Home / A függöny mögött / Interjúk / “…segíthetünk átgondolni valamit abból, ami körülöttünk van…” – interjú
“…segíthetünk átgondolni valamit abból, ami körülöttünk van…” – interjú

“…segíthetünk átgondolni valamit abból, ami körülöttünk van…” – interjú

2018. október 1. 23:08

Most pénteken, október 5-én lesz a méltán népszerű Anthony Burgess Egy tenyér ha csattan című darabjának bemutatója a Mozsár Műhelyben Erdeős Anna rendezésében. Vele beszélgettünk konzervdobozokról, a konzervéletünk beszűkültségéről, a minőségi bulvár “küldetéséről”, a reményvesztett férfilétről és a kalapáccsal is megvédendő életszeretetről…

  • Életedben először konzervvel, konzervdobozzal mikor találkoztál?
  • Ez nem volt szép!(felszabadultan nevet)Talán gyerekkoromban, amikor édesanyám kibontott egyet-kettőt. Zöldségeket és sóletet, ha jól emlékszem – a sólet finom volt.
  • Játszottál is velük?
  • Nem, féltem, hogy elvágom a kezemet.

Egyszerű, könnyen megérthető, sokféle színnel, árnyalattal dolgozik, lehet vele menni, sőt: a végén még kissé krimiszerűvé is válik valamelyest…– ám mindezek mellett látok benne olyan íveket is, amelyektől mégis több, más, mint egy biztos rugókra járó , sikerre szánt bulvárdarab.

  • Ezzel az Anthony Burgess Egy tenyér ha csattan című átirattal találkoztál már korábban is?
  • Most olvastam először.
  • Hogy került akkor hozzád a darab?
  • A Mozsár Műhelyben Léna és László (Megyeri László és Megyeri Léna – a szerk.) az idei évadtól saját, önálló produkciókat is létrehoznak. Ők választották az anyagot, a színészeket és engem. Nagyon örülök az újabb közös munkának, és a színészcsapattal is teljesen meg vagyok elégedve.

©Véner Orsolya

  • Mit gondolsz, miért választhattak ehhez a darabhoz téged?
  • A darab valamilyen szintű bulvársága ellenére Léna és László egy lendületes, a mélységeket is felkutató, egyedi rendezői látásmódot kerestek. Jól -esett, hogy tavalyi  rendezésemet, az Így viszik át-ot látva  rám gondoltak.

Nem véletlen, hogy ez a szöveg is abban az időben született, mint a Dühöngő ifjúság…- ahol a főhős szintén abba zakkan meg, hogy hiába van rohadt sok energiája, mégsem tudja ezt úgy becsatornázni, hogy aztán az számára sikerélményt, pozitív visszacsatolást okozzon. Howard is kap egy adottságot, amely által kiléphetne az “átlagéletek” sorából, de mégsem tudja, hogy mit kezdjen vele, hogy ezáltal jobban érezhesse magát.

  • Milyen értelemben lehet bulvár ez a darab?
  • Egyszerű, könnyen megérthető, sokféle színnel, árnyalattal dolgozik, lehet vele menni, sőt: a végén még kissé krimiszerűvé is válik valamelyest…– ám mindezek mellett látok benne olyan íveket is, amelyektől mégis több, más, mint egy biztos rugókra járó , sikerre szánt bulvárdarab. Sokak értelmezésében a főszereplő nő, Janet a történet végére az egyszerű, átlagos feleségből egy “kis döggé” válik – ez különféle beszélgetések során realizálódott bennem. Fura, mert az olvasás során én végig mást éreztem, bár a regény végét őszintén szólva kicsit elnagyoltnak, az addig lélektani realizmussal vezetett anyagot váratlanul abszurdnak vélem, és azt elsőre nem is sikerült befogadnom. Ettől a végtől alapvetően hirtelen elidegenedhet az ember, ezt célom is volt a darabban kicsit máshogy interpretálni. Visszatérve Janetre, ennek a nőnek tényleg roppant határozott, egyéniséggel, akaraterővel bíró személyisége lesz, mindahhoz képest, ahogy őt az addigi jelenetekben megismerjük. Végig követve a karakterét a regény elejétől, egy egyszerű, már-már szokványosan egyszerűnek megrajzolt figurát kapunk, és számomra ebben az egyszerűségben egyszersmind ott rejlik a tökéletessége is. Ő az, aki mindenáron életben akar maradni, aki azt gondolja, hogy a madarak fütyülnek, és ezért minden rendben is van. Semmi szín alatt  nem tűr meg magában és maga körül semmilyen borús, sötét gondolatot.

©Véner Orsolya

  • …talán emiatt tarthatják mások “kis dögnek”, mert a szorult élethelyzetében, amikor lét és nem lét között kell döntenie, akkor ez az általad említett szemlélet kerekedik benne felül, nem?

  • Nem feltétlenül. Inkább azért, mert mikor összejön egy másik férfival, egy költővel, továbbra is magánál tartja a kalapácsot. Ahogy ennek a ténynek a kapcsán fogalmaz Anthony Burgess, abból mindjárt kétféle okot is kapunk indokul arra, miért tartja Janet továbbra is magánál a kalapácsot. Az egyik: Red kezd hasonlóan gondolkodni a világról, mint Howard – a korábbi férje ;! másrészt azt, hogy Red is kezd félre kacsingatni, (és Janet is megismerkedett Red mellett egy új férfival).És mindezt egy bekezdésen belül… Ez a kettő sok ahhoz, hogy színpadon egyetlen befejezést  csináljunk belőle. Itt a finisben nem lehet két egymásnak ellentmondó oka egy ilyen csavarnak (mert az önmagában is  megdöbbentő, ugye, hogy miért tartja még mindig magánál azt a kalapácsot?), ezért én amellett döntöttem, hogy Janet továbbra is csak magát akarja védeni egy esetlegesen a világot meggyűlölő újabb bomlott elméjű férfi  jövőbeni terveivel szemben. Így tudjuk szépen lezárni Janet ívét, aki hatalmas döntést hozott már egyszer ebben a darabban. Ez a nő ugyanis kezdetben  teljesen szokványos, hétköznapi életet él Howard mellett, majd megismerkedik Reddel, a költővel – belesodródik ebbe a szerelembe. Aztán mégis a férjét választja – hatalmas respekt, nem?, mint egy görög sorstragédiában – még gyereket is szülne neki, de mit ad Isten, pont ekkor a férj, Howard meg akarná ölni őt (meg magát is persze). Mekkora pillanat!
  • Egyfajta utópia és antiutópia is egyben akkor ez a darab, nem? Azaz: hogyan és milyennek szeretnénk látni a minket körbevevő világot, amely közben persze mégsem az, és mégsem olyan, amilyennek látni szeretnénk.
  • Meg főleg, hogy Howard szándékosan rosszabbnak is szeretné látni a világot, mint amilyen… Szerintem Janet látja jól: nem a naivsága miatt látja, akarja szépnek látni – egészen egyszerűen így felel meg neki, és élni szeretne, semmi több. Bár élhetnék én is ilyen egyszerű és minőségi életet!

Ez az a mezsgye, amelyet egész pályánk során sokan, színházvezetők/-csinálók/, rendezők keresgélünk: melyek azok az előadások, amelyekkel a nem színházhoz szokott embert is meg tudjuk szólítani, és közben van benne annyi finomhangolásos meló és elemezni való, hogy a próbafolyamata nekünk is ad. Mert a megszólítás mellett “, azt hiszem mégiscsak ez lenne a feladatunk!

  • Persze, persze, de azért mégiscsak ott tartja a keze ügyében a kalapácsot…(nevet)
  • De nem Redet akarja kinyírni vele, mert Janet világát nem a férfiak határozzák meg, nem hozzájuk képest helyezi el magát. Pusztán védelem az a kalapács: ha az a világ, ami számára oké, veszélybe kerül, akkor igenis legyen módja megvédenie magát!(nevet) Howard az, aki rosszabbnak akarja látni a világot, mint amilyen, mert nem találja benne a helyét. … Janetnél jóval többet lát, és többet is szenved. És nincsenek meg a tanult módjai arra, hogy kifejezze magát, vagy megértse mi is megy végbe benne, így csak rombolni tud. Ő nem átlagember, hiszen “fényképezőgép” agya van – amellett, hogy egy átlagos autószerelő – ő ezt a képességét mégis nyűgnek, defektnek tartja. Inkább művésznek tudnám elképzelni, az lenne egy út neki, csak ugye, a suliban meg baromira nem tanítottak semmit ez ügyben, mert magukat a tanárokat sem érdekelte az irodalom vagy efféle. Azt a rengeteg könyvet, amit elolvas, nem érti, nincs hozzá kulcsa, nem építkezik belőlük, csupán mint adatmennyiségek, áthaladnak rajta. Valahol beragadt a két létsík között: nem elég már neki a “konzervet nyitunk estére és tévézünk” lét, többre vágyik – ám mégsem tudja megfogalmazni, elérni, hogy mire. Nem véletlen, hogy ez a szöveg is abban az időben született, mint a Dühöngő ifjúság…- ahol a főhős szintén abba zakkan meg, hogy hiába van rohadt sok energiája, mégsem tudja ezt úgy becsatornázni, hogy aztán az számára sikerélményt, pozitív visszacsatolást okozzon. Howard is kap egy adottságot, amely által kiléphetne az “átlagéletek” sorából, de mégsem tudja,  mit kezdjen vele, hogy ezáltal jobban érezhesse magát

@Véner Orsolya

  • Apropó jól érezni magunkat: szerinted ebben a darabban a nő vagy a férfiak érzik jobban magukat?
  • Abszolút a nő, Janet. Mert ő van a helyén – saját döntéseivel, drámáival együtt is. Ebből azonban sem a nők, sem a férfiak helyzetére vonatkozólag nem lehet általános következtetéseket levonni. Nagyon speciális, semmilyen értelemben nem szokványos szereplőkről van ebben a darabban szó. Boldog nő lennék, ha csak annyi igényem lenne az élettel szemben, mint Janetnek, amely ráadásul mind teljesül is.(nevet)A férfi arra vágyik és erőfeszítéseket is tesz, hogy ezáltal valami nem szokványos, nem átlagos önmagát teremtse meg, ám ez valamiért sehogyan sem sikerül neki – na, ez már egy gyakoribb, napjainkban is föllelhető jelenség. Hatalmas tragédia az, amikor valaki nem tudja vagy nincs módja kiteljesíteni a benne ott lévő lehetőségeket. Persze ebben a képességeinket kamatoztatni tudásban nagy szerepe van annak, hogy mi jut el hozzánk a világból. Abból a kis konzervdoboz- ablakból, a televízióból Howard annyit tudott összerakni magának, amennyit, egy őrült tervet a világ pénzen való meg- illetve nem megvehetőségének bizonyítására. De vajmi keveset tudnak meg ebből a konzervdobozból arról, ami az élet valójában. Nekik csupán az az egyetlen napi inputjuk, ami a tévéből, a médiából befogható számukra – ami nem biztos, hogy épp a legjobb lehetőségeket kínálja.

A darab valamilyen szintű bulvársága ellenére Léna és László egy lendületes, a mélységeket is felkutató, egyedi rendezői látásmódot kerestek. Jólesett, hogy tavalyi  rendezésemet, az Így viszik át-ot látva  rám gondoltak.

  • Itt és így érthető meg a minőségi bulvár és a színház kapcsolata…- mert aki a tévéhez “szokott”, az előbb elmegy egy bulvárnak titulált előadásra, mint egy számára megfoghatatlannak tetsző művész színházi előadásra…
  • Ez az a mezsgye, amelyet egész pályánk során sokan, színházvezetők/-csinálók/, rendezők keresgélünk: melyek azok az előadások, amelyekkel a nem színházhoz szokott embert is meg tudjuk szólítani, és közben van benne annyi finomhangolásos meló és elemezni való, hogy a próbafolyamata nekünk is ad. Mert a megszólítás mellett “, azt hiszem, mégiscsak ez lenne a feladatunk!

Csatádi Gábor

@Véner Orsolya

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: