságából” – ez az, amit őt ismerve, a legkevésbé tartok itt valószínűnek – mégsem jutott szóhoz.

©Piti Marcell
Mindettől függetlenül erővel, lendülettel szól a szerelem csalfaságáról és a szerelmi színlelést, személycserét és a minden értelemben vett átöltözéseket is meghaladni  képes, mással sosem összemérhető, a létezésnek értelmet adó szerelemről, arról, amelyik – lett légyen kis- vagy nagybetűvel írva – az élet elevenségének egyetlen továbbadója. Szerelem és szerelem között ugyan énekelhető, szakadék méretű különbségek vannak – vallja e rendezői olvasat is –  nélküle azonban az esendően kerek, deformitásaiban egész, tökéletlenségében is másolhatatlanul egyetlenszerű életünk semmivé válna, és rendre, kérlelhetetlenül azzá is válik.
(2018. július 28., Szentendre)

Csatádi Gábor