Home / Próba-szünet / Két domb között az út
Két domb között az út

Két domb között az út

2018. augusztus 16. 21:27

(novellafüzér-részlet)

A szálló halljában a hajókürtökre riadt szendergéséből Bernard. Vigyorogva rúgta le cipőit, föltápászkodott, és kacsatipegésben kiment a verandára. Ferdésre igazítva, fejébe húzta ellenzős sapkáját, a szájszögletbe csapva nyelvét nekiindult. Mezítlábasan kievickélt a szálló kavicsos ösvényén a kőoroszlános kapuig, közben ugrált az izzó bazaltköveken, föl-fölrántva időként a talpát a felhevült kövekről. Zsebre vágta kezét, és nagyokat jónapotozott, fékezve közben a meredek utcák okozta lendületét. Megállt kotorászni a felöltője egyik belső zsebében.  Aztán szélesre szabott arccal, hosszasan erőlködve kiszabadította a zsebébe szorult markát. Diadalittasan húzva elő az elveszettnek hitt pipáját. Majd egyre élénkebben tovább kotorászott, bízott, hogy dohányra is akad. De mégsem.  Közben tovább ereszkedett lefelé a parti Tabackig.

    Szédelgett a tereken a fülledtség, az utcák bazaltkövei ontották a forróságot. Saint Fernanda néptelenül szellőztette tereit a szieszta óráiban. A boltok napernyőinek az árnyai alatt szaladgált csak valamelyest hűvös.
   Utcái közt nem akadt vízszintes, vagy olyan, ami ahhoz közelítene. Ha valamelyik egyenesnek is indult, a legváratlanabb módon meredek kaptatóra fogta. Kaotikus kanyargásaiban elvesztek a távolságok. Tenyérnyi tereire váratlanul akadt rá a nyelvét lógató turista. Az utcák hálózata ősdzsumbujnak hatott, ahonnan nem is akaródzott kikeveredni a sétáló. Házfalait koptatta az idő, a perzselő nap megrágta a zsalugátereket. Falfülkéiből az égőpiros muskátlik szirmai az arcokig folytak, miközben a galambok békésen várták a kövezeten, hogy kerülgessék őket. Házainak félig nyitott, kétemberes kapui a dús leánderű udvarokra csalogattak. Szökőkútjai megitatták a partról betévedt sirályokat, akik a kávájukon belealudtak a csobogásba.
    Kezdett alább hagyni a hőség, és a hűvös dohszag kiszaladt az üzletajtókon az utcákra. A teraszok megteltek a söreiket és kávéjukat szürcsölőkkel. A lejtős utcákon páran lefelé andalogtak a kirakatok előtti ernyők alatt bujkálva. Fölhallatszottak a kikötőből a hajókürtök. A szieszta elkergette a városból a rohanást, a két-három órányi zárás előtti lassúság átragadt az emberekre.

    Szeretni valóak volt ezek a semmibe vesző délutánok, visszacsorgott a 21. század a századokkal korábbiakba. A légkondicionált irodákban maradtak a mobilok, laptopok, és a város visszavedlett halászfaluvá. Átkiabáltak a túloldalra, és órákig adomáztak az utcasarkokon.
    A szálló halljában a hajókürtökre riadt szendergéséből Bernard. Vigyorogva rúgta le cipőit, föltápászkodott, és kacsatipegésben kiment a verandára. Ferdésre igazítva, fejébe húzta ellenzős sapkáját, a szájszögletbe csapva nyelvét nekiindult. Mezítlábasan kievickélt a szálló kavicsos ösvényén a kőoroszlános kapuig, közben ugrált az izzó bazaltköveken, föl-fölrántva időnként a talpát a felhevült kövekről. Zsebre vágta kezét, és nagyokat jónapotozott, fékezve közben a meredek utcák okozta lendületét. Megállt kotorászni a felöltője egyik belső zsebében.  Aztán szélesre szabott arccal, hosszasan erőlködve kiszabadította a zsebébe szorult markát. Diadalittasan húzva elő az elveszettnek hitt pipáját. Majd egyre élénkebben tovább kotorászott, bízott, hogy dohányra is akad. De mégsem.  Közben tovább ereszkedett lefelé a parti Tabackig.
    A tenger felől meglódult a szél, felkavarta a megrekedt forróságot. Belekapaszkodott a szökőkutak vizébe, s rázúdította a burkolatra. A vízpermet alatt futkosva fürödtek a gyerkőcök, s aztán bele- belemásztak a vizükbe.  Volt, ki a kávákra ült, könyvvel a kezében, és a lábát a vízbe dugta. A csobogásban repkedtek a fénytől ezüstös cseppek, maguk köré gyűjtve az ingyen boldogságot. Köröttük az elpilledt vízimádók, kik élvezték, hogy a jelentéktelent magukba szívhatják, ők, kik a semmikért mindent odaadnak.
    Bernard homlokáról csöpögött a víz, kiizzadt a meredek lefelé kanyargásban. A sarkon, Philip könyvkereskedésénél megállt. Philip a harmincas tulaj, egy langaléta göndör srác, aki rajongott a Bernard-féle bolondokért.

    Levette az öreg az átizzadt sapkáját, eligazgatta sűrű, sprőd haját, elégedetten végignyalva ajkát, és visszaigazította fejére.  Philip kilépett a boltajtóba, és kezet rázott vele. Beléptek a boltba, Bernard átfutotta az újdonságokat, elolvasott pár fülszöveget, közben félszemmel körbenézett. Odalépett az antikvár polcokhoz, s kotorászott. A polcok mellett a földön méteresre stócolt, százéves Le Petit Journalok. Megbabonázottan huppant melléjük a fapadlóra. Keresgélt a színes, illusztrált címlapok között – nagy gyűjtője volt ezeknek a régi lapoknak. A címlapok rajzait vadászta igazából, hátha akad köztük egy-egy ritkaság. Másfél óráig hasalt a bolt közepén, nyolcszor átbogarászva a kb. ötven példányt. A borítók már száz évvel ezelőtt is a botrányoktól csöpögtek: a feleség torkát konyhakéssel átvágó férjről, a gyermekét a mosóteknőbe fojtó anyáról, a Titanic fedélzetéről, eltorzult arccal a vízbe ugrálókról. A botrány hálás a címlapon, ám Bernard ezeket a megsárgult újságokat a falra szánta képnek.
    A Piliphez betérők meresztgették a szemüket a bolt közepén hasaló, kommentározó öregre. A sok bulvár címlap közt akadt egy kedvére való: ezernyolcszázkilencvenhét április tizenegyedikéről, egy prémkucsmás emberrel a fedelén: „L’explorateur Norvégien”.  Szikár ember északi vonásokkal, sítalpain, a huskyjai körében, kezében a jég csáklyájával elszántan nézett Bernardra. Szemeiben győzelem diadala. Bernard maga mellé tette ezt a lapot, a többit kupacba tornyozta, és miután felegyenesedett, visszatolta a helyére a stócot. Philip elmosolyodott, aztán elvette a lapért a három egy euróst. Nagy műgonddal felgöngyölte szerzeményét Bernárd, zakójába süllyesztette, és örömittasan kilépett a boltból.
    Pár méterrel odébb leheveredett a járdára, s akkurátusan fölhajtogatta a nadrágszárait. Pipája kigurult zsebéből, métereket bukdácsolva a köveken. Érte nyúlt, elmélyesztette a nadrágzsebben, miközben ismét felelevenedett benne a dohányvétel vágya. Körbenyalta szájszélét, és nagyokat kacsázva elindult lefelé.
     A tenger előtt, az utolsó utcán, a nyugdíjasklubtól kissé távolabb állt Louis Tabac Bárja.  Louis-t Bernárd gyerekkorától ismerte, mikor még Pierre, Louis apja vezette a trafikot. A pár négyzetméteren hírlapok, dohányáru, egy sörcsap, a pitangozók örömére.  A faragott, előre ugró, árnyékolt kirakatban csokoládékatonák karamell sapkáikban muskétásan álltak a strandoló gyerekeknek.
    Louis Tabacján kívül Saint Fernandában tizenegy másik trafik is volt, de ő sokszor mégis átbukdácsolt a város dombjain, hogy a La Populairt a pakli cigije mellé itt vegye meg.

    Bernard szemezgetett a csoki muskétásokkal, szalutált nekik, majd nagyokat nyelve odaköszönt Louis-nak. Ők szavak nélkül kibeszélgették magukat. Majd Louis hátranyúlt, és egy pici fiókból előkotorta Bernárd dohányát. Az öreg végigpróbálgatta a repertoárt, de az elmúlt harminc év nem tudta eltéríteni a dél-amerikai szerelmétől: melyben a fekete dohánylevelek szélesre vágva keveredtek egy kevés világossal az átható rum ízben. Natúr papírtasakján ültetvényes négerek a dohánylevelekért hajolnak. Saint Fernandában és az ország innenső felében csak Louis tartott Bernardnak ebből a dél-amerikaiból. Bernard nem is az ízéért volt különösen oda – inkább a processzusért. Átszelni az országot Saint Fernandáig, kivenni egy szobát a nyárra a Világra Javítóknál, lekacskaringózni mezítláb a partig, azért, hogy nézze Louis fiókban kotorászó kezét egy tasak neki szállított, dél-amerikai dohányért.
      Bernard elővette éjfekete fejű, meggybordó, akril szipkás Chacom pipáját, s megbontotta a szűz tasakot – mint akinek visszaadják a játékát. A dohányleveleket bütykös ujjaival a patinás pipafejbe gyömkölészte. Louis markába adta a gyufás dobozt, s Bernard a sercegő lánggal együtt játszva meggyújtotta a dohányt, majd elmarkolta Louis neki csapolt jeges kriglijét, és kint, a bolt előtt belehuppant a homokba kitett napágyba.
    A délutáni dagály édes, rothadó moszatszagot dobott a partra. Odébb felmászott a napfény a hullámokra, hogy a tarajokon a homokig vitesse magát. Bernard maga lett a homokba belesüppedt, csíkos, rumfelhőt eregető, sört ivó napágy, ami a csobbanások, a pipafüst és a kiálló hajók kürtjeinek váltott ritmusában időzött. Egymásba tekeredtek ők és a város dombos kanyargói, ahová az óceánból maguk után húzták az esti enyhülést a sziklákra repülő sirályok.
    Louis kicipelte gramofonját a Piaf lemezekkel a bolt előtti padra. Csapatokban jöttek le a városból, a Saint Fernanda-iak a parti fövenyre, mint darazsak a sörre, ellepve vörösboros flaskáikkal, nagykarimájú poharaikkal gramofon környékét, miközben a beszélgetések, halk kacajok és a hullámok összecsókolóztak.

    Philip bezárta a könyvkereskedést, és elindult a partra. A semmit sem akaró esték megszállottja ügetett a kanyarokon lefelé, Louis Tabacjánál megállt, kezet rázott a nyugágyba és pipájába süppedező Bernard-ral, aztán bement  a trafikba Louis-hoz. Aki megkínálta jóféle cabernet chavignonnal. Philip előhúzott egy bakelitlemezt az öregnek. Egy ritkaság, az első felvételek egyike Ravel Bolerójáról. Megbűvölten nézte Louis a borítót, szemeit dörzsölgette, aztán a bepárásodott szemeivel Philipre nézett, mondani akart valamit, de inkább kirohant a lemezzel a gramofonhoz.
    Finoman engedte az első barázdába a tűt, majd hátrébb lépett. A dallam az első ütemek pergő dobjai után a hegedűkkel, bőgőkkel és a cintányérokkal észrevétlen erősödésben kiteljesedett. A homokban heverők közül egyketten fölálltak, párjuknak adva kezük, hogy az este beleszédülhessen a Boleró pergő dobjainak állandóságába.
    Eközben Bernard lassan begyalogolt a hullámokba, és pipafüstje fölkapaszkodott a dallamra. 

  Diósjenő, 2010. Szent Jakab havának újholdja idején.

Csatádi Gábor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: