Home / A függöny mögött / Interjúk / “Azért jó színésznek lenni, mert általa tudsz olyan lenni, amilyen egyébként sosem lennél!“ – interjú
“Azért jó színésznek lenni, mert általa tudsz olyan lenni, amilyen egyébként sosem lennél!“ – interjú

“Azért jó színésznek lenni, mert általa tudsz olyan lenni, amilyen egyébként sosem lennél!“ – interjú

2018. szeptember 15. 18:43

Szeptember 8-án, szombaton volt a budapesti bemutatója az Apáca show-nak a Budapesti Operettszínházban Szente Vajk rendezésében. A musical Deloris-szével és Eddie-jével, Peller Annával és Peller Károllyal beszélgettünk váratlan helyzetekre kikísérletezett receptekről, a színészi lét adta “lehetőségekről”, túlsúlyáról és komplexusokról, a próza szerepéről és a műfajok szétválaszthatatlan szeretetéről…

  • Melyikőtöknek milyen bevált “receptje” van a váratlan helyzetek kezelésére?
  • Károly: Azt hiszem, én nem vagyok jó ezekben. A váratlan helyzetekről a veszekedések jutottak eszembe – ezeket egyáltalán nem tudom jól kezelni. Ezekben nem vagyok slágfertig – egy órával, egy nappal később ugrik be, hogy ott, akkor mit is kellett volna mondanom. A nem várt helyzeteket talán jobban meg tudom oldani!
  • Anna: A váratlan helyzetekben – és ezt  Karesz is  tanúsíthatja(nevet)– vagy lefagyok vagy elájulok. Valahogy nem, nagyon nem szeretem a váratlan helyzeteket.

Szeretném, ha az operettet nem eleve lenéznénk, hanem mint nemzeti kincsünket babusgatva őriznénk – és igazából nemcsak az operettet, hanem minden más műfajt is!

  • …merthogy az Apáca show-ban rengeteg ilyen helyzet adódik…
  • Az csodálatos ebben a darabban, ahogy  Deloris szerepe megtalálta Annát! – és most itt nem Annáról beszélek elsősorban.(nevet)
  • Anna: …akkor majd én beszélek rólad!(felnevet)
  • Károly: …megmutathatja a színészetének A-tól Z-ig minden részét. A kirobbanó harsányságtól egészen a csendes meghittségig. Annát egyébként nem is tudnám elképzelni egy-egy ilyen váratlan helyzetben! Ő, ha látna egy ehhez hasonló gyilkosságot, Anna valószínűleg…
  • Anna: …ott helyben meghalnék, egész biztosan!…
  • Károly: Azért jó színésznek lenni, mert általa tudsz olyan lenni, amilyen egyébként sosem lennél!
  • Anna: …és közben mégis saját magadból hozod elő…!  Karesszal mindig nagy élmény együtt játszani… – roppant mód kötődünk egymáshoz! Mi annak idején már együtt is felvételiztünk…

©Gyöngyösi Hunor

  • Károly: …és nem is vettek fel!(felkacag)
  • Anna: Basszus…azért, mert te addigra már “kész” voltál! Addigra már te itt az Operettben szerepeket játszottál! Karesz számomra támasz is, tényleg olyan, mintha tesók lennénk! Mostanra ez talán a harmadik szerelmespár, amit eljátszunk. Volt a Mágnás Miska, a Csókos asszony
  • Károly: …és a Párizsi életet is ide számíthatjuk…
  • Anna: Igen, akkor ez már nem is a harmadik, hanem a negyedik! Karesz számomra: “kabala”, amikor ott van mellettem, akkor ő a lámpám. Mintha meg lennék világítva, dobáljuk egymásnak a labdát, nagyon jól működik köztünk az adok-kapok. Szeretjük egymásnak dobni, nemcsak egymásét leütni – azt hiszem, mi jó csapat vagyunk együtt! Karesz megtölti Eddie figuráját bájjal, egy teszetosza sármőr!(mosolyog)
  • Mennyire van meg benned ez az ártatlan, “szőke nős” naivság?
  • Károly: Abszolút!(kacag)Az Annánál “szőke nőbb” – mármint, ahogy képes rácsodálkozni a világra – nincsen!
  • Anna: Én vagyok az, akinek a legkésőbb esik le minden! A férjem is mindig mondja: “csoda, hogy te egyáltalán életben vagy!” Ahogy autót vezetek, ahogy parkolok – magyarul: nem tudok. Tényleg: csak jobbról tudok parkolásnál bekanyarodni.

Nagyon sok neves színésznek, akikkel beszélgettem, volt valami traumája, komplexusa. Vagy elnyomták, vagy ezekből építkeztek.  Ezekből a sérülésekből megteremthetjük, felépíthetjük a személyiségünket. Például tudom, hogy  a sérüléseimből született meg a fegyverem: a humor. Amikor cikiztek, én magamra mondtam például: vízi disznó, és akkor mindenki együtt nevetett, nem rajtam, velem!

  • …és ehhez képest a színpadon…?
  • Anna: A színpadon lehetek mindaz, ami az életben nem! A színpadon lehetek “jó” nő”! Soha az életben nem mernék kitett keblekkel rohangálni, mint Deloris! Ott, akkor azt játszom, hogy “jó” nő vagyok, és akkor, ott  el is tudom hinni egy pillanatra!(nevet)
  • Az “életben” mi  gátol abban, hogy ezt érezd?
  • Anna: A súlyom gátol!(felnevet)Nekem komoly gondom volt egy időben a súlyommal. És aztán ez így megmaradhatott bennem. Komplexus.
  • Károly: Világ életemben én is teltebb voltam, mint kellett volna!(nevet)
  • Anna: Mi voltunk a két “dagadék”!(felkacag)
  • Károly: Egész gyerekkorunk arról szólt, hogy a tornasor végén…akik nem tudnak kötélre mászni, szekrényt ugrani…
  • Anna: Kettest kaptam kötélmászásból – szánalomból, mert megcsüngtem az alján!(nevet)Ott csüngtem a száz kilómmal!(mindhárman nevetünk)
  • Károly: Ettől aztán az ember tele lesz komplexusokkal: nem mer a többiek előtt átöltözni, csúfolnak, mert te vagy a “kövér” gyerek. Aztán persze ezt a rengetek komplexust átfordíthatod érzékenységgé mint színész.

©Gyöngyösi Hunor

  • Ennyi magunkkal hozott komplexus ellenére, vagy éppen mindezek miatt hogyan lesz az ember színész?
  • Anna: Nagyon sok neves színésznek, akikkel beszélgettem, volt valami traumája, komplexusa. Vagy elnyomták, vagy ezekből építkeztek.  Ezekből a sérülésekből megteremthetjük, felépíthetjük a személyiségünket. Például tudom, hogy  a sérüléseimből született meg a fegyverem: a humor. Amikor cikiztek, én magamra mondtam például: vízi disznó, és akkor mindenki együtt nevetett, nem rajtam, velem!
  • …és tessék:  Deloris szerepében most tobzódhatsz mindezekben!
  • Anna: Nagyon!
  • …abban a humorban, amit nem a szövegkönyvből, hanem magadból kell kihoznod.
  • Anna: Igen, zsigerből. Ez most és itt  óriási szerencsévé lett.  Nagyon telibe találta a lényemet, úgy érzem!

Ha Deloris szerepét csupán egy jól éneklő énekesre osztanák, akkor egész biztos, hogy meg tudna bukni benne, azt gondolom. Ezt nem elég “csak” elénekelni, ehhez egy jó színésznő kell!

  • Mintha ez a darab maga is félúton lenne egy musical és egy prózai darab között.
  • Károly: Hiszen egy filmből készült!
  • Anna: Igen, ott a megoldás!(nevet)
  • Károly: Nem kifejezetten a nagy, amerikai musical-gyárban, receptre kitalált, az “itt kell lennie a a nagy zenés számnak, itt kell lennie a megható számnak, itt meg a tapsos szám legyen” mintájára készült. Persze, itt is lehet érezni ezeket a mezsgyéket, de ez azért mégiscsak, alapvetően egy jó film-alapanyagból íródott.
  • Ahogy az is kitetszik a darabból, hogy Deloris Eddie nélkül nem is igazán önjáró valaki…
  • Anna: Hát mindig mondom is: Karesz az én agyam!(nevet)Eddie menti meg az életét, ami azért is vicces, mert Eddie a színpadon is komplexusos. Megható, amikor a szoba-jelenetben elmeséli, hogy miért is vették el a fegyverét: azért, mert nem mert lőni! – az egy olyan gyönyörű pillanat…
  • Károly: Az a darabban, ott szerelmi vallomás értékű. Mert ha nem az, akkor nincs is értelme azt a szöveget ott elmondani…Olyan kitárulkozó, őszinte önvallomás, ami felér egy szerelmi vallomással.
  • Anna: Ahogy mindezt egyik lábáról a másikra állva, topogva elmondja, az annyira emberi!
  • Van, lehet színházi műfajok terén különbséget tenni aszerint, hogy melyikben “könnyebb” az őszinteséget előcsalogatni – mind a színészből, mind a nézőből?
  • Károly: Van jó színház és rossz színház, ahogy van őszinte és nem őszinte színház! Ha azonban nagyon szőrszálhasogatóak akarnánk lenni, akkor a zenés színház egy szinttel a földhöz képest följebb van.

Basszus…azért, mert te addigra már “kész” voltál! Addigra már te itt az Operettben szerepeket játszottál! Karesz számomra támasz is, tényleg olyan, mintha tesók lennénk! Mostanra ez talán a harmadik szerelmespár, amit eljátszunk. Volt a Mágnás Miska, a Csókos asszony…

  • Anna: Hiszen normál esetben mikor mondanám énekelve neked: “Ó, de kedves vagy, hogy eljöttél!” – értesz, nem? De mindezt  innen és innen hozod.(a homlokára és a szívére mutat)
  • Egyébként a “prózai színházzal” már próbálkozott valamelyikőtök?
  • Anna: Én még nem, de nagyon szeretném kipróbálni!
  • Károly: Tulajdonképpen én a Karinthy Színházban a Tanár úr, kérem!-et is prózának tekintem, holott van egy dalom benne. Ez igazából zenés darab, ám számomra ez próza, zenével. Pályám elején játszottam a Győri Nemzeti Színházban a Tordy Géza rendezte Nyár című darabban, ami egy abszolút prózai darab volt. Nagyon élveztem, emlékszem, és rettentően vágyom is újra prózai szerepekre!

©Gyöngyösi Hunor

  • Anna: Olyan ez, mint a festőknél a festmény, ami által kifejezhetik magukat. Nálunk színészeknél a zene egy plusz kifejezési eszköz, mégis roppant mód vigyáznunk, ügyelnünk kell, hogy amit eléneklünk, az előtte gondolatban, érzésben megszülessen bennünk. Nehogy csak kiálljunk, és csettintésre rázendítsünk: “Kaptam pár testvért…” Hiszem, hogy a próza ugyanolyan fontos itt, ebben a darabban, mint a zene.
  • Károly: Ha Deloris szerepét csupán egy jól éneklő énekesre osztanák, akkor egész biztos, hogy meg tudna bukni benne, azt gondolom. Ezt nem elég “csak” elénekelni, ehhez egy jó színésznő kell!
  • Mennyire jellemző, hogy egy operettszínész a prózai részekre is hangsúlyt helyezzen?
  • Anna: Te jó Isten, nem is gondolnád, hogy mennyire! Mert a fejekben még mindig az él: “na, ez csak egy operett…!” Talán pont ezért is hihetetlenül erős a törekvés az operettszínészekben erre.

Azért jó színésznek lenni, mert általa tudsz olyan lenni, amilyen egyébként sosem lennél!

  • Károly: Világ életemben törekedtem arra, hogy a prózai részek ugyanolyan erővel legyenek megszólaltatva.
  • Anna: Egy operett vagy musical zenei része csakis akkor tud erővel, érvényesen szólni, ha a prózai részei erősek.
  • Károly: Persze azért, ha egy bármilyen rossz jelenet után megszólal a Délibábos Hortobágyon, akkor az sok mindent feledtetni képes…(mosolyog)
  • …mert a zene elviszi a show-t…
  • Anna: Szeretném, ha az operettet nem eleve lenéznénk, hanem mint nemzeti kincsünket babusgatva őriznénk – és igazából nemcsak az operettet, hanem minden más műfajt is!
  • Károly: Számomra zeneileg is nagy kihívás volt ez az Apáca show, mert én még eddig, ezt a fajta popot, “lassú funkyt” még sohasem énekeltem. Nagyon sokat járok színházba, mert a színházat nézőként is nagyon szeretem, és mindenfajta színházat szeretek: Pintér Bélától az operáig, az alternatívaktól a klasszikus balettig. Mindent megnézek, mert mindegyiket nagyon szeretem!

Csatádi Gábor

©Gyöngyösi Hunor

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: