Home / Megnéztük / …szerelem és szerelem…
…szerelem és szerelem…

…szerelem és szerelem…

2018. augusztus 8. 20:06

…között különbség van, nem is kevés. Ám mindegyik valami megmagyarázhatatlant, sohasem egyszerűt hordoz magában: játékosat, incselkedőt, szenvedélyest, szemtelent. Szabó Máté Wolfgang Amadeus Mozart Figaro házasságát állította elénk a Szentendrei Nyár főterén  – fiatalos lendülettel  a mai szerelmi “viszonyainkból” merítve ihletet. A rendezőre annyira jellemző érzékeny dinamizmus eltéveszthetetlen kézjegyén túl azonban a vígopera értelmezése terén nem kaptunk semmi eredetit most – a mozarti zene viszont ezzel a dinamizmussal is igényesen hat ránk, és ezért nincs is igazán túl sok alkalmunk unatkozni.

Már csak azért sem, mert a szentendrei Fő téren felállított kastély, Almaviva gróf (Kovács István) kastélya  egyszerű, óriási utazóláda és egyben a “kinyitva”, elénk terített, elegáns ízléssel, nagyigényűen berendezett mai dizájnnal átitatott nagypolgáriság (díszlet: Khell Csörsz).

Mert végül is ilyen korban élünk: a nagy igényűség csatázik, rejtőzik, csomagolódik el a tizenkettő egy tucat egyen dobozúságú otthonainkban. Keressük általa önmagunk egyediségét és a praktikus felzárkózásunk lehetőségét a trendi áramlatokhoz – és persze a díszlet praktikus utaztatáshoz is. Ám ettől a kettősségtől, ami a kinyithatóság, összezárhatóság játékossága is egyben, válik kortalanul örökifjúvá ez az olvasat. Örökifjú gyermekivé, ahogy az opera szerzője is az volt,  és az is marad.

©Piti Marcell

Magabiztosság és cserfes játékosság, némi gőggel Kovács István Almaviva grófjának baritonja – addig és annyiban előretörően magabiztos, amennyiben és ameddig a saját uralkodói kegyeit, fölényességét vagy épp a megengedő kegyességet fitogtathatja – lemond az első éjszaka jogáról. Susanna (Borbás Barbara) és Figaro (Pataki Bence) házasodnának kastélyában, és a nászéjszaka jogáról való  lemondás számukra igen jóleső, elegáns gesztus. Persze aki efféle gesztusokat  gyakorol, az maga sem mindig tudja, hogy mihez adja a nevét.

Azaz önnön nagyságunk, kegyes voltunk kirakatban való mutogatása nem egyenlő sosem a valódi nagysággal, a követésre méltó, példa értékű jellemmel. A gróf baritonja az önelégült gyermek dölyfös magabiztossága csupán – avagy: akiknek “rang” és “hatalom” adatott, azok az óvodásnál is gyermetegebb eleganciával álcázott kisstílű felnőttek.  Íme, Mozart korának és napjaink milliárdosainak permanensen állandó valósága.

Ebben a “képlékeny valóságban” a szerelem is egészen más, mást jelent és legfőképpen más dolgok elleplezésére szolgál. Na, nem azért, mintha a XVIII. században vagy a mostaniban a szerelem kiüresedne, kiüresedett volna. Dehogy! Csupán akkor sem és azóta sem veszik, vesszük komolyan: eszköznek és nem beteljesítendő célnak tekintjük. És persze e magunk képére alakított “gyakorlatiasságától” automatikusan szenvedünk is, ahogy Almaviva grófné (Schnöller Szabina)  szoprán áriája is fájdalmasan szépen beszél erről, szinte esdeklő kiszolgáltatottsággal a férje és közte lévő érzelmi elhidegülés miatt. Kiszolgáltatottsága nyitottságra készteti: Borbás Barbara Susannájának “irigylésére”, menyasszonyi boldogságának irigylésére. Persze a szerelem legyőzi ez esetben a szerelmest, avagy az ismét szerelmi szenvedélyre vágyót magát is.

©Piti Marcell

Nemcsak a grófné incselkedik, panaszkodik és sóvárog a másikért rajongó érzelmekre, hanem Cherubino (Kálnay Zsófia), a gróf apródja is. Mezzoszopránja tiszta, tiszteletet, rajongást és áhítozást kifejező és kiváltó szépség. Gyermeki, állhatatos és rabul ejtően megigéző. Minden más szereplőt is kimozdít a maga “statikusságából”, és bujkálásra, intrikára, színlelt udvarlásra, személycserére és átöltözésre sarkall. Szabó Máté a tőle megszokott finom, értő szenzibilitással kezeli ezt az operát, és engedi tovafolyni ezt a karakterkomédiára alkalmat adó mozarti remekelést: a Figarót. Szabó Máté ezen unikális védjegye mellett azonban a saját, markánsabb újragondolás, több rendezői “továbbgondolás” talán kívánatos lett volna.

Ezt a művet már II. József – “kalapos”, bár nem vaskalapos királyunk –  is csak hosszadalmas szájhúzások közepette engedélyezte Lorenzo Da Ponténak, hiszen Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais francia vígjátékától semmi jót nem várhattak a bécsi konzervatívok, attól a drámától, melyből Da Ponte a librettóját írta, ráadásul balett jelenettel – istenkísérés! Az önmagunkra ismerés  persze még inkább az!

Pataki Bence Figarójának basszbaritonjából ez az önnön érzelmi komolyságunkkal-komolytalanságunkkal való őszinte ismerkedés jön felénk. Az, mely egyszerre féltékeny és a másik érzéseivel incselkedő, bátorságnak álcázott félszegség, akárcsak a gróf esetében. Párok ők is, egymás párjai az érzelmi tétovázást csábítással palástoló gyakorlatukban.

©Piti Marcell

Mozart tökéletes operát alkotott – a tizennégy ária és a tizennégy együttes a maga huszonnyolc zárt számával összeölelkezve az ezeket együvé kapcsoló, csembaló kísérte recetatívókkal. Játék ez, éteri, mámoros játék, igazi kamaraoperai hatás (vezényelt: Silló István), az érezni és érteni tudás felfokozottságának túlvilági mámora, amit a Csokonai Nemzeti Színház Énekkara és a Kodály Filharmonikusok Debrecen Zenekara  megismételhetetlen, életet igenlő, egyetlenszerű mámorrá tudott tenni ott, a Fő téren.

Szabó Máté élni hagyta azt, aminek élnie kell: a szerelmet. Azt, amely pont annyiféle, ahányfélék mi magunk vagyunk – ezzel egyetemesen egyedivé, otthonosan univerzálissá bontakoztatva ezt a mozarti Figaro házasságát. Bár az egyéni rendezői hang  szerénységből vagy alázatból, avagy egyszerűen a rendezői “bátortalanságából” – ez az, amit őt ismerve, a legkevésbé tartok itt valószínűnek – mégsem jutott szóhoz.

©Piti Marcell

Mindettől függetlenül erővel, lendülettel szól a szerelem csalfaságáról és a szerelmi színlelést, személycserét és a minden értelemben vett átöltözéseket is meghaladni  képes, mással sosem összemérhető, a létezésnek értelmet adó szerelemről, arról, amelyik – lett légyen kis- vagy nagybetűvel írva – az élet elevenségének egyetlen továbbadója. Szerelem és szerelem között ugyan énekelhető, szakadék méretű különbségek vannak – vallja e rendezői olvasat is –  nélküle azonban az esendően kerek, deformitásaiban egész, tökéletlenségében is másolhatatlanul egyetlenszerű életünk semmivé válna, és rendre, kérlelhetetlenül azzá is válik.

(2018. július 28., Szentendre)

Csatádi Gábor

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: