Home / Megnéztük / Hozott lélek három széken
Hozott lélek három széken

Hozott lélek három széken

2018. október 1. 22:17

Kérdések és válaszok hullámzása, melyet olykor üres, elcsépelt filozofálgatások és csattanós poénok törnek meg. Ez jellemzi Háy János 2015-ös Hozott lélek című kötetében megjelent novellájának színpadi változatát, A lány, aki hozott lélekből dolgozott-at.  Az átdolgozás a szerző munkája, és Szabó Máté rendezésében került színpadra. Az előadás során elfogott az az érzés – igaz, nem bánná tán a néző sem, ha ez intenzívebb lenne, – hogy képtelenek vagyunk szabadulni a múltunktól.

A Nyomozó kérdéseire válaszolva a Pszichológus egy páciense lelkét tárja fel. Talán így foglalható össze a darab cselekménye, melynek során minimalizmus járja át a Szkénét. Minimalista színpadkép (Ondraschek Péter), minimalista világítás (Mervel Miklós), még maga a színészi játék is alacsony lángon ég a darab nagy részében, mivel egy-két felállástól eltekintve, a színészek egy-egy széken ülve mondják szövegeiket. Ez meglepő választás egy ilyen kicsi stábbal, ennyire kevés színésszel létrehozott produkció esetében. Hét szerepen osztozik Mucsi Zoltán (Pszichológus, apa, építkezési vállalkozó, plasztikai sebész), Kovács Krisztián (Nyomozó) és Moldvai Kiss Andrea (Nő/lány, anya).

©Mészáros Csaba

Az emberi kapcsolatok viszont annál  bonyolultabbak. Példának okáért, a Nő csak közvetlen azután képes élvezni az együttlétet férjével, miután megcsalja. Ezeknek a viszonyoknak a bonyolultsága azonban nehezen érzékelhető a fentebb említett színészi játék módja miatt. Egyszerűen   (lehet itt bukik el a terápia?) keveset látni a történtekből. Nehéz lenne eldönteni, hogy ez okos vagy félresikerült rendezői döntés.

Nő/feleség-férfi/férj, szülő-gyermek, idős-fiatal belső harcát követheti végig a néző. Mivel tartozik egymásnak a férj és a feleség, ha tartoznak egyáltalán valamivel? Milyen felelősségük van a szülőknek a gyermekük lelki fejlődésében, és mennyiben határozzuk meg mi a pszichés állapotunkat? Ki is igazán az áldozat? – teszi fel sorra a súlyos kérdéseket a mű. A válaszokat mindenkinek magának kell megtalálnia.

Egy-két pitypanggal, virágültetvénnyel, vakondtúrással tarkított zöld, füves rét, másnak esetleg kert. A lényeg, hogy a nyugalom, a megnyugvás, a béke és bizalom, a világtól szeparált, sziget benyomását kelti a nézőben a díszlet. Benne három szék, mögötte az üres sötétség. Ebben a környezetben ülnek és beszélnek az önző vágyakozás, aljas hibáztatás különböző fokozatairól és a lélek rétegeiről szereplőink. Ez a fajta játékstílus a darab elején izgalmasnak tűnik,  bizonyos idő után azonban a áldozataink és a nézők is kívánnák a cselekvést.

©Mészáros Csaba

Itt ugyanis mindenki áldozat. A Pszichológus, a Nyomozó és a Nő egyaránt. Senki sem menekülhet pszichéjének mély elemzésétől, még a terapeuta sem. Ez a mű átírásakor hozott döntés okosan egészíti ki a novellában olvashatókat. De mégis, mi okozta ezt az áldozatszerepet, minek/kinek az áldozata, merül fel a kérdés a Nő esetében, aki a vizsgálandó lélek maga.

Az áldozat áldozatot szül. Az anya a férje áldozata, vagy éppen fordítva? A Nő az apja vagy az anyja sorsának az elszenvedője? A kérdések zöme nyitva marad, a darabnak nem célja, hogy megválaszolja őket. Egy azonban biztos, a darab végére senkiben sem tudunk bízni – ez az eredeti műből következő érzés. Még a Nőben sem, aki akkurátusan újraéli elődeinek tragédiáját, és egy boldogabb élet iránti örök vágyakozást, amit semmi sem tud kielégíteni, ennek következtében a hibáztatás örök örvényébe süllyed, egyre mélyebbre és mélyebbre. Igazi tragédia az övé, bár minden logikusan következik egymásból (a pszichológia felől nézve), mégis fáj belegondolni, hogy nem tud szabadulni sorsától(?), hogy a szabad akarat mennyire nem ér semmit, ha traumákkal van övezve.

Ezeket a traumákat és egyéb komplexusokat nem tudja feloldani a Pszichológus, aki – amint mondja – hozott lélekből dolgozik. Mucsi Zoltán a tőle már jól ismert módon hozza a közönyös terapeuta szerepét. Már-már lefolyik a székről (ebben a pozícióban marad a játékidő nagy részében), miközben az iróniával és szarkazmussal átitatott poénok sorát ontja – rendkívül hatásosan a mű témájához képest. 

Lelkünk azonban nem – vagy legalábbis nem mindig – a logika szabályai szerint működik. Sokszor nem egyértelmű, mi volt előbb, az ok vagy az okozat. Így joggal kérdőjeleződik meg a pszichológia legitimitása, ami ugyan nem feltétlenül tud segíteni az emberen, de legalább annak a belátásában tud, hogy mindez így van. Hogy ki mit kezd ezzel a tudással, azt mindenkinek magának kell eldöntenie.

Fiatal Nyomozónk azonban mindezt képtelen belátni. Hiszen szellemét még – a feltehetően nem olyan rég elvégzett – egyetemen tanultak hatják át, amit bő lére eresztett és színtiszta értékítéletekkel teli filozofálgatások formájában juttat kifejezésre. Széleskörű lexikális tudása figyelemre méltó, a lélek azonban csak ésszel fel nem fogható.

Igaz, első pillantásra minden adott ahhoz, hogy a néző átható agóniával és réveteg tekintettel hagyja el a színháztermet, a „katarzis” azonban sajnos elmarad. Egyszerűen hiányzik a beleérzés a Nő karakterébe ( pedig mégis csak ő a történtek elszenvedője). A darab nagy reményekkel indul, egyszer-kétszer megbotlik, majd a teljes kimerültség következtében összeesik a cél előtt. Az előadás formája tehát kezdetekben izgalmasnak tűnik, másfél órán keresztül azonban nem működik teljesen hatásosan.

©Mészáros Csaba

A megbotlásra a Nyomozó karaktere jó példa. Megszólalásai a darab jelentős részében kérdésekre korlátozódnak. Ül, oda-oda kérdez, néha felugrik, hevesen mondja a magáét, majd visszaül. Ráadásul a darabba becsempészett közéleti odaszólásokat is neki osztották ki, ezek azonban kevéssé működnek, mivel felületesek a lelki tartalmakhoz viszonyítva. Nincs rájuk szükség, mert nem tesznek hozzá semmit a darab egészéhez. Így sajnos a Nyomozó ábrázolása leegyszerűsített és komolyan nem vehető marad. És ami talán a leginkább kifogásolható, hogy Moldvai Kiss Andrea remek alakítása, tragikus tündöklése (szemén keresztül a mélybe látni) háttérbe szorul, mivel a róla szóló dialógusok/monológok nagyon kevés teret hagynak ahhoz, hogy igazán érvényesülni tudjon. Jobb volna az ő játékából – ragyogásából, ordításából, kúszásából, csábításából és még megannyi másból – megismerni fájdalmát, mint más szavaiból. Alakítása a szavak áldozatává vált.

Háy János azonos című novellájának színpadi átirata nem tudta levetni az epikus műfaj formai kereteit, így ami tökéletesen működött prózában, az a színpadon már kevéssé állja meg a helyét. Ha a rendező több szereplővel, esetleg helyszín változásokkal dolgozna, akkor szereplői nem ragadnának be székeikbe, és nem csak a szavak, de a tettek szintjén is feltárulna előttünk a lélek mélysége.

Ily módon sokkal erősebb hatást keltene a nézőben. A dikció ezúttal az akció – és a darab – kárára érvényesült. Mindezek ellenére, és talán ez az, ami igazán számít, be kell látnunk, – ha tetszik, ha nem, – hogy mindannyian hozott lélekből dolgozunk.

(2018. szeptember 24.)

Győri-Drahos Martin

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: