"mert hát nagyon könnyű összefogni egy ellen!"

2018. szeptember 18. 23:08

Szeptember 28-án mutatják be Fabacsovics Lili A rút kiskacsa című Andersen átiratát a B32 Galéria és Kultúrtérben Lázár Helga rendezésében. Ezt a „másmesét” játszó bábművésszel, Ivanics Tamással beszélgettünk a nem széphez való vonzalomról, a „korrekcióra” szoruló Andersen-meséről, az egyvalakit kipécéző tömeghangulatról, a magunkba vetett hit hatásairól és a helyzeteket kiaknázni tudó önmagunkról…

Számodra mi a rút, szereted a rút dolgokat?

Szeretem a rút dolgokat, nem egyszer jobban felkelti a figyelmemet az, ami nem szép, nem szabályos…rögtön elkezd foglalkoztatni, hogy mi lehet mögötte. Most valamiért a vitrinben lévő porcelán szobrocskák ugranak be a nagyimnál, amelyek nekem nem tetszenek, pedig ő azt mondja, hogy csodálatosan szépek. Engem sokkal jobban vonzanak az elrajzoltabb, absztraktabb dolgok…

…ami valamiért olyan nagyon szép, az már rútnak hat néha…

Igen, az mindig gyanús valamiért, nem? (felnevet)És mindig itt következik, hogy akkor mi is a szép? Az mindig szebb valamiért, ami belülről szép…

Rendkívül érdekes az anderseni világ, nagyon sokszor “negatív” befejezése van az ő meséinek. Ugyanakkor – talán pont ezért is – több köze van a valósághoz. Ha egy Disney hozzányúl egy Andersen-meséhez , akkor ott az egyfajta elvárás is már, hogy valamilyen pozitív befejezése legyen. Bár az igaz, hogy manapság a gyerekek fejébe is azt töltik, hogy minden gyönyörű és csodaszép! Mégis érdemes ma is Andersent is és Disney-t is olvasni, megmutatva közben, hogy nem szabad végletekben gondolkozni. És persze mindig, minden mese kapcsán az a legfontosabb, hogy az ember mindig önmagán gondolkodjon el, mi az, amit ő maga tud kihozni egy adott helyzetből.

Persze ez az Andersen-mese igencsak lekerekített, idealizált történet.

….és van az eredeti történetben egy kis “hazugság” is. Andersen megírta erről az állatról, hogy mennyire elesett, mennyire nem tudja róla senki, honnan, merről is jött. Mindenki piszkálja, cseszegeti, ettől sokat szenved, majd egycsapásra széppé változik, és boldog lesz… Ám itt valahol egy fontos láncszem kimarad… Arra jutottunk közösen, hogy muszáj korrigálni egy picit ezt a mesét, mert ha ezt egy gyerek nézi, azzal a tapasztalattal találkozik, hogy bár most mindig bántanak, de egyszer csak minden szép és jó lesz majd – na, ez az, ami biztosan nem így van körülötte a mindennapokban. Igyekeztünk arra figyelni, hogy egy hasonló helyzetben lévő gyereknek milyen kapaszkodót is tudnánk adni. Mert a néző mindig érintett valamilyen módon.

©Keravin Deraton

Ezt az érintettséget hogyan érted?

Kétféleképpen is érintett lehet: vagy ő az, aki bánt, mert van valaki a környezetében, akit kipécéz és bánt, vagy ő maga a bántalmazott. Mi mégis inkább a rút kiskacsával haladunk, akire mindenki azt mondja, hogy nem vagy szép, nem vagy közénk való!

Milyen ez a kacsa számodra belülről?

Végtelenül tiszta, ártatlan lény, aki szó szerint is most érkezett ebbe a világba. Aki nem tehet róla, hogy milyen külsővel született közénk, nem is saját gyereke a kacsamamának, tehát még idegen is ráadásul. Halmozottan hátrányos kiskacsa, akit az első pillanattól kezdve csak bántás ér, nem is kap más impulzust. Így aztán saját magáról már az első benyomásai is negatívak, hogy ő csúnya, szerencsétlen, nem jó semmire. Ezért, ezek miatt már nem hisz magában, önbizalom hiányos lesz – nincs is nagyon más választása. Nem talál, nem találhat kapaszkodót ahhoz, hogy mindezen változtatni tudjon.

A felnőtt számunkra az, aki cselekszik. Megfontoltan cselekszik. Semmiképpen sem passzív, nem várja a külvilágtól azt, hogy helyette cselekedjen, oldjon meg helyzeteket – hanem képes tenni magáért valamit! Persze mindezt a cselekedned kell gondolatával kapcsolatban nehéz elmagyarázni egy gyereknek. De ha csak annyit sikerül beleplántálni, hogy neked nem muszáj hagynod azt, hogy téged bántsanak, nem kell eltűrnöd, mert nem ez a normális, és te minderről nem tehetsz – már sokat tettünk. A kacsában is abban az utolsó pillanatban, amikor már majdnem belefagyna a tóba, feladná az életet, támad egy újszerű felismerés: hoppá, én idáig mindig csak azt vártam, hogy majd a külvilág valahogy megoldja a dolgaimat, valaki majd segít.

…ez az egyvalakit kipécézni…- ez valahogyan önkéntelenül is nagyon arról szól, amiben élünk most…

Igen, rettenetesen aktuális…

Ez a “rászállunk többen egyre” mennyire tanult, vagy épp mennyire ösztönös mechanizmusunk?

Az a véleményem, hogy itt rögtön belép a “felnőtt világ” felelőssége. A másság elfogadása, a másik befogadása neveltetés és pedagógia kérdése, vagy legalábbis annak kellene lennie. Mert ha a felnőttek nem kezdik időben megtanítani a gyerekeket arra, hogy egyik-másik társuk valamiben tőlük eltérhet, és ezt el kell fogadniuk, akkor onnan kezdve ne is csodálkozzunk, hogy a tőlük különbözők bántásoknak lesznek kitéve! Rengeteg ezzel párhuzamos történés van most a világban – azt gondolom tehát, sokkal inkább tanult magatartásforma. Ha azt hallja anyjától, apjától, hogy cigányozik, zsidózik, migránsozik, akkor a gyermek ezt azonnal átveszi, átviszi az óvodába. És innentől már nem is igazán kell magyarázni a következményeket…a gyerekek hihetetlen módon képesek generálni, túllicitálni egymást – és pillanatok alatt megszületik az a bizonyos “többség”, a többségi hangulat, mert hát nagyon könnyű összefogni egy ellen!

©Keravin Deraton

Mennyire tud szerinted ez a kiskacsa magára találni?

Pont ebben van a mi nagyon nagy felelősségünk – nehezen is jöttünk rá, hogy mitévők legyünk. Abban biztosak voltunk, hogy muszáj átadni: rendkívül fontos az, hogy mindenképpen tegyen valamit magáért az ember, és ne csak elhiggye és elfogadja, amit róla a környezete mond. Amikor ez a kiskacsa a folyamatos önsorsrontások miatt a lehető legmélyebbre, az öngyilkosság gondolatáig süllyed, akkor szerette volna a rendező és a dramaturg megszakítani ezt a történetet, és kinyitni a nézők felé. Hogy elindulhasson valamilyen kommunikáció, és felépülhessen rá egy drámapedagógiai foglalkozás.

Az lenne a vágyunk, hogy azok a gyerekek, felnőttek, akik látják ezt a történetet, jussanak el oda: ez nem jó így, és hogyan tudnánk ezt akkor kezelni?!A drámapedagógus viszont úgy gondolta, hogy nem lenne ildomos ekkora “döntési felelősséget” a gyerekekre róni, mert ők valószínűleg egy ilyen helyzetben csak sztenderd válaszokat lennének képesek adni. Olyan válaszokat, amilyeneket a felnőttek várnának el tőlük, ám színházi értelemben semmiképp sem lennének ezek szerencsés, “eredményes” válaszok, valószínűleg.

Azért én ezzel a drámapedagógussal látatlanban is vitatkoznék! Azt hiszem, ha egy gyereket magára hagynak belefeledkezve a történetbe, akkor a maga gyermeki lelkével ösztönösebb, pontosabb válaszokat fog tudni adni talán, mint mi…

Volt alkalmam már nekem is több drámapedagógiai foglalkozáson részt venni, és megdöbbentően okos, őszinte hozzászólások érkeznek sokszor. Durvább és mélyebb gondolatok is akár, mint amilyenek nekem eszembe jutnának. De annyira kiszámíthatatlanná tenné egy ilyenfajta kinyitás a történet folytatását, hogy emiatt nehéz lenne erre alapozni.

Egy-egy ilyen előre le nem modellezhető szituációban hogyan tud “jól” helytállni egy bábszínész?

Erre a helyzetre is ki lehetne dolgozni egy bábokkal játszott játék keretei közé helyezett adekvát “megoldást”, mégis arra jutottunk, hogy muszáj valami “felnőtt” megoldást is a kezükbe adni. Valami tanácsszerűséget, mert gyermekfejjel erre nagyon nehéz bármilyen választ is megszülniük.

Mitől lesz ez a tanács “felnőtt” tanács?

A felnőtt számunkra az, aki cselekszik. Megfontoltan cselekszik. Semmiképpen sem passzív, nem várja a külvilágtól azt, hogy helyette cselekedjen, oldjon meg helyzeteket – hanem képes tenni magáért valamit! Persze mindezt a cselekedned kell gondolatával kapcsolatban nehéz elmagyarázni egy gyereknek. De ha csak annyit sikerül beleplántálni, hogy neked nem muszáj hagynod azt, hogy téged bántsanak, nem kell eltűrnöd, mert nem ez a normális, és te minderről nem tehetsz – már sokat tettünk. A kacsában is abban az utolsó pillanatban, amikor már majdnem belefagyna a tóba, feladná az életet, támad egy újszerű felismerés: hoppá, én idáig mindig csak azt vártam, hogy majd a külvilág valahogy megoldja a dolgaimat, valaki majd segít. “Majd tovább megyek egy másik vidékre, ahol majd sokkal jobb lesz, majd ott találkozom más emberekkel, akik közt majd sokkal jobb lesz!” Persze mindig ugyanazokba a falakba ütközik, ám azt még soha nem gondolta, hogy neki magának kellene csinálnia valamit! – ráadásul most pont olyan helyzetben van, ahol konkrétan vagy tesz valamit vagy meghal. Ekkor jut eszébe az, amit a vadludak mondtak neki: ússz, ússz, mert akkor nem fog befagyni a tó! Ez egyszer csak bevillan neki, és az első, felelősségteljes cselekedete az, hogy elkezd úszni! Túléli, vége lesz a télnek, és elgondolkozik, teljesen új töltetet nyer ez az egész benne: én tettem valamit, hogy jobb, más legyen az életem. Nyer egy egészen új hozzáállást ehhez az új élethez.

….és van az eredeti történetben egy kis “hazugság” is. Andersen megírta erről az állatról, hogy mennyire elesett, mennyire nem tudja róla senki, honnan, merről is jött. Mindenki piszkálja, cseszegeti, ettől sokat szenved, majd egycsapásra széppé változik, és boldog lesz… Ám itt valahol egy fontos láncszem kimarad… Arra jutottunk közösen, hogy muszáj korrigálni egy picit ezt a mesét, mert ha ezt egy gyerek nézi, azzal a tapasztalattal találkozik, hogy bár most mindig bántanak, de egyszer csak minden szép és jó lesz majd – na, ez az, ami biztosan nem így van körülötte a mindennapokban. Igyekeztünk arra figyelni, hogy egy hasonló helyzetben lévő gyereknek milyen kapaszkodót is tudnánk adni. Mert a néző mindig érintett valamilyen módon.

Számodra milyenek Andersen meséi?

Rendkívül érdekes az anderseni világ, nagyon sokszor “negatív” befejezése van az ő meséinek. Ugyanakkor – talán pont ezért is – több köze van a valósághoz. Ha egy Disney hozzányúl egy Andersen-meséhez , akkor ott az egyfajta elvárás is már, hogy valamilyen pozitív befejezése legyen. Bár az igaz, hogy manapság a gyerekek fejébe is azt töltik, hogy minden gyönyörű és csodaszép! Mégis érdemes ma is Andersent is és Disney-t is olvasni, megmutatva közben, hogy nem szabad végletekben gondolkozni. És persze mindig, minden mese kapcsán az a legfontosabb, hogy az ember mindig önmagán gondolkodjon el, mi az, amit ő maga tud kihozni egy adott helyzetből.