…ahogy az indák lassan összefonódnak….

2018. szeptember 19. 13:33

…úgy lesznek egyre szétválaszthatatlanabbak. És pont úgy lesz egyre szövevényesebb, kifürkészhetetlenebb kapcsolatuk. Ilyen az élet és a szerelem is. Leonyid Zorokin Varsói melódiájában a Hatszín Teátrumban az Orlai Produkció előadásaként ezt a lassan, végzetesen és eltéphetetlenül szoros egymásba elveszést, gabalyodást rendezte meg Kocsis Gergely érzékeny finomsággal, ellenállhatatlan magába húzással – pont, ahogy egy dallam tekervényei is egymásba és a fülünkbe, a lényünkbe költöznek. Hisz csak az tud hozzánk kapcsolódni, kötődni, ami mindig is a részünk volt  –  ám ez megfordítva is igaz, mi is csak ahhoz tartozhatunk igazán, aminek valamilyen módon a része voltunk.  
Mindig minden egy találkozással kezdődik. Mert ettől, így lesz emberi. A moszkvai Zeneakadémián találkozik Helga (Tompos Kátya) és Viktor, oroszul becézve Vitek (Adorjáni Bálint) egy Chopin-koncerten. Ez a zeneakadémiai nagyterem a maga egyszerű szocrealizmusával közénk lopja észrevétlenül a kelet-közép-európai, szovjet tömbbeli huszadik századunkat (díszlet: Kálmán Eszter). Mindehhez a Chopin-etűd, a Tristesse tökéletes telitalálat, igazi alaptónusává lesz a kezdeti ismerkedésen túl ennek a teljes hetvenöt percnyi tétovázóan határozott és szenvedélyesen bizonytalan szerelmi évődésnek.

Kocsis Gergely rendezésében ez az évődés, a nem sietés lassúsága nyer egészen klasszikus,  mégis nagyon up-to-date értelmet. Ilyen lenne egy ismerkedésből bontakozó szerelem? Ennyire határozatlan, bátortalanságában is merész, megfoghatatlanságában is teljesen konkrét, személyes kötődés? Ma persze kattintgatunk a virtuális társkeresőkön, vagy épp fizetünk a társközvetítésért. Mert mindenre kevesebb időnk van – szajkózzuk egyre.

Kocsis Gergely   nem állítja meg,  nem lassítja le ennek a Zorokin-darabnak az idejét a kedvünkért. Nála a “melódia” nem lesz jó alkalom a nosztalgiázásra. Nem, semmiképp. Egyszerűen csak ráérez arra, hogy a  Tristesse etűd szomorúsága egyben a boldogság maga is, a boldogság születésének forrása – és ahogy ez a Chopin-etűd begyűrűzve  közénk életre kel – megteremtve a maga, zene által kimért idejét – úgy érkezünk meg mi is  Helgával és Vitekkel  a saját magunk emberléptékű, lelki rezdülésekkel mért idejébe.

Persze az 1967-ben írt darab nyilvánvalóan még a tömegkommunikációs forradalom előtt született: más mérték, lépték honolt akkor. Vagy mégsem? Az élet hétköznapi egyetlenszerűségeibe, mint a szerelem, akkor is beleszólt a politika a törvények szavával: tiltva a lengyel és orosz állampolgárok közötti házasságot. Ám az igazi tilalmak nem az akkori, vagy az azóta létező diktatúrákban rejlenek, hanem a lelkünkben legbelül.

Tompos Kátya félszegen is öntudatos, a gyerekszoba konzervatív neveltetésének szabályait magával cipelni kész, szemérmes, operaénekesnek tanuló Helgája atmoszférát teremt. Olyat, melyből pillanatok alatt életre kell az a bizonyos zorokini huszadik századi kelet-európaiság – és azon túl, korlátozottsága alól is leginkább a lélek megértésért, simogató társért, velünk együtt lélegezni képes kapcsolatokért áhítozó, melengető esengése.

És még valami: a lengyel Helga orosz nyelvet törő akcentusa. Ez az akcentus, mely kovászává, ellenállhatatlan védjegyévé válik az egész előadásnak. Egy létállapotnyi teljesség: kibomlik belőle a határokon, nemzetiségeken és kultúrákon bátor öntudattal, rendíthetetlen akaraterővel felvértezett emberi. Az, amely nélkül sem nemzet, sem kultúra, sem identitás, sem egymás közti kapcsolat vagy épp szerelem nem lenne semmilyen formában sem elképzelhető. Ez az akcentus egyszerre szexepil, önazonosság és védbástya is. Mintha akaratlan indirektségével harsogná: csak az ember van, kötődés, ragaszkodás  – mely a szerelemben képes a maga helyére és egyben a zenitjére is érkezni – és semmi más.
Erre az akcentusosan szívet olvasztó magabiztosságra Adorjáni Bálint a maga kissé pragmatikus, a világot a borászaton keresztül és zeneileg kevésbé megmérő, a szerelem után, mint anyaöl után vágyó Vitekje, mint szőlőtőkére csavarodó futófű, tekergődzik rá. Visszafojtott tüzes férfiassága a mozdulatainak szüneteivel, néma beszédességével beszél, hódít, rajong, és epekedik kérlelhetetlenül, akadályoktól mit sem tántorodva.

Kocsis Gergelytől vezetve kettejük játékából nem is a szerelmet értjük meg igazán. Nem azt a szerelmet, amelyet az évtizedek múltával egészen másként élnek, ítélnek meg a hajdani szerelmesek elváló életútjuk, eltérően alakuló  egzisztenciájuk miatt. Sokkalta inkább a lelkünket egymáshoz kapcsolni akaró, egymás nélkül szárnyszegetten létező önmagunkat. Azt, amely emberi. Azt, melyben a lelkeknek nem lesz neme, csak egymás iránti ragaszkodása. És persze legfőként azt, hogy a szerelemben, vagy akár a szerelemtől függetlenül is, a lelkek, mint indák, lassan összefonódnak, és eme összefonódások ellen erőnek erejével tenni a legnagyobb melódia- és életrombolás.

(2018. szeptember 14.)

Csatádi Gábor