Az állhatatosság azonos a halállal?

2018. augusztus  16. 17:54

Ha mostanság a jellem dolgában nem  süvítene mindenen keresztül a hiteltelenség követésének ösztönző tornádója, akkor e kérdés nem is lenne  választás kérdése. De a karakternélküliség az új ego, az, amiben  semminek, senkinek nem kell önmagát vállalnia. Kész vicc az egész!  Victor Hugo és Giuseppe Verdi élethű valósága: a Rigoletto, amely  a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Szinetár Miklós rendezésének Harangi Mária általi felújításában jelenik meg,  nem vállalt nagyot, bátran, egyénien merészet, ám Verdit a letisztult nagyságában, virtuóz egyszerűségében mutatja nagynak – egészen frivol könnyedséggel szól arról, amiben élünk határtalanul. Mert semmi sem komoly itt, a mulatságosságig komolytalan, ám ettől a komolytalanságtól arcunkra fagy a nevetés.
Viktor Hugo Le roi s’amuse, A király mulat című, 1830-ban írott színdarabja, melyből húsz évvel később Francesco Maria Piave írt  librettót, a Rigolettót, kemény szatíra egy olyan hatalmi elitről, amely könnyed nyegleséggel semmibe veszi a népet, mely körülveszi, mely úri hóbortjait kénytelen-kelletlen finanszírozza. És hálából ez a királyi arisztokrácia a népet, az őt szolgáló, Istentől neki rendelt népet még le is nézi, mert a pökhendiség, az arrogáns kivagyiság ingyen van – mással nem is igazán tudna fizetni a népének, hisz neki magának semmije sincs. Azaz csak az, amit az “alattvalóitól” vesz, ragad, lop el.

Nagy a Margitszigeti Szabadtéri színpada, terebélyes, terpeszkedő az a terem is a  mantovai herceg (Arturo Chacón-Cruz) palotájában: tizenkét személyes asztal, a hatalmas, az illesztéseinél szétváló, aranyozott keretekből kibuknak a háromdimenziós “képek” (díszlet: Csikós Attila). A szoborkompozíciók, amiket úgy gyömöszöltek oda, mintha a közeli barokk parkok valamelyikéből emelték volna el, hogy a palota termeit  dekorálják velük! Vicc az egész, röhejesen giccses. Mégsem nevetünk, mert mi már az efféle “úri” hóbortot, ízléstelen túlkapást,  ízlésficamot  arányvesztettségében is természetesnek, magától érthetődőnek vesszük errefelé.

Hát ez az! Pedig Hugo, majd utána Verdi és Piave pont ezt nem szerette volna, még akkor sem, ha a korabeli cenzúra miatt az uralkodót át kellett írniuk polgáribb személyre, a mantovai hercegre, a szolgálóját –Triboulet-t – pedig önként, alkotói megfontolásból udvari bolonddá, Rigolettóvá (Giuseppe Altomare). Andalítóan varázslatos ez az egész, mármint Verdi operája zeneileg. A szépség, a kendőzetlen őszinteség csatázik, fut újból és újból neki a magabiztosnak ható,  a gőgös pökhendiség önbizalomhiánytól maszkká zsugorodott hatalmi ripacskodásának. Oly lehengerlő, elegáns könnyedséggel teszi ezt Verdi, hogy szinte szárnyalunk. Ez a szárnyalás az irónia zenei megfelelőjeként szabadságot, az emberi jellem tartásának szilárd szabadságát képes adni..

Szükség is van rá, hisz Arturo Chacón-Cruz mantovai hercege oly simulékony nagyívűséggel adja elő friss, határozott, lábunkról levenni kész tenorjával, hogy az állhatatos szerelem számára nem jelent semmit, és tőle legfőképp állhatatosságot ne várjon senki, hogy nincs is időnk szövegsorain gondolkodóba esni – hasba akaszt, elandalít, magával cipel. Bár ne tenné ez a Verdit hűen interpretáló, a mexikói Sonorából származó, Placido Domingo Operalia-díjat nyert tenor, hiszen nincs időnk kontrollálni: kik is vagyunk, kivé, mivé is legyünk.

Ebben a Szinetár Miklós-Harangi Mária rendezésben ez a crescendóban megszólaló, már-már hízelkedőre fogott jellemtelenség válik a Verdi zenét főszerephez juttatva – Medveczky Ádám költőien magabiztos vezényletével – zászlóvivővé. Mindeközben pedig a cseles fortékkal egyensúlyozó, és azokkal erőteljes véleményt, irányt adni képes zene –  az olasz zeneszerző fejedelem szándékát adja tovább ebben az olvasatban: minden hazugság, hízelkedés, gyilkolásra való felbujtás mögött, fölött és mindezen messze túl  ott van az, ami valóban léttel bír,  a minden látszólagos hatalomnál létezőbb valóság. A szeretni tudás ragaszkodó, állhatatos, a másik mellé önként odaállni kész valósága, a minden látható és látszólagos tényt az erejével könnyedén überelni képes szeretet-szerelem. Ez a rendezés Verdihez híven  nem “vágyik” vadromantikára. Itt csupán az élet lesz maga vad és felfokozott – de ez normális, mert hisz ebben, ilyenben élünk, éltünk.

Pont úgy és annyira normális, ahogy Giuseppe Altomare Rigolettója, aki hol kard, ki kard módon áll ki lánya, Gilda (Szemere Zita) mellett, hol éppen az udvaroncokkal együtt rabol nőt, akiről csak később tudja meg, hogy ez a nő maga Gilda. Öltözőasztalának tükre előtt ül épp, így indul a olaszos eleganciájú, nehéz brokátfüggönnyel elleplezett, három felvonásnyi előadás, amelynek minden felvonásvégén, tapsrenddel jön ki az adott felvonásban játszó összes operaénekes. Baritonjában a féltés, a hetyke, büszke, saját maga bizonyosságaitól kissé “hunyorgó” apa, aki Gilda lányát elzárva tartja.
Talán ez az elzártság is táplálja Gildában azt a kezdeti naivságot, mely elhiszi a neki szépet tevő mantovai hercegről, hogy a neki udvarló, belé szerelmesnek tűnő férfi csak egy diák. Giuseppe Altomare Rigolettója igazi bolond, nemcsak az udvar körei előtt vállalt – ám a lánya előtt titkolt – szerep ez. Önmaga elvakult “állhatatosságainak” a bolondja. Nem lát  tovább annál, mint amit látni akar. Kényelem ez, a lélek kártékony kényelmessége, amit a mantovai hercegek minden utcasarkon és országvezetésben felbukkanó világának közepette önmagunknak engedélyezni luxus.

Luxus, amely tükörért kiált. Tükörért, amelybe látjuk önmagunkat, a világot, és azt a visszatükröződést, ami ennek az önmagunknak és ennek a világnak az összetalálkozásakor, mint fénytörésben, láthatóvá válik.

Ám ha nincs fizikai, ezüst fóliával borított üveg, azaz tükör a közelben, akkor a lelkünkben legyen legalább “tükör”.  Szemere Zita Gildájának szopránjában  páratlanul tisztán, a szépség megmagyarázhatatlan erejével fogva tartani képesen tükröződik az állhatatos, a naivságából fokozatosan kinőni akaró, a másikban önmagát és önmagában a másikat látni tudó, akaró, kötődni kész helytállás. A szerelem pőre szépsége maga ez a kiállás, melyhez nemcsak a magabiztos könnyed hangja segíti Szemere Zitát, hanem az ezt a tudását létrehívó és azt folyamatosan táplálni képes, ámulatra és rajongásra méltó szakmai, emberi alázata is.

Gilda kiáll azért a mantovai hercegért, aki erre méltatlan – kiáll, mert szereti. Nem rajongással, nem elalélni kész, tinilányos extázissal, hanem a szeretet-szerelem kérlelhetetlenül szilárd bizonyosságával – állhatatosan. Hogy miért, minek? Azért, hogy aztán a végén fején egy zsákkal végezve meghaljon?

Nem, persze, hogy nem. Ám  az állhatatosság nem választás kérdése. Hanem a jellem “itt állok, másként nem tehetek” magától érthetősége. Pont olyan magától érthetődő, mint az az óriásivá tágult öltözői tükörben látott nézői önmagunk, amely az opera zárójelenetében a mantovai herceg kapujából, velünk szemközt, farkasszemet néz velünk. Az állhatatosság azonos a halállal? Egy a jellemet fregoliként jellemtelenségek netovábbjáig cserélgető közemberi, vezetői országban, világban ez értelmezhetetlenül fölösleges, szentimentális kérdés. A Szinetár Miklós- Harangi Mária rendezte Verdi-operában már annál inkább groteszk, ironikus és egyben dilemmát nem igazán okozó belső magától érthetőség. A szeretet-szerelem önmagát és a másikat vállalni tudó, akaró evidenciája.
(2018. augusztus 5., Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

Csatádi Gábor