Home / A függöny mögött / Interjúk / “…csizma vagyok az asztalon…” – interjú
“…csizma vagyok az asztalon…” – interjú

“…csizma vagyok az asztalon…” – interjú

2018. október 2. 02:15

Az új évad második hónapja elején egy rendhagyó interjút közlünk, melyben Vecsei H. Miklós, a Vígszínház színésze kérdezi a portál riporterét, főszerkesztőjét, Csatádi Gábort. Beszélgetésükben szóba kerül a hazai kritikaírás “érzéketlensége”, a Rubik-kockaszerű játszani akarás, a református teológia és a színház szakralitása, a bennfentesen “bratyizós” vs. a ráció vezérelte színházi szakíró, a színházi hatástól bokáját levizelni nem tudó kritikus, a baráti őszinteség és a színházcsinálás elválaszthatatlansága és az alkotásba való belefeledkezés boldogsága…

  • Három hónapnyi emailozgatás után elcsíptél a Castro teraszán, ahol viszont én beszéltelek rá most arra, hogy én csinálhassam meg veled az életed első interjúját. Persze erre most én sem készültem, de próbálok személyes és őszinte lenni… Ki vagy, Gábor, és mivel foglalkozol?
  • Mikor… ki vagyok…(nevet)Vagyok valaki, aki próbál valami értelmeset, tartalmasat csinálni. Ki tudj’, talán leginkább azért, hogy önmagát is elszórakoztassa, remélve, hogy ez majd mást is szórakoztatni fog esetleg…
  • Hogy telt a gyerekkorod, hogy nőttél fel?
  • Rengeteg játékkal, értsd ezalatt, hogy mindent játéknak, “keringőre való felkérésnek” éltem meg. Kihívásnak, jó értelemben, mint egy Rubik- kockát: addig forgatni, tekergetni, amíg kiad valami mintázatot, amit aztán boldog elégedettséggel “szemlélni tudsz”. (nevet) Amúgy, azt hiszem, teljesen átlagos gyerekkorom volt a nővéremmel, szüleimmel közösen, olyan, amilyenre mindig jó visszaemlékezni, mert biztonságot, szeretetet adott.
  • Úgy ismertelek már meg mint kritikust, ám gondolom, eredendően bölcsész lehetsz, nem?
  • Sőt: eredendően úgy indult, hogy református teológiát végeztem teológus-lelkész szakon. Aztán  valahogy úgy esett, hogy az egyház és én szakítottunk egymással…

©Véner Orsolya

  • Tényleg? Ezt nem is tudtam…(jóízűen nevet)
  • Ez amolyan kitessékelésen alapuló szakítás volt. A melegségem felvállalása nem tetszhetett nekik, persze az igazi ok inkább mozgássérültségem volt. De hát mindig kell egy casus belli… Segítő ember lévén, miért is ne adtam volna efféle “segítséget”? A jó cserkész, ahol tud, segít, nem igaz?(nevet) Emlékszem, apum mondta anno- nyugodjék -, a bírósági képviseletem idején, a mozgássérültségem nem akceptálhatósága kapcsán, hogy a református egyházban biztos csak a szőke, kék szemű árják lehetnek lelkészek…(kacag)
  • …és csalódtál?
  • Mostanra úgy lettem a templomokkal – talán az esztéta voltom is benne lehet ebben valamelyest, – hogy kívülről nagyon szeretem azokat, és persze belülről is, de egy istentiszteletet már biztosan nem tudnék végigülni. Szerintem te is így lehetsz: az ember nem tud nem szakmai szemmel nézni már előadásokra, eseményekre, nem? (mosolyog)
  • De, de! (mindketten nevetnek)
  • …én inkább ezt mondanám…én nem így építeném föl retorikailag…
  • …és nem tudod átadni magad a szakralitásnak?
  • Abból a református egyházban viszonylag kevés van. Ezért aztán teológus koromban, amikor tehettem, akkor vasárnaponként nem a Kálvin, hanem a Bakáts tér felé vettem az irányt. Emlékszem, megbeszéltem ott Gyula atyával, hogy bár református vagyok, nyugodtan áldozhatok – ha jól emlékszem, neki az édesanyja volt református. Így aztán vasárnaponként inkább misére mentem – hisz hétfőtől péntekig az egész hét tele volt református liturgiájú istentiszteletekkel, igei alkalmakkal úgyis, nemde?(nevet)

©Véner Orsolya

  • Neked mi ez a betegséged?
  • A gimiben anno mondták páran, kár, hogy nincs olyan törvény, ami alapján azokat, akik így születnek, eltennék láb alól, merthogy az az államnak is,  végső soron nekem is jobb lenne…Hát igen, ez a mondat aztán, valahányszor kilötyögött a sör vagy a kávé, – amolyan belső kis duli-fuli manó hangjaként később vissza-visszatért: belső ellendrukker.(nevet) Hiába: én… sokan vagyunk, na! (nevet) Aztán mindig eszembe jutott ez a mondatuk, még évek múltán is, sok mindennek nyitva meg az utat… az tud persze élni, aki meghalni is igazán akar…talán, vagy nem?… Ez amúgy nem betegség, hanem  állapot. Ami a születésem pillanatában bekövetkezett oxigénhiányból eredő agyvérzés miatt jött létre. Így aztán a motorikus agyközpont bénult, sérült, amit harminckilenc év alatt erre a “szintre” sikerült feljavítani.(nevet)
  • Harminckilenc vagy? Azt gondoltam, hogy huszonnégy-huszonöt évesnél nem lehetsz több…(kacag)
  • Mindig azt szoktam erre mondani, ha  ötven éves koromra is meglesz még ez a “különbség, akkor egészen jól jártam!(felnevet)
  • Most leginkább kritikákat írsz, nem?
  • Hát igen: rajtam maradt, mint szamáron a fül! És ez főleg azért  vicces, mert amikor 2009-ben államvizsgáztam esztétikából, emlékszem, nagyon határozottan mondtam, vallottam, hogy én biztosan nem leszek kritikus, és nem fogok kritikákat írni – nem azért végeztem el az esztétika szakot! Merthogy a kritikusok csak hümmögni és fikázni tudnak – abban viszont semmi poén sincs. És eleinte ez valóban így is volt: 2009 és 2013 ősze között egy kanyi kritikát sem írtam. Bár szinte minden este  jártam már akkor is színházba, egyszer aztán gondoltam egy merészet: üsse kavics, próbáljuk meg, írjunk kritikát. Aztán azt láttam, hogy amilyen hangnemben én írom a kritikát, úgy idehaza nem nagyon szoktak, én meg meguntam tukmálgatni a lapokra az írásaimat. Arról nem is beszélve, mert ugye, a jó emlékezet  a kevésbé pozitívat automatice törli,  hogy volt olyan orgánum, ahol egyenesen sugallták, hogy ezt vagy azt a végkicsengést, avagy “tetszési indexet” kellene kikerekíteni még az amúgy jó írásból…- ez is mi vagyunk: “messze ringó gyermekkorom világa” – egyből otthon érzed magad az ilyenektől, nem igaz?(felnevet) Félreértés ne essék: szerették, leközölték őket, mégis azt éreztem, hogy csizma vagyok az asztalon…(nevet)Aztán ismét gondoltam egy még merészebbet: na jó, akkor csinálok egy saját lapot! – mert akkor ott unásig közölhetem az írásaimat.(felnevet)Lassan, úgy három éve, és még mindig azt hittem, hogy jól elvan a gyerek, ha játszik, elszórakoztatja magát – merthogy  jó, ha van 7-8000 egyéni látogatója a lapnak. Aztán most július végén, amikor egy pályázathoz kellett statisztikát csatolni – mert nem a számokat bűvöltem az elmúlt nyolc-kilenc hónapban –  nagyon meglepett, amikor megláttam a havi tizenhét-tizennyolc-huszonegyezres egyéni látogató számot.

©Véner Orsolya

  • Én úgy látom, hogy a kritikusok nem akarnak segíteni… Hat, hét éve írnak rólam kritikákat, de még építő jellegűt magamról talán nem is olvastam. Nagyon sok kritikus – akiket én ismerek, inkább csak szemlesütve köszön, pedig nagyon nagy szükségem, szükségünk lenne olyan kritikaírásra, olyan kritikusra, aki nem a másik oldalon lévő “ellenfélről” ír, hanem társként velünk van, aki ugyanúgy része ennek a színházi alkotó folyamatnak. Pedig nekem, aki két hónapon át benne vagyok egy próbafolyamatban, hihetetlenül nagy szükségem lenne egy kritikusra, aki kívülről, mégis társként tud ránézni erre az egészre.
  • Hiszek abban, hogy a színész és a kritikus  nemhogy nem két külön emberfaj, hanem még két külön térfélen sem játszanak… Olvasatomban a kritikus a rivalda szélén ül, és együtt izgul a színésszel, és  talán jobban kell csóválnia a fejét, ha valami nagyon nem jó kerékvágásban halad egy előadásban, mint az abban játszóknak. “A fenébe, miért rontja el, pedig ezt  olyan jól tudná csinálni!” Hogy miért is sütik le a szemüket? Mert szerintem nagyon jól érzik azt, amit te mondasz: a legfontosabb feladatuk a segítés lenne – de ezt nem töltik be. Sajnos, nagyon sokszor egészen mást csinálunk helyette… Nem egyszer kaptam meg annak idején, hogy “miért írod meg a kritikádban, mit és hogy kellene – nem te vagy a rendező!” Erre csak azt tudom, tudtam mondani, bakker, az ember óhatatlanul  elég előadást lát, hogy már önkéntelenül is  legyen affinitása ahhoz, ahogy egy előadás belülről építkezik! Látja, hogy ha nem úgy,  akkor… ott jön be, nem oda és nem úgy teszi azt a hangsúlyt, ha esetleg két fél jelenettel rövidebb az adott darab, akkor az egy olyan pöpec előadás lenne, hogy  mind a tíz ujjadat megnyalnád.
  • Ha rendeznék, én biztos meghívnék egy kritikust a főpróbára – akinek adok a szavára -, és megkérdezném, ő hogy látja, mit csinálna másképp… Egyébként némileg megértem, hogy miért nem teszik, hisz egy kritikustól – akinek nincs gyakorlati tapasztalata – elvárni azt, hogy megmondja, mi az, amit másként csináljak – okoskodásnak tűnhet.
  • Még azt se merném mondani, hogy nincs gyakorlati tapasztalata, hisz évi százhúsz, százötven új bemutatót látva, ha akarod, ha nem – ha csak hangyaszellentésnyire is, de szereted a színházat – gyakorlatban is látnod kell, és látod is, amit elméletben megfogalmazol utána.
  • De azért pont a színházban baromi nagy a különbség az elmélet és a gyakorlat között!
  • Rendben, ám abban sem hiszek, hogy van különbség az “elmélet” és a “gyakorlat” között – akár általánosságban véve is. Az elmélet és a gyakorlat egyszerre, egy időben, együtt létezik a színpad deszkáin is, a rendezői székben is és a negyedik sor, jobb hatodik székén is. A nézőpont más: te másként látod a produkcióban magadat, és én is más nézőpontból látom onnan a negyedik sor, jobb, hatodik székéből. Ennyi, ez a különbség van és lesz is, természetesen.
  • Igen, de engem még életemben nem ölelt meg kritikus, ahogy  puszit sem kaptam még életemben  kritikustól! Ahogy még életemben nem hívott fel kritikus: “Hasi, ezt most odatetted!” – pedig én mindig igyekszem “meghalni” a színpadon.
  • Úgy tanítottak, hogy a kritikus ne bratyizzon a színésszel, mert az nem egészséges. Végtelenül nem tudok hinni ebben. Ha én barátként nem tudom elmondani egy kávé mellett a színésznek, hogy most baromi rossz voltál, majd  ugyanezt nem tudom le is írni – én ezt baromira hiteltelennek érzem. Nálunk hat-hétszáz, esetleg ezerötszáz ember olvas el egy kritikát – az azért nem az egész világ, miért is ne tudnám ízlésesen, stílusosan vállalni azt, amit már neki személyesen is szóvá tettem. Ebben hiszek, és ezért lett a Pótszékfoglaló – mert vállaltam is, hogy nem akarok a “hivatalos” kritikusok közé tartozni.(nevet)Nekem jó, ha van egy pótszéknyi helyem, arra ugyanúgy le lehet ülni, és arról is ugyanazt látom, mint bármelyik más helyről.

©Véner Orsolya

  • Szerintem szép lenne, ha barátként és alkotótársként kezelhetné egymást a színházi szakma és a kritika…
  • Magam is szeretném, csak ennek itt nincs hagyománya nálunk, nagyon nincsen…
  • Semminek nincs hagyománya, mert a színházi embereken kívül senki nem olvas kritikát.
  • Na, ez az, amit nem hiszek!(nevet)A minap  az ötödik hivatalos színházi évadnyitó kapcsán volt egy konferencia, amelynek a kritikus szekciójában tényszerű kijelentésként elhangzott, hogy a kritikával nem lehet ízlést formálni! Ez  rettentő nagy butaság – akkora, hogy a fal adja a másikat. Fortyogtam, majd kiesett az egér a kezemből, mikor a sajtóanyagnak ezt a részét szerkesztettem be hírként. Mert ha ez így volna – mélyen hiszem, hogy  nincs így, mert ha nem is közvetlenül, de közvetetten mindenképpen formál -, akkor a színész a szórakoztatáson kívül ne is tűzzön ki más vagy “magasabb” célt, mert akkor aznap este teljesen  fölöslegesen menne fel a színpadra.
  • Mit gondolsz arról, ha valaki valamiről indoklás nélkül ír valami rosszat?
  • Frusztrált. Az nem annak és nem  arról szól, akinek írja, hanem önmagáról. Persze, amikor egy alkotó  fáradtan, az alkotás jóleső, kiengedett mámorában egy-egy ilyet olvas, akkor, tudom, nehéz ezt megmagyaráznia, értelmeznie önmaga felé: ez a kritikus azért írja ezt így rólam, mert magával nincs jóba.
  • …pedig a kritikánál is tök fontos az, hogy kinek a lelke és hogyan van benne…
  • Az ember alapvetően emocionális lény, és a színházban is legyen, maradjon az, ám mégse csak annak az alapján tartson jónak egy előadást, hogy azon most képes elsírni magát avagy sem.

©Véner Orsolya

  • Mi színészek, írók, rendezők hoztunk egy kicsit önző döntést, hogy a színházzal, ami  rettentő képlékeny, megfoghatatlan dolog, próbálunk segíteni az embereken, a társadalmon. És sokszor azt érzem, hogy ebben a ”segíteni akarásban” mintha a kritikustársadalom nem igazán akarna részt venni. Sokkal közelebbi kapcsolatot várnék, hogy ez az egész hitelesebb lehessen!
  • Magam például a Miskolci Nemzeti Színházba úgy járok le havonta, hogy ott előadás előtt, után együtt poharazgatok, dohányzom a társulat színészeivel, és együtt beszéljük meg az előadásokat – még akkor is vállalom ezt, ha az általad említett “kritikusi társadalomtól” – szeretve és ellopva e jelződet – esetleg megkapom a magam “beosztását”.(nevet)Holott teljesen tisztában vannak azzal, hogy pár napon belül ugyanazt olvasni is fogják majd a lapban. Persze – tegyük hozzá – ez egy fővárosi társulatnál nem megy, mert kinéznek onnan, merthogy egy kritikus az maradjon az ajtón kívül! – pedig ha valamiben, akkor ebben nem hiszek. A kritikus ne maradjon az ajtón kívül!
  • Azokról a kritikusokról, akik húsz, harminc éve írnak kritikát, és minden áldott nap néznek valamit, már azt gondolja az ember, hogy érzéketlenek. Azt érzem, hogy ők már annyira szakmai szemmel nézik, amit éppen néznek, hogy azt, hogyan is tudna jobban hatni egy előadás, azt már nem látják, mert talán inkább már csak a rációra hagyatkoznak…
  • Ám  ehhez azért tegyük bátran hozzá, hogy  a hatás, a színházi hatni akarás vágya már mindeneket megelőzve elsődleges, azonban minden hatást, hatni akarást fel kell építeni, az nem állhat ott pusztán függelékként, appendixszerűen, várva, hogy az majd önmagában képes lesz megtartani egy előadást, mintegy elvíve a show-t.
  • Rettentő sokszor azt érzem – és lehet, hogy ebben nincs igazam ,– a kritikusok a rációra hagyatkoznak inkább.
  • Ez jogos!
  • Holott még nekem is, a színésznek nagyon nehéz rácsatlakoznom a színház irracionális, nem föld közeli világára.
  • Értelek, ám kérlek, azt fogadd el, hogy a hatásnak, ami az irracionalitás világa, szüksége van gondos építkezésre, ami viszont már abszolúte a szakma, a ráció terepe.
  • Ez teljes mértékben így van!(mindketten nevetnek)
  • Sokszor könnyezik az ember – és nem azért, merthogy milyen szépet ír – hanem mert miközben az előadásról írok, újra is kell élnem óhatatlanul azt az előadást.

©Véner Orsolya

  • Mik az álmaid?
  • Családot alapítani…és az, hogy az ember a következő ötven évben is úgy csináljon valamit – ami a munkája, – hogy azt közben nem is érzi munkának. Merthogy örömmel csinálja az ember,  és nemcsak azért tesz félre mindent, mert a határidő köti, hanem mert őt is érdekli az, amit éppen csinálnia “kell”.
  • …és ha egyet kívánhatnál, mi lenne az?
  • Az, hogy ez a fajta érzés minden nap, ha csak pár percre is, de  megadasson.
  • Ezt nagyon meg tudom érteni, és én is ennek az érzésnek a “kibővítését” keresem. Ezért is gondoltam, hogy most inkább én kérdeznélek téged, semmint századjára is ugyanazokra a kérdésekre válaszoljak. Abban teljesen egyetértek, hogy alapos, egyszerre, egy időben értő és érző kritikára  szükség van. Ám arra is, hogy a kritikus és az alkotó – ha nem is állandóan – de játszótársai, barátai is legyenek egymásnak, akár már a próbafolyamat alatt is, hogy legyen egy jó, kritikus külső szeme a produkciónak.
  • Aki nem tud a barátnak a szemébe kritikusat, akár rosszat is mondani, az ne mondjon róla a háta mögött sem, az hiszem.
  • Legyen ez a végszó – ezzel nagyon egyet értek!(nevet)

Vecsei H. Miklós 

©Véner OrsolyaV

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: