"...a tartalom az lett, hogy szidunk valakit, aki tartalmat gyárt!"

2018. augusztus 16. 22:03

Mielőtt elmenne szerkesztőségünk a jól megérdemelt nyári szünetére, előtte szeretnénk átnyújtani a nyári délutánokra, az árnyékos hűvösökre, a szieszták idejére egy hosszabb, ráérősebb beszélgetést. Veiszer Alindával reggeliztünk együtt, és a kávé, torta mellett szóba került a vízpartok szerethetősége, a közmédia sikertelensége, Kerényi Imre „hét szűk és hét bő esztendeje”, a televíziós munka hitelessége, az elkoptatott indulatszavak leépítő ereje, a tartalom nélküli tartalomgyártás „profizmusa”, a demokrácia alaptételeinek elkoptatása, a kulturkampf erőltetettségének hiábavalósága, a véleményformálás elemi ereje és a médiánk egyetlenszerű tönkretettsége…

Ha nyár, nyaralás, akkor hová indoltok inkább: vízpart vagy a hegyek?

Ez az elmúlt időszakban sokat változott, hiszen mi egyáltalán nem voltunk “vízpartosok” korábban, amíg nem voltak gyerekek. Inkább elmentünk valamelyik messzi városba, lehetőleg nem is kánikulában – melegbe csak télen szeretünk menni!(nevet)Amióta viszont itt vannak velünk a gyerekek, azóta természetesen vízpartos, medencés helyekre megyünk – bár nem is igazán vagyunk nyaralósok, jobban szeretünk év közben eltűnni pár napra. Amióta tévés vagyok, azóta nyaranta – a leállások miatt – nincs munka, jut idő feltöltődni, gyerekekkel strandra menni, pár napra belföldre elutazni, barátokat meglátogatni, bulikat szervezni… Leila például nyári gyerek – szülinapi bulija is mindig igazi esemény.(kacag)Nem is igazán kikapcsolódások ezek nyáron, hanem aktív pihenések inkább – két gyerek mellett nem is nagyon lehet máshogy kikapcsolódni, azt hiszem!(mosolyog)

Az eldurvulást, ami annak nyelvi rétegein túl a tartalomközlést is meghatározza egyre inkább. Egyre durvább szavakat használnak emberek a másikra, mert úgy megy át, úgy lehet hatni velük – gondolják, – közben pedig ezek a szavak egyre üresebbé, egyre igaztalanabbakká válnak…és ebben az egymásra licitáló “spirálban” egyre kevésbé tudják már azt jelenteni a szavaink, amit szeretnének.

…és a tévés munkádat megelőzően?…

Elég korán, huszonöt éves koromban, 2006-ban kezdtem a tévénél dolgozni, éppen csak kijöttem az egyetemről… Egy-két évig, 2006 előtt dolgoztam nyáron is, de azt követően aztán mindig úgy alakult, hogy a nyaraim szabadok maradhattak.

…ez tök jó!…

Nagyon jó! Bár így maradna! Ez olyan, amibe bármikor képes lennék beleegyezni!(nevet)Persze ez a tévénél azt jelenti, hogy év közben viszont nagyon sok munka van: napi műsorra készülni, folyamatosan olvasni, színházba járni, híreket fogyasztani ipari mennyiségben. Sok idő.
©Gyöngyösi Hunor

A televíziós munka hogyan talált meg annak idején?

Az egyetem alatt kifejezetten azt gondoltam, hogy nem leszek tévés. Nem éreztem magamban elég önbizalmat, hogy képernyős arc legyek – én rádiózni szerettem volna! El is kezdtem rádiózni, tök jól is működött! Ám egyszer csak hívtak a tévétől, hogy menjek riporterkedni. Gondoltam, jó, kipróbálom! Majd egyszer csak hívtak műsorvezető-castingra, és azzal is úgy voltam: “jó, hát kipróbálom, mit veszíthetek!” És sikerült, elkezdtem műsort vezetni.

Ezek szerint az elején te sem vetted magad annyira komolyan…

Nem, egyáltalán nem, mert az elején tényleg nem gondoltam, hogy nekem tévésnek kellene lennem…aztán mégiscsak az lettem, furcsamód…(nevet)

Milyen volt számodra 2006-2007-ben az a közmédia?

Pozitívan emlékszem vissza rá – de hiszen akkor indult számomra ez az egész “karrier”. Pezsgő közeg volt, sok mindent, sokfélét csináltak akkor a TV kulturális -, politikai-, dokumentum- és háttérműsorai – sok mindent akartak….

Emlékszem arra az érdekes közegre, amelybe eleinte nehéz is volt bekerülni, sokára is vettek komolyan. Mégis telis-tele volt lehetőséggel az a közeg…lehetett megbukni, vagy épp nem megbukni. Igen, volt lehetőséged megbukni! Kipróbálhattad magad, és ha nem jött be, nem jött be, de volt lehetőséged, hogy ezt megtapasztalhasd. Kísérletezőbb környezet is volt az az akkori köztévé, ami annyira a köztévékre nem szokott jellemző lenni, hiszen inkább a biztosra szoktak menni.

…amit és ahogy csináltatok akkor, annak volt tétje… nem lehetett sem életbiztosítás, sem sportállás…

Ez így van! Elkezdtem a Kultúrházban dolgozni, majd később megkeresett Sipos Pál, az akkori főnököm, hogy nem vezetném-e a Zárórát, ami akkor napi kultúrműsor volt, mi meg portré műsort csináltunk belőle – nagyon érdekes és inspiráló feladat volt, bár tudom azóta, hogy sokakat megbántottam azzal, hogy elvállaltam, amit sajnálok . Ahogyan érdekes volt a helyzet is, ahogy ez a feladat akkor ott engem megtalált. Mert amikor Sipos Pali megkeresett, akkor nekem épp nem volt munkám a köztévénél, és ha ő akkor engem nem keres meg ezzel a lehetőséggel, biztosan el is küldtek volna. Ez a hirtelen fenn, hirtelen lent időszaka volt, amikor e mellett a műsor mellett volt három másik műsor is, amit vezettem egy időben. Felfokozott tempójú időszak volt, amiből aztán vissza is kellett vennem, mert látni való volt, hogy heti hét műsort vezetni – amelyek mindegyikére készülni kell – hát azt nem lehet bírni így sokáig. Közben a körülöttem lévők is egyszerre több mindent csináltak: dokumentumfilm, nagyjátékfilmek…

©Gyöngyösi Hunor

…és ha ők pörögnek, nehogy már te ne pörögj…(nevet)

Másrészt pedig rengeteg dologba láthattál bele ezáltal, amibe egyébként nem lett volna módod belelátni! Érdekes az, hogy mennyire “akart” mindenki…! Akkor a köztévé a kulturális osztályán dolgoztam, de az Estében is dolgozva a politikába is beleláttam – a politika az egy viszonylag rutinszerű dolog. Tudod, hogy kell műsorokat, riportokat készíteni, műsorokat összeállítani. Igazából szűk az a mozgástér, amit a nemzetközi protokoll megenged egy politikai műsorban. A kulturális műsorok terén ellenben nagyon sok mindent lehet csinálni a magazin műsoroktól a portrékig, a vetélkedőkig, a Nagy könyvig. Most is zajlik valamifajta kulturális tartalom gyártása, de közel nem annyira gondolkodtatós, közel nem annyira sokoldalú, mint akkoriban, ott.

A médiáról tudok beszélni: térfoglalás ide vagy oda – mégsem látom a paplan alól előbújó tehetségesek derékhadát! Embereket látok, akik nagyon mondják, tele vannak jelzőkkel és indulattal – tehetséget viszont nem látok! Ez pont olyan, mint amikor a rendszerváltáskor azt mondták: “kerüljenek elő a fiókból azok az írók, akiket letiltottak, és nem jelenhettek meg, pedig ott vannak a mesterműveik!” – soha nem kerültek elő ilyen mesterművek, egy-két kivételtől eltekintve. Ugyanezt látom a magyar médiában: lendület, térfoglalás, jelzők és indulat van, de tehetség, az sajnos nincsen.

…most messze nem annyira kreatív, nem innovatív…

…persze a közmédiában közel nem volt akkor annyi pénz, mindig kellett volna még plusz két operatőr, plusz három-négy hangtechnikus – én mégis azt éreztem, hogy ott akkoriban szabadon ötletelhettél, szabad volt kipróbálnod dolgokat… kreatívan megkeresve azt, ami a te saját utad. Az volt már akkor is a benyomásom, hogy ott akkor tök kreatív, gondolkodó, művelt emberek dolgoztak – ha lett volna elég pénz mindenre, egész biztos vagyok benne, hogy világra szóló dolgok is születhettek volna…olyanok dolgoztak ott akkor, akik valamit nagyon akartak a kultúrától – és ez szuper élmény volt akkoriban számomra!

…volt bennetek megszállottság, és a portásnak nem kellett titeket visszazavarni a nagy aulából: “menjél csak vissza még dolgozni!”…

Ó, dehogy…rengeteget dolgoztunk! De nagyon sokat dolgozni egy olyan közegben, ahol mindenki más is sokat dolgozik, az azért nagyon más, nagyon felszabadító dolog tud lenni!(felszabadultan nevet)Ehhez persze az is kellett, hogy gyermektelenként még rengeteg időd is legyen arra, hogy sokat dolgozz. Éjjel is dolgozni, nappal is dolgozni, bármilyen napszakban dolgozni. Rengeteget lehetett, szinte időkorlátok nélkül… Onnan kezdve, hogy gyerekeid vannak, a kreativitásod kiélhető ideje is arányosan szűkül. Hirtelen “ideje lesz” annak, hogy kreatív legyél, aztán meg majd hirtelen “ideje lesz” annak is, hogy miért felesleges épp annak lenni.(felnevet)

…ami egykor szabadon választott megszállottságból született, annak a helyén kierőszakolt, szájba rágott ízlés-, és véleménydiktatúra és kulturkampf honol…
Érdekes, mert akikre mi vagy te azt mondod, hogy ránk erőltetnek most valamit, azok meg pont azt állítják, hogy “mi” vagyunk azok, akik “rájuk erőltetünk” bizonyos dolgokat.

©Gyöngyösi Hunor

…hát igen: ez egy nagy, mondvacsinált kérdés, persze…

Én azt nem tudom, hogy ki és mit erőltet bárkire. Azt viszont biztosan tudom: én soha semmit nem erőltettem rá senkire. Mindig csak igyekeztem felkínálni valamit, de sohasem erőltettem. Az, ha valaki felülről akarja ezt megmondani, az szerintem mindig eleve bukásra van ítélve…

…mikor jöhetett az “divatba”, hogy felülről, kinyilatkoztatva megmondjunk egymásnak bármit is?…

Nem vagyok kultúrtörténész, de szerintem több évtizedes hagyománya van annak, ahogyan Magyarországon jönnek-mennek az emberek, akik mindeközben kiközösítettnek, margóra tettnek…

…és frusztráltnak…

…vagy épp csak valamiért mellőzöttnek érezték magukat, és aztán amikor a számukra kedvező vezetés kezébe kerül a döntés, akkor azt érzik, hogy visszavághatnak. Hosszú kultúrtörténeti fejtegetésbe nem bocsátkoznék, nem értek hozzá. A médiáról tudok beszélni: térfoglalás ide vagy oda – mégsem látom a paplan alól előbújó tehetségesek derékhadát! Embereket látok, akik nagyon mondják, tele vannak jelzőkkel és indulattal – tehetséget viszont nem látok! Ez pont olyan, mint amikor a rendszerváltáskor azt mondták: “kerüljenek elő a fiókból azok az írók, akiket letiltottak, és nem jelenhettek meg, pedig ott vannak a mesterműveik!” – soha nem kerültek elő ilyen mesterművek, egy-két kivételtől eltekintve. Ugyanezt látom a magyar médiában: lendület, térfoglalás, jelzők és indulat van, de tehetség, az sajnos nincsen.

Ha egyszer lenne befolyásom erre, vezethetném a közmédiát, akkor nem csinálnám az efféle automatikus tisztogatást. Nyilván van, akitől meg kell válnod, mert azt gondolod, úgy érzed, hogy lehetetlen vele együtt dolgoznod, de egyszer mégiscsak végét kell majd vetnie valakinek e folyamatos tisztogatásnak! De persze a politika adja a pénzt – a mindannyiunk pénzét, – és azt hiszi tévesen, hogy ebből adódóan ő diktál. A politika szereti kisajátítani a pénzt, és a kegyúri jogokat ekképp gyakorolni…és ahonnan jön a pénz, onnan jön a szándék is… De ez nem is érdekes, mert ez így van, volt.

…a nyelvnek nemcsak információkat közlő, hanem gondolatközlő funkciója is van, bár lehet, hogy a “mai újságíró kollégák” ezt másképp látják a nyergükből…

…hát igen, valószínű. Az eldurvulást, ami annak nyelvi rétegein túl a tartalomközlést is meghatározza egyre inkább. Egyre durvább szavakat használnak emberek a másikra, mert úgy megy át, úgy lehet hatni velük – gondolják, – közben pedig ezek a szavak egyre üresebbé, egyre igaztalanabbakká válnak…és ebben az egymásra licitáló “spirálban” egyre kevésbé tudják már azt jelenteni a szavaink, amit szeretnének.

Egyetemlegessé lett az: “eddig ti voltatok, most mi jövünk” – anélkül, hogy egy épp nemrég elhunyt rendezőt minősíteni akarnék…

Az ő karrierje is egy dráma volt, közös, össztársadalmi drámánk!

…a „tartalom nélküli tartalom “gyártás magyarországi hőskora lett ez a mostani, nem?

Ez érdekes gondolat. Van benne valami, de főleg azért, mert a tartalom az lett, hogy szidunk valakit, aki tartalmat gyárt! – ezt nevezhetjük tartalom nélküli tartalomnak, valóban.

©Gyöngyösi Hunor

Annak idején te és a közmédia hogyan váltatok meg egymástól?

A 2010-es kormányváltás után sokakat kirúgtak – engem nem, sőt, még lehetőségeket, új műsorokat is kaptam. Aztán egészen gyorsan és világosan kiderült, hogy az, amit én gondolok a műsorkészítés szabadságáról, és amit ők gondolnak arról, az teljesen mást jelent. Jöttek azok a dolgok, hogy kiket szabad és kiket nem szabad meghívni, kitől mit lehet és mit nem megkérdezni. Pont akkor született Leila, és folyamatosan fegyelmi tárgyalásokra jártam, mert az efféle tárgyalások egész hadát indították akkoriban ellenem – tulajdonképpen tényleges megalapozottságok nélkül, – melyekre a vége felé a saját jogászaik is azt mondták, hogy ezt már nem kellene csinálni velem, mert nem jogszerű. Nagyon csúnya elválás volt ez…

…ebből a négy évente mindig mindent lecserélünkből sem sikerült igazán kinőnünk még…mert hát mégiscsak egy országunk van: a miénk, mindnyájunké…

Ha egyszer lenne befolyásom erre, vezethetném a közmédiát, akkor nem csinálnám az efféle automatikus tisztogatást. Nyilván van, akitől meg kell válnod, mert azt gondolod, úgy érzed, hogy lehetetlen vele együtt dolgoznod, de egyszer majd mégiscsak végét kell vetnie valakinek e folyamatos tisztogatásnak! De persze a politika adja a pénzt – a mindannyiunk pénzét, – és azt hiszi tévesen, hogy ebből adódóan ő diktál. A politika szereti kisajátítani a pénzt, és a kegyúri jogokat ekképp gyakorolni…és ahonnan jön a pénz, onnan jön a szándék is… De ez nem is érdekes, mert ez így van, volt. Inkább az az érdekes, hogy miért van az, hogy a rendszerváltás utáni generáció miért nem hisz, ennyire, ilyen mérhetetlen módon nem hisz?! Nem hisz azokban a szabadságjogokban, amelyekért anno harcolt! Nekem az a legmegdöbbentőbb, hogy nézeteltérés van köztünk abban, hogy mit jelent egyáltalán: szabadon kérdezni? Mit jelent szabad médiát üzemeltetni? Azt hittem, hogy mire harminc, negyven éves leszek, addigra ebben legalább konszenzus lesz! Hogy lesznek a demokráciának alapkövei, amit minden körülmények között tiszteletben tartunk. És azt is gondoltam, hogy ha az ember politikus lesz, akkor van olyanja, hogy önmérséklet, és nem akarja majd beszántani azt, aki őt kritizálja!

A színháznál maradva: az Újszínháznál megtörtént hatalmi szóval a hatalom átvétele, de információim szerint az Újszínház nem egy gazdasági sikertörténet – azaz: a dolog ilyeténképpen mégsem működik! A könyvkiadásban: Wass Albert sikertörténet, de itt van a milliárdokkal kitömött Kárpát-medencei Tehetséggondozó… – de nem látom a bestseller szerzők előkerülését, fölszaporodását – vagy lehet, hogy csak lemaradhattam, nem tudom. A tehetséget nem lehet hatalmi szóval teremteni. Ahogy az újságírásban is megtörtént ugyan a hatalomátvétel, csak a tehetség nem jön csettintésre, hatalmi szóra… Azt bizonyítja a köz- és kulturális életünknek számtalan ága, hogy lehet próbálkozni a hatalmi szóval, de mégsem működnek tőle ezek a dolgok.

…persze erre sokan abba a “vigasztalódásba” menekülnek, hogy ugyan már, Magyarországon soha nem is volt eddig demokrácia, ezért honnan is tudnánk hogyan, milyen szabályokkal kellene ezt egymás között játszani?!

Igen, de ez nem igaz! Az kétségtelen, hogy rövidek voltak ezek a demokratikus időszakaink, de voltak. Ahogy valaki mondta nekem egyszer: rendszerváltás után – hátunk mögött hagyva sokféle diktatúrát – volt öt, hat, hét, nyolc év, amikor úgy tűnt, mintha demokrácia lenne! – de ahogy ő folytatta: – ezt hinni volt a tévedés! Azt hiszem, hogy ebben a summázatban van valami!(mosolyog) Csak ezt mégis rossz így felismerni…

Az Antal és a Horn kormányok felelősségét abban látom, hogy az akkor éledező civil szféra gyengesége okán a demokrácia alapszabályait a propaganda eszközeivel, akár amolyan „kékplakátos” módon nem terjesztették a kilencvenháromezer négyzetkilométerünkön.

Én nem látom ebben a hibájukat, de nem is éltem át azt az időszakot, nem akarnék okoskodni róla.. Engem a legjobban az zavar, hogy van egy újságíró-társadalom, amelyiknek legalább a fele nem is újságíró, mert nem ismeri az újságírás alapelveit, és nem is azok szerint jár el. Hanem egészen mást csinál: egy propaganda gépezet részeként üzemel. Korombeli emberek, akik megmondó kisisteneknek gondolják magukat, miközben az alapjait sem ismerik annak a szakmának, amibe beletrollkodnak! Ők teszik tönkre az újságírás presztízsét, azt gondolom.

Most például húztam egy érdekeset: egy valóságshowban szerepelek huszonhetedikétől, a Nyerő Páros a címe, közben pedig könyvet írok valakiről, akit nagyon tisztelek, és keresem az utakat, hogy hol, hogyan lehetne még minőségi tartalmakat előállítani. Nekem nincs közszolgálati média fixációm, bár a habitusom, a témáim alapján egy normális országban a közmédia lenne az a közeg, ahol én létezni tudnék – de a kereskedelmi csatornáktól sem óckodom, nyilván. Szeretném látni azt a köz- és kereskedelmi médiát, ahol jól érezhetném magam, ám egyelőre nem látom.

Miért érezhetjük feltétlen szükségét annak, hogy hatalmi szóval szabjunk irányt a közös dolgainknak?

A médiában értem a miértjét – mert azt lehet irányítani. A kultúrában ugyanezt már nem értem – persze nem is azonos a helyzetük. A színháznál maradva: az Újszínháznál megtörtént hatalmi szóval a hatalom átvétele, de információim szerint az Újszínház nem egy gazdasági sikertörténet – azaz: a dolog ilyeténképpen mégsem működik! A könyvkiadásban: Wass Albert sikertörténet, de itt van a milliárdokkal kitömött Kárpát-medencei Tehetséggondozó… – de nem látom a bestseller szerzők előkerülését, fölszaporodását – vagy lehet, hogy csak lemaradhattam, nem tudom. A tehetséget nem lehet hatalmi szóval teremteni. Ahogy az újságírásban is megtörtént ugyan a hatalomátvétel, csak a tehetség nem jön csettintésre, hatalmi szóra… Azt bizonyítja a köz- és kulturális életünknek számtalan ága, hogy lehet próbálkozni a hatalmi szóval, de mégsem működnek tőle ezek a dolgok.

Hogy látod, a te olvasatodban mindaz, ami a médiában, kultúrában zajlik épp most, az hova fogja ki- vagy felpörgetni magát?

Képzeld el, hogy nem tudom! A média az azért kicsit más, mint a művészet. Mert ahhoz, hogy valamin elkezdjenek gondolkodni, ahhoz nem kell tehetségesen, elég csak sokszor elmondani. Egy Hamlet-monológ, attól, hogy sokszor elmondod, még nem lesz jó vagy igaz. Ám ha a tényeket, avagy a ténynek tűnőt sokszor elmondod, azok attól igazzá válnak. Mert más a működési elvük. A médiának már szerintem annyi! Van még néhány sziget, de… Közben pedig zajlik ez a Youtube-, Instagram-, Facebook-forradalom a médiában…- azt gondolom, lehet, hogy egészen másképpen kellene eljuttatni az üzeneteket. Mostanában pont azon gondolkozom, hogy azokkal a tartalmakkal, egyéni hangokkal hogyan lehetne eljutni minél szélesebb rétegekhez?

…a monodrámákat sosem nézi operettnyi nézősereglet…

Értem, mire szeretnél célozni, ám akkor azt mondom: szeretném megtalálni az érvényes operett-megszólalásokat! Mert a monodrámáink már megvannak. Azoknak már megvan a törzsközönsége. De most akkor legyen egy kicsit operett!

…minőségi operett…! Jut eszembe: terveid nyárra, őszre…?

Most például húztam egy érdekeset: egy valóságshowban szerepelek huszonhetedikétől, a Nyerő Páros a címe, közben pedig könyvet írok valakiről, akit nagyon tisztelek, és keresem az utakat, hogy hol, hogyan lehetne még minőségi tartalmakat előállítani. Nekem nincs közszolgálati média fixációm, bár a habitusom, a témáim alapján egy normális országban a közmédia lenne az a közeg, ahol én létezni tudnék – de a kereskedelmi csatornáktól sem óckodom, nyilván. Szeretném látni azt a köz- és kereskedelmi médiát, ahol jól érezhetném magam, ám egyelőre nem látom.

Inkább az az érdekes, hogy miért van az, hogy a rendszerváltás utáni generáció miért nem hisz, ennyire, ilyen mérhetetlen módon nem hisz?! Nem hisz azokban a szabadságjogokban, amelyekért anno harcolt! Nekem az a legmegdöbbentőbb, hogy nézeteltérés van köztünk abban, hogy mit jelent egyáltalán: szabadon kérdezni? Mit jelent szabad médiát üzemeltetni? Azt hittem, hogy mire harminc, negyven éves leszek, addigra ebben legalább konszenzus lesz! Hogy lesznek a demokráciának alapkövei, amit minden körülmények között tiszteletben tartunk. És azt is gondoltam, hogy ha az ember politikus lesz, akkor van olyanja, hogy önmérséklet, és nem akarja majd beszántani azt, aki őt kritizálja!

Szerinted lesz majd olyan idő, amikor látod, vagy ismét újra látod majd?

…hát ebben a médiát illetőleg bizonytalan vagyok: lesz-e még újra olyan idő?

…és mást illetőleg?

Más tekintetben biztos! Például imádom a politzáló színházat, szeretem a kortárs irodalmat, ami reagál a világra, szóval vannak olyan területek, ahol szerintem kifejezetten termékenyítőleg hat a politika. A média nem ilyen, hát így jártunk.