Home / Megnéztük / Egy vagy két tócsa
Egy vagy két tócsa

Egy vagy két tócsa

2018. szeptember 8. 18:23

(novellafüzér-részlet)

Meg-megtorpant az utcák hatalmasra terülő vizeinél, rafinált ötletességgel kerülgette őket. A suhancok döbbenve megálltak, lesték az öreget, amint a hanyagul fejébe csapott sapkájában az akadálypálya- tavakat cselezte. Nem tudták, hogy bolond, vagy mindenkit pironkodtató akrobata, akinek most épp egy sorsfeladatával akadt dolga.  Egy kötéltáncos bravúrjával, kalapácsnyi nagylábujján – miközben a közönségére sandított – a vízfoltok sziluettjén billegett. Majd ötletszerű hirtelenséggel valamelyik sötét folt közepét vette célba. Dobbantott inas lábával, a mély foltba huppant, fenekével végigszánkázva a tócsán. Szökőár mutatványa a „vén barmot” dohogókat szétrebbentette az utcák túlfelére. Az utca gyerkőcei az utánzásába kezdtek, hátha a figyelemből rájuk is csepeg majd valami.

Az esőzuhogás lassan alább hagyott. A mosókonyhák párája szanaszét tekergett a viselhetetlenségig dagadt forróságban. Óriásfoltnyi tavak terültek az utcák bazaltkövein. A lárva nyüzsgésű Saint Fernanda ontotta a szűk sikátoraiból a tengerpartra iparkodókat.

Bernard mezítlábasan bele-bele gázolt a tónagyságú vizekbe. Vén csibész, kinek a délutánnál nagyobb gondja sincs. Bernard-ra, ha ránéztek, nem mondhatták sem korát, s nem tippelhettek a társadalomban elfoglalt helyére sem. Vonásai éppúgy lehettek  a tizenévesekéi, akár a matuzsálemekéi is. Nem hasonlított igazán csak saját magára. Az arcéle ismerőssége az őt nézőkre is mosolyt rántott. A komisz derűje idelopott egy egész világot. A különcök közelsége ez, ami megszünteti a távolságot.

Bernard sokat időzik Saint Fernanda part menti szállójában, a Világra Javítók Társaságánál, azaz a Fiatal és Felnőtt Fogyatékosok Egyesületének itteni intézetében – majdhogynem itt is él. A rokonai hozták ide, magukon könnyítendő, a rendszeres ápolás és ellátás reményében.

©Csati

Bár ebben az intézetben vele együtt mindenki a legemberibb normalitásában élt. Ide jártak pihenni a nyári fülledtség idejére dolgos, nagy mágnásokhoz méltón. Az önmagukba szelepét engedték ki, mikor itt időztek. Szabadon alakíthatták önmagukat, a társadalom normáit mellőzve. „Fogyatékosoknak keresztelték” őket, akik a szabadságuk idejére meg-megengedték maguknak az önmagukra hasonlítás kényelmét.

Bernard az eső szüneteiben mindig nekiindult. A gondozók rohantak utána a kapuig, feltartott cipőjével a kezükben. Mezítlábasan, nyelvét szája szegletébe tolva, huncut kölyökugrásaival nyargalt a tenger felé.

Meg-megtorpant az utcák hatalmasra terülő vizeinél, rafinált ötletességgel kerülgette őket. A suhancok döbbenve megálltak, lesték az öreget, amint a hanyagul fejébe csapott sapkájában az akadálypálya- tavakat cselezte. Nem tudták, hogy bolond, vagy mindenkit pironkodtató akrobata, akinek most épp egy sorsfeladatával akadt dolga.  Egy kötéltáncos bravúrjával, kalapácsnyi nagylábujján – miközben a közönségére sandított – a vízfoltok sziluettjén billegett. Majd ötletszerű hirtelenséggel valamelyik sötét folt közepét vette célba. Dobbantott inas lábával, a mély foltba huppant, fenekével végigszánkázva a tócsán. Szökőár mutatványa a „vén barmot” dohogókat szétrebbentette az utcák túlfelére. Az utca gyerkőcei az utánzásába kezdtek, hátha a figyelemből rájuk is csepeg majd valami.

Bernard-nak csak a sapkasildje maradt száraz, és az elpárolgó közderű közben a bazaltkövezet vizében megmosta a nem épp modell szépségű térdeit, és lassan föltápászkodott. Lefelé baktatva szemében visszacsillant a tenger fodraira felkapaszkodó napfény.

A tengerpart előtt, az utolsó utca végén, a nyugdíjasklub délutáni pitangozói álldogáltak. A simára döngölődött placcon a fémszínű marokgolyók magukon cipelve a homokszemeket ütemesen összekoccantak. Közben a négy-öt játékos beletemetkezett a centinyi távolságok versenyébe, és időközönként a figyelem udvarias hátrébb lépéssel adózott a következő dobónak. A golyó huppanva homokot ért, s diadalmasan utat tört magának a többi egyforma társa között, ezüstként csillogva a fehéren izzó homokban. A gömbök kicselezve a lomhaságot az idővel játszottak, átvéve a délután  lüktetését: koccantódva mérték a perceket.

©Csati

A nyugalom játéka ez, az ajkak közt mormolt suttogásoké, a gyöngyöző verejtékcseppeké. Az elidőzni képeseké, azoké, akik pár gömbnek órákig hajráznak a napon, a habjukat vesztett, langyos söreik mellett. A tudósoké, akik tudják, hogy az idő önmagába folyik vissza napnyugta előtt.

Bernard odaért a társasághoz, ennek tagjai egy pillanatra felegyenesedve szétnyitották csoportjukat, és elmosolyodva invitálták. Ő feltűrögette vászoningét, közben szája szélét dörzsölgette nyelvével akkurátusan, miközben az egyik nyugdíjas visszaért, letéve az asztalkára a Bernard-nak szánt habos kriglit.

Nagy bajnok az öregúr, a hosszú évek végtelenre nyúlt nyarainak itteni nagymenője. A neki adott három fémgolyót ráérősen megköpdöste, majd belehempergette az ingének a gatyájából kilógó sarkaiba. A fényesítési ceremóniája a golyón felnagyítódott orrának nézegetésében ért zenitjére, részeként a golyóval való személyes együtt játszásának.  Kaján vigyorral körbefordulva begyűjtötte a neki drukkoló gesztusokat, majd jókora terpeszbe állt. A lendítéshez készültek karizmai,  egy pillanatra megtorpant, várakozott, növelve a veretlennek járó tiszteletet. Ám igazából csak a tenger felőli áramlat elhaladásának szólt ez a várakozás. Annak, mely a golyókat épp annyira segíti, mint hátráltatja.

Mert a győztes az bevár mindenkit. Meglendült a golyót tartó keze, és a golyó folytatta az ívet. Majd a golyó végighasalt a homokon, elhaladt a gubbasztó társai között, és kényelmesen megállt legtávolabb. A klub játékosai siettek visszanyelni elcsöppenni  akaró nyálfonalaikat.

Megszemlélték a homokba süppedő fémek helyzetét, de ötletük csak szájtátásra akadt. Mert a többi golyó sorfala között elhaladva a fényesre köpdösött, a Bernard-é gurult a legtávolabb. A nagymenőnek járó ismerős ámulat volt ez, a játékok összejátszásáénak – közben csúsztak a kortyok a meleg búzasörből.

©Csati

Újabb körök, újabb dobások. A simára döngölt placcon nőtt a tömeg a golyókat gusztálók körül, mert Bernard csibészes sapkája az egész parton szétterítette a „híreket”. A buzdításokat rendre elnyelték a hangos szürcsölések, a csapatokra oszlott egybeverbuválódottak egymásnak szánt pajzán ugratásai. Fiesta lett a pitangjáték körül, nevetés, gyermekzsivaj egyvelege. Odagyűlt mindenki a partszakaszról, az is, ki a játékról semmit sem tudott. Spontán randevú, golyózgató öregurakkal a háttérben. Bernard arcán fel-fellángolt a bámészkodóknak szánt vigyor.

Ám a nap egyvonalban kezdett tűzni a szemeivel, így illedelmesen, nagy szemforgatások közepette kihátrált a gyűrűből, és lassan ellépdelt kezében egy golyóval.

Távolabb, egy tenger mosta, több száz éves fatörzs, mint hajó, oldalára fekve meredezett a parton.  Gyerekhad mászott fel rá lassan, és egészen elborította. Hegyekben púpozva fel rá a tengercsillagokat, kagylókat.

Aztán az egyikük imbolyogva felegyenesedett rajta, Bernard felé nézett, a lábát mosogató kapitányuk után.

A fövenyen a fatörzshajó a legénységével a fedélzetén a kapitánya felé „vette az irányt”. Rakománya csak nőttön-nőtt a a kagylóritkaságokért le-le- ugráló vadászok nyomán. Közben Bernard, a kapitányuk, a habokban ide-oda futkorászott. Belegázolt a pezsgő habokba, néha fel-felrántotta a talpát, s kikotort alóla egy kagylóhéjat.

Ő és a tenger már nem is ketten voltak, hanem ugyanannak az egynek a két színe. A határtalanság lobogója a fényszikrák közt: egy ugrándozó vén hülye, markában iszappal…

(2010., Diósjenő, Szent Jakab  hava)

Csatádi Gábor

©Csati

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: