Vígan verjük a nőt!?

2018. október 3. 21:47

Avagy ő ver minket – igaz, egyre megy: választás és felállás kérdése csupán. Mert nem a verekedés brutalitása itt a cél, csupán az erről való évődés. Gaetano Donizetti Ritájában is az indulat heve, a lendületes temperamentum a fontos, ahogy azt a Dramatic Art Produkciójaként Dénes Viktor vacsoraoperaként megrendezte a Dunapark Kávéházban. Opera, színészet és olasz ételek illata gabalyodik egymásba komoly komolytalansággal – ízelítő ez, mely után könnyű kedvet kapni az opera műfajához – de önmagában, műkedvelő előételként annak, aki nem ízlelt eleddig még operát, nem ajánlanám.
Hogy miért is nem? Mert ehhez a műfajhoz megszállottság kell – legalábbis olyan szenvedély, amely tányérokon, poharakon is képes jótékonyan átbucskázni,  és figyelmét odaszegezni erre a ledér librettójú, könnyed történetvezetésű darabra – Dénes Viktor e szenvedélyes temperamentumba jócskán belemarkolt: opera ínyenc középhaladóknak vérpezsdítés gyanánt. És hogy az effajta vérpezsdítés könnyűvérű lenne? Az, ám a könnyűvérűséget is lehet profin vagy hányaveti pancserséggel művelni – Dénes Viktor az előbbi szervírozásban tálalta, kóstoltatta meg, és igyekezett jóllakatni vele.

Hisz eleve egy bergamói fogadóban vagyunk itt a Pozsonyi úti Dunapark Kávéházban, ahol a székek, asztalok közötti díszletnek szánt székek és asztal csak egy a többi közül, gondosan bekészítve rajtuk a kellékek. Ám itt a vígopera három szereplője: a fogadósné, Rita (Szigeti Karina), a férje, Beppe (Ódor Botond), és a hajótörésben elhunytnak hitt előző férj, Gasparo (Najbauer Lóránd) az igazi “kellék” és “látvány”, mert önmagukkal kell be-, és megtölteni a Dunapark Kávézó atmoszféráját.
Hévvel, lendülettel, tűzrőlpattant temperamentummal, amelyhez a Horányi Juli által tervezett kék-sárga-piros színeket ruhájukon egymást váltó, kiegészítő arányban viselő szereplők mintha ugyanannak az egy személyiségnek a különböző alteregói lennének.

A harsány üdeség nemcsak ritmust, ütemet szab így, hanem szimbolizál is. Minden élénk eltérés, egymásnak ellentmondó akarat mégis ugyanannak az egynek a része. Annak az egy, oszthatatlanul azonos, kiben-kiben csak éppen más arányokban vegyülő és fellelhető emberi szenvedély-attribútum egésznek a más és más szelete.

Szigeti Karina kólás dobozokra ondolált hajú Ritája magabiztos sarkossággal, erős kézzel vezeti a második férjét és a fogadót. Úgy pofozza, olyan magától érthetőséggel Beppét, mintha ébredés után a párnájával tenné ugyanezt. Hangjában a mámoros diadal, a gyengébbnek vélt fölötti “győzelem” – eddig őt verte az első férje, most pedig ő veri eme másodikat, Beppét. Zeng, cseng szopránjából a mámorító revans folytán érzett: “a világ most végre egyensúlyba állt” érzés. Több ez, mint a női egyenjogúság vígoperába csomagolt diadala: az életösztön harsonája szól, árad belőle, az, amelyiket nehéz lenne csendre inteni, elhallgattatni.

Ódor Botond testes, masszívan alamuszi nyuszi Beppéjének nemcsak a hangjából, hanem a szerepet tehetséges színészi eszközökkel is visszaadó jelenlétéből testestül-lelkestől életre kel a szilaj, hajthatatlan szelídség maga. Ez a szelídség aztán az áriái által lesz egységes, nehezen feledhető védjeggyé. A vernek – bár nem szeretem, nem akarom, –  de mégis maradok és helytálloknak a remekbe szabott érző, érzékeny “szobra” ő.

Ebbe a „feleség veréssel simogatja férjét” miliőbe sétál be fehér pöttyös szatyrával Najbauer Lóránd Gasparója fekete útiköpenyében, a könnyelmű kalandorságával és Beppét oktató, “az asszony verni kell” társkapcsolati receptjével. Gasparója igazi ördög ügyvédje, kibic, akinek semmi és senki nem drága, hangjában a ravasz magabiztosság, a könnyen jött, könnyen megy, magát mindig nyeregben érezni szerető kackiásság.
Évődés, könnyen átlátható bonyodalom, mely során a férjét verő “visszakapja” az első, halottnak hitt férjét, aki egykor Ritát verte. Körbeér ebben az operában minden, visszatalál az érzelmek körutazása közepette azokhoz az érzelmekhez, élményekhez, melyektől szabadulni szeretne.

Mi meg közben, az egy felvonás háromfelé tagoltságának szüneteiben csak eszünk, csak eszünk, és pezsgőnket kortyoljuk – vígan vagyunk, hisz nem minket vernek.  Jól van ez így? Dénes Viktor Donizetti egyfelvonásos vígoperai kalamajkáját minden falatunk után, mintegy folyamatos desszertként kanalaztatja velünk. Unikumként, lassan, hatásosan adagolva.

Új ez az élmény, több ilyen opera „tálalás” kellene – Kéry Tamás zongorajátéka ide lopott egy teljes zenekart -, hiszen a műélvezőhöz is a gyomrán keresztül vezet az út. Ám a víg kedélyű felszínes humoromat félretéve is igaz, hogy az opera cselekménye – bármilyen egyszerű is az – egészen a szánkig, az legközvetlenebb érzeteinkhez ért ebben az olvasatban, talán még a kezünk is ritkábban emelődik majd ütésre, mert hátunkon, arcunkon érezzük, hogy könnyen visszakapható mástól, máskor minden ütlegünk – és ez az, ami e jó értelemben színháziasított operában minden vígság közepette is teljesen komoly.
(2018. szeptember 28.)

Csatádi Gábor