2018. szeptember 17. 13:00

Ez a tény vagy állapot csak első nekifutásra tűnik drasztikusnak. Mert a mindennapjainkban fel sem eszmélünk rá, olyannyira így élünk. Normális. Normálisan abnormális, és abnormálisan hétköznapi. Mindaddig, míg egészen aprólékosan, nagyító alatt nem kezdjük figyelni. Mark St. Germain Táncórák című kétszereplős darabja Dicső Dániel rendezésében pont ehhez az aprólékos szemlélődéshez teremt páratlanul ritka, megismételhetetlenül egyedi alkalmat a Rózsavölgyi Szalonban.
Pici tér, egy nappali szobányi. Itt élünk, még akkor is, ha netán húsz szobás villában laknánk. Pici, mert egyikünk sem tudna nagyobbat belakni: kanapé, dohányzó asztal, kovácsolt vas ornamentikát imitáló, kazettákra szeldelt, spanyolfalként is ható falborítás (díszlet: Enyvári Péter).

Egy nappalinyi valóságot vagy vélt “valóságot” rendez  egészen parányian sűrűvé Dicső Dániel, elkerülve mégis a fülledt romanticizálás könnyedén kínálkozó “csapdáit”. Nagy a kísértés, nagy az elcsábulás veszélye, hisz két ember egy szobányi térben egymásra szabadítva. E rendezői olvasatban mégsem így születik meg az a fajta intimitás, amely a maga mással nehezen összehasonlítható töménységével képes hatni itt.

@Gordon Eszter

Egy átmenetileg vagy talán végleg  táncos karrierjétől balesete okán megfosztott táncosnő, Senga (Ullmann Mónika) és a vele egy házban élő autista Ever (Józan László) töltik, lakják be a teret, mert Ever egy fogadás miatt táncórát szeretne venni Sengától. Autista, zárt, önmagába fordult világ, amely egy társasági esemény folytán nyitni szeretne: táncolni tanulna az, aki minden emberi közeledéstől, közelségtől retteg. Mark St. Germain drámája antiromantikusan emberi drámává avanzsál Dicső Dániel vezénylete alatt: az élet élhetetlenül tömény, az egymásrautaltságban megkerülhetetlenül páros táncával. Páros tánc ott, ahol mindketten képtelenek bármit is “párosan” csinálni.

Ullmann Mónika Sengája magára zárt világ-lakásában lábadozik, sok önmagának is. Ő, akinek élete a tánc, az emberek rivaldájában élés, a közvetlen, azonnali visszacsatolás. Világra haragvó, önmagának is sok karakterén a düh repeszt hasadékot, a hagyjanak békén, ne közelítsen senki létállapotán pont az nyit ajtót, amit ő maga körbebástyázásának szán. Ullmann Mónika mindenért a másikat okoló dulifuliját az emberi kíváncsiság, a megismerni vágyás szabadítja rá Everre és önmagára.

Játékában a kötélhágcsón eleinte óvatosan, majd egyre nagyobb léptekkel kapaszkodó élni akaró közeledik – pont oly vehemensen, amilyen vehemensen zárná el magát mindentől és mindenkitől. Az élni akarok, miközben az élettől menekülök játéka ez, melyben pont az egyre jobban kitárulkozó gyermeki figyelem kezdi ki  az önmagát körbekerítő bezárkózást.

@Gordon Eszter

Felnőni egyenrangúként egy hihetetlen intenzitással alakított, robot szögletességébe belezárt autistához nem is játszi feladat, hisz Józan László Everje  tökéletes mintázata egy efféle, önmagát az életben maradás miatt körbepalánkozó autistának. Egyszerre döbbenünk meg tőle, és csodálkozunk rá erre a nem minden évtizedben, színészgenerációkban is csak egyszer-kétszer látható játékra, amelyben eltűnik, a szót a legjobb értelemében véve, a színész, hogy megszülethessen a szerep.
De nem is akármilyen! Az eleven robotként szögletességek, automatizmusok védekezései mögé bújt, magas intellektusú, földrajz tudományokat oktató egyetemi tanár Everjével az autizmus mesterien csiszolt élő valósága csenget be a tánctanár Sengához. Pőreségében, minden mozdulatában autentikus az ő autista, önvédelemből magában és magának élő nem mindennapi “sérültje”.

És ahogy játssza ezt az autistát, aközben mi magunk is, Sengával együtt autistábbakká leszünk az autistáknál. Mert az ő magától érthető, természetes görcsös merevsége, mely hatalmas akaratereje okán újra és újra “legyőzetik”, mert tanulni, kapcsolódni, táncolni: kötődni akar – ráébreszt, hogy mi mindnyájan még nála is zárkózottabbak, neorotikusan menekülőbbek és zárkózottságunkban megközelíthetetlenebbek vagyunk. Józan László hihetetlen, és csakis ettől a “hihetetlenségtől” lehet, válhat egyedül hihetővé.

@Gordon Eszter

Mert itt ők mindketten és mi mindnyájan “autisták” vagyunk. Ami nem baj, sőt: természetes! Az viszont már sokkal  kevésbé természetes, ahogy egymást túllicitálva, megannyi fals, önigazolás számba menő védekező mechanizmusunkkal, görcsösen  ismételgetett, az elzárkózást mester fokra emelő bezárkózó technikánkkal egymás számára, és persze, ezáltal saját magunk számára is, “autistákká” képezzük, felfejlesztjük magunkat!
Lesz-e közös tánc a díjátadó fogadáson – ahová végül Ever partnereként elhívja Sengát? Merthogy közben Ever a táncórák mellett kapcsolatteremtés, egymásra találás, hangolódás “órákat is vesz önkéntelenül Sengától – ahogy pont ilyen önkéntelenül Senga is Evertől. Dicső Dániel-Ullmann Mónika-Józan László épp ezzel,  épp ebben az önkéntelenben találtak egymásra és teremtettek önkéntelenül, mégis a páratlan fegyelem, figyelem játékával egyetlenszerűen nagyot. Olyat, mely minden falat, befalazottságot a tehetség magátólérthető alázatával tesz zárójelek közé, mert bárminő “autistaságunk” nem lehet felmentő kifogás semmilyen bezárkózásunkra.
(2018. szeptember 13.)

Csatádi Gábor

@Gordon Eszter