"A művészet szabad, ha pedig nem az, akkor nem művészet..."

2018. október 6. 17:32

Az Egyetemi Színpad sorsa továbbra is elég „képlékeny”, ennek okán beszélgettünk György Péterrel, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatójával, egyetemi tanárral a színpad múltjáról, a diákság színházcsinálásáról, az aktuális lehetőségekről, a politikai színház hasznáról, a fokozódó kultúrharcról és a művészet sajátságos voltáról…

Milyen emlékeid vannak az Egyetemi Színpadról?

Ebbe azért nem lenne jó túlságosan belemenni, mert már elmondhatatlan távolságra van számomra az időben…(jóízűen kuncog) Ötven vagy talán negyven éves emlékeim vannak róla… Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem oda járni. Valamilyen értelemben – ennek sok oka volt – “függetlenséget”, kivételezettséget élvezett – nagyon fontos hely volt akkor. Nem volt független, hiszen komoly kontroll volt minden fölött, de az tény, hogy nem a piacról “élt”. Bár lehetett az utcáról bejönni, és jegyet venni, de ez mégiscsak egyetemi hely volt, amiben nem az üzleti jelleg volt a döntő. Kívül esett a korszak művészeti fogalmain. Sokkal eklektikusabb, bátrabb, konzervatívabb hely volt. Nem szűnt meg, jogilag a mai napig is létezik – ami nagyszerű dolog, – mert egyszerűen csak folytatni kell. A hagyomány mindig kibújik a fű alól, előtör a résekből valahogyan…

Azt gondolom, hogy itt, egy kártyalapnyi területen egymástól száz méterre van négy egyetem. Az SzFE, a Károli, a Pázmány és az ELTE. Hiszen ti úgyis találkoztok a Károlyi Kertben, a Mikszáth téren, az esti vetítéseken, a hajnali after partykon, a kocsmákban eleve is egymással. Ez nem politikai döntés, ezek az egyetemek összetartoznak. Ez szociológiai, társadalmi valóság, mert a diákok átjárnak egymáshoz, beleszerelmesednek egymásba – az egyetemeknek ezt követniük kell. Szeretnénk, ha az E épületben lenne egy stúdiója, egy nagyterme az Egyetemi Színpadnak. Lenne egy termünk a Kunigunda utcában – ami nagyon speciális hely, hiszen eléggé messze is van. Van ott egy ötvenes évekbelinek tűnő, ám valójában hetvenes évekbeli színházterem: ez és az infrastruktúra fogja megszabni azt, hogy ti mit kezdhettek majd vele. Ez nem egy kompetíciója lenne az SzFE-nek, hanem kooperációja.

Az oktatást kiegészítő műhelynek képzeled el, vagy ennél jóval többnek: szélesebb értelemben vett kulturális helynek?

Ezt igazából Darida Veronikának, Imre Zoltánnak és nektek kell kialakítanotok, ebbe én nem szeretnék beleavatkozni még egyszer az életben – az ember hatvannégy évesen nem csinál kortárs színházat. A bölcsész képzés az arra épült több, mint száz éve, hogy feladtak egy hosszú szöveget, vagy épp nagyon sok hosszú szöveget, amit a hallgatók elolvastak, és aztán ezekről a szövegekről beszélgettünk. Csak az a probléma, hogy ez a mostani generáció, a tied, vagy akár a téged követő, nem nevelkedett hosszú szövegeken. Az emberek valamikor úgy jöttek a bölcsészkarra, hogy hosszú szövegeken szocializálódtak. Vastag regényeken, vagy még vastagabb regényeken, így aztán tudtak tudományt is olvasni. Ma nem olvasnak az emberek hosszú regényeket – ami a 19. században Jókai Mór volt, az ma a filmek, színházi előadások, performanszok, koncertek világa, – ebben nincs is miért problémát látni. Ez egyben megszabja a bölcsészkar mozgásterét is: a bölcsészkar “nem veszi tudomásul”, hogy nem olvasnak el ma már két hét alatt az emberek egy nyolcszáz oldalas regényt, akkor olvasnák csak el, ha ezen szocializálódtak volna. Ez ugyanolyan kultúrtörténeti fordulat, mint annak idején a nyomda volt. Csak most nem a nyomda jön be, hanem a nyomda megy ki. Ma is meg kell szerezni a művészet csinálás tapasztalatát, ha esetleg mást is értünk rajta, mint régen, és ahhoz, hogy tudjuk, mit jelent a művészet, ahhoz mindezt csinálni, művelni kell. Az Egyetemi Színpadnak nagyon komoly része van, lehet abban, hogy ti húszon éves korotokban művészetet csinálhattok. És nincsen éles distinkció a között, hogy amatőrök vagy profik hozzák létre. Egyszerre kell befogadnia “komoly” és “nem komoly” művészeket. Itt a lényeg a létrehozáson, az alkotáson van, ami ugyanolyan tudás és tanulás, mint az, amikor valaki elolvas tízezer oldalt. Vagy ez nagyon bizarrul hangzik?

©Véner Orsolya

Nem, egyáltalán nem. Csupán felmerül a kérdés: ezzel az ELTE művészeti képzést is létrehozna, nem?

Hosszú évek óta mondom az értekezleteken a kollégáimnak, ha a bölcsészettudományi kar tovább akar élni, akkor ennek ez a módja: Bölcsészet- és Művészettudományi Kar.

Ez különválasztható lenne a Színház- és Filmművészeti Egyetemtől?

Mindig kooperáció párti voltam. Azt gondolom, hogy itt, egy kártyalapnyi területen egymástól száz méterre van négy egyetem. Az SzFE, a Károli, a Pázmány és az ELTE. Hiszen ti úgyis találkoztok a Károlyi Kertben, a Mikszáth téren, az esti vetítéseken, a hajnali after partykon, a kocsmákban eleve is egymással. Ez nem politikai döntés, ezek az egyetemek összetartoznak. Ez szociológiai, társadalmi valóság, mert a diákok átjárnak egymáshoz, beleszerelmesednek egymásba – az egyetemeknek ezt követniük kell. Szeretnénk, ha az E épületben lenne egy stúdiója, egy nagyterme az Egyetemi Színpadnak. Lenne egy termünk a Kunigunda utcában – ami nagyon speciális hely, hiszen eléggé messze is van. Van ott egy ötvenes évekbelinek tűnő, ám valójában hetvenes évekbeli színházterem: ez és az infrastruktúra fogja megszabni azt, hogy ti mit kezdhettek majd vele. Ez nem egy kompetíciója lenne az SzFE-nek, hanem kooperációja. Tök boldog lennék, ha az Egyetemi Színpadon az SzFE csinálna színházat, a Kunigunda utcában a Pázmány…- mindenkit szívesen látnánk.

…az a színház vagy film, amelyik azért jön létre, hogy támogasson vagy megtámadjon egy adott politikai kurzust, az egy tiszavirág. Sőt, ennél még rosszabb a helyzet: a színháznak nagyon rosszat tesz az, ha a nézők egy bizonyos politikai elkötelezettség mentén mérik. Mondok egy teljesen konkrét példát: Pintér Bélát meghívták a Katonába, hogy egy rendezzen egy Bajnok című eladást – egy tök átlagos színdarab, szerintem. Menet közben kiderült, hogy valamely magyar város polgármesterének a felesége lett „megírva” ebben a darabban. Ha ők mindezt tudták előre, átírhatták volna – nem az öncenzúra miatt, – hanem hogy megússzák. A közönség, akármi történjék, azért megy oda, hogy lelkesen örömködjön, hiszen milyen jó, lehet dühöngeni azon, ami itt folyik. A színház nem az a hely, ahová az embereknek tüntetni kell járniuk. Aki tüntetni akar, az menjen ki tüntetni. Mert a színháznak tesz rosszat, ha ez nem így van. Nem politikailag baj ez, hanem azért, mert így nem lehet játszani…

Akkor nem ragaszkodnál feltétlenül ahhoz, hogy a campuson legyen az Egyetemi Színpad?

Ez bonyolult – elmondom. A Gólyavárban bizonyos estéket az egyetem a rendelkezésünkre bocsát. Ehhez ragaszkodom is. Ez azonban túl nagy. Ha 300 ember helyett csak 70 ül ott, nagyon rosszul fog kinézni. A lenti terem meg akusztikailag használhatatlan. Én mégis felelősségem tudatában totálisan biztatom magukat, hogy a stúdióban odalent esténként csináljanak színházat. Kis színházat, tehát olyat, ami kísérleti, pici kis színház, azt lehet csinálni. Ez volna a campuson. A Kunigunda utca az úgy jött bele, hogy ott, ugye, renoválják azt a szörnyű állapotban lévő épületet, és annak van egy színházterme. És egyik nap a kancellár megkérdezte, nem akarjuk-e megnézni. Az azért nagyon érdekes kísérlet! A Kunigunda utca teljesen lehetetlen helyen van. Marc Augé azt mondja, hogy az egy nem-hely, egy non lieu, oda csak autóval lehet menni, oda senki nem fog kimenni este nyolckor egy avantgard előadásra, mert mire véget ér, elmegy az utolsó busz. Ezen kívül tényleg egy züllött, sötét mellékutca, de ez tök jó, mert ez egy adottság, mert ez egy kihívás, meg kell tanulni, hogy ebből ott milyen színházat lehet csinálni. Hogy mit jelent nappali színházat csinálni, mit jelent hétvégén fesztivált csinálni – tehát ez nagyon fontos dolog, és nemcsak azért, mert ott van – hanem egyébként nem mellékesen a polgármester, aki kiváló ember, akarja ezt. És csendesen mondanám, ez azért van, mert a harmadik kerületnek valójában nincsen színháza, nincsen zeneterme. Rendes. Tehát van egy nagyon jó Kassák Múzeuma, ami beljebb van onnan. De ott van mögötte két hatalmas lakótelep, amelyeknek a lakói tulajdonképpen nem nagyon tudnak…be kellene…és az, hogy nem kell bemenniük a városba, hanem a saját kerületükben lesz valami színházuk, az nagyon komoly dolog. Számunkra meg: kimenni a védettségből, bemenni egy idegen helyre, és megtanulni, hogy mit lehet csinálni ott, az szerintem baromi nagy tapasztalat. Mert akkor gondolkodniuk kell. És a Kunigunda az belülről fog mindent tudni, amit kell tudnia egy színháznak. És maguknak, Imre Zolinak meg Darida tanárnőnek végig kell gondolniuk, hogyan lehet ott élni. Mert ez tényleg elég durva hely. És ha ez működik… Az igazi döntő kérdés az E épület.

©Véner Orsolya

Akkor ezek szerint az egyetem vezetése egyöntetűen akarja az Egyetemi Színpad újraélesztését, újranyitást…a felélesztését, nem is tudom, hogy fogalmazzam…

Mindenki akarja ezt. Teljes a konszenzus. Akarja a kancellár, akarja a rektor, akarja a dékán, akarja a jogi főigazgató, akivel találkoztam, az mind akarja. Műszaki főigazgató, mindenki.

…évek óta kérdés ez a színpad, és izgatja a színházi szakembereket, akik valaha alkotóként részt vettek benne, és a mai egyetemistákat, akik pedig most vennének benne részt Ezek szerint korábban valakinek tán bökte a szemét?

Sok feltételnek kell megfelelni, ráadásul ehhez pénz is kell. A kancellári rendszer előtt sem volt az azért olyan könnyű… Mert a Kunigunda utca is egy 100 milliós nagyságrendű történet, amit majd még hozzá kell csapni, bár az ottani épület renoválásába a magyar állam eddig is milliárdos nagyságrendben tolt pénzt. És talán Bús Balázs is tesz bele valamennyit… Az egyetem a hagyományos gazdálkodási állapotában soha nem lett volna képes erre, a szenátus ebben nem is volt érdekelt.Hisz amiről most beszélünk, az egy jó pár százmillió forint… Most majd , ha minden úgy alakul, be szeretnék ebbe a lerohadt épületbe vonszolni egy csomó fiatal építészt, hogy nézzék meg, mert nekik talán megéri, hogy presztízsből csináljanak egy tanulmányt…

A Szkéné Színház is így jött létre….

Ez egy presztízs dolog, egyikünk sem akar ölbe tett kézzel ücsörögni. Van ott egy 11-12 m magas TV stúdiónak is alkalmas terem, egy gyönyörű lépcsőház…amihez nem szabad hozzányúlni! Nem szabad szétszedni – rendbe kell rakni.. Tehát van a Gólyavár, van ez a pici stúdió – amiből majd valamit összerakunk -, és van a Kunigunda, ami épül.

A Kunigunda utca teljesen lehetetlen helyen van. Marc Augé azt mondja, hogy az egy nem-hely, egy non lieu, oda csak autóval lehet menni, oda senki nem fog kimenni este nyolckor egy avantgard előadásra, mert mire véget ér, elmegy az utolsó busz. Ezen kívül tényleg egy züllött, sötét mellékutca, de ez tök jó, mert ez egy adottság, mert ez egy kihívás, meg kell tanulni, hogy ebből ott milyen színházat lehet csinálni. Hogy mit jelent nappali színházat csinálni, mit jelent hétvégén fesztivált csinálni…

Akkor először egy társulat létrehozása lenne az optimális…

Ez is egy fontos szempont, ahogy az is nyilvánvaló, hogy itt most nem valami nagy, szerteágazó dologban kellene gondolkodnunk. Engem nem zavar, hogy kicsi. Ráadásul az Egyetemi Színpadnak nem az a dolga, hogy sok pénzt lehessen keresni vele, bár ez ellen nekem semmi kifogásom. De döntően, érti, nem egy Operettszínházat akarunk csinálni.

A régi színpadon voltak vitaestek. Ezek elválaszthatók lennének az egyetemtől? Ezeket a vitákat az egyetemisták folytatnák le, ott ők tennék fel a kérdéseket, mint kulturális agorán ?

Ezen a ponton szándékosan válaszolom ezt: Na, ez a maguk dolga! Ha az Egyetemi Színpadot nem a diákok csinálják fiatal tanárokkal, akkor az egész egy agyhalott. Azt soha nem gondoltam, hogy a tanároknak kell megmondani, hogy a diákok mit csináljanak. Jó okkal említek most egy viccesnek tűnő példát: Az iskola a határon című regényben minden karácsonykor, amikor a szülők meglátogatják a gyereket, a diákok egy színházi előadást csinálnak saját maguknak. Ami nyilván minősített trágárságokból áll, mert hisz egy katonaiskolában vagyunk. És akkor hirtelen, rémülten azt a hírt hallják, hogy Kovács Garibaldi igazgató meghívta a szülőket. És azok jönnek fel a karácsonyi előadásra, és a diákok kétségbe vannak esve, mert hát el tudjuk képzelni…. És akkor improvizálniuk kell (nevet), mert azt mégsem adhatják elő, amit éppen gondoltak. Na, ezt szeretném elkerülni. Egyszerűen azt gondolom, hogy olyannak kell lennie ennek a megújuló Egyetemi Színpadnak, amilyent az iránta érdeklődő fiatal tanárok és diákok együtt csinálnak. Tehát nem kapniuk kell egy színházat, hanem csinálniuk. Talán ez így érthető, nem?

©Véner Orsolya

Amikor 2016 őszén megszűnt a Népszabadság, volt itt egy vita a 34-es teremben, aminek kapcsán a 24.hu-n Molnár Zoltán az alábbit írta: „a legellenállóbb egyetem folyosója”az az MMI. Sokan azt állítják, hogy itt a kultúrmarxizmust tanítják a balliberális és komcsi oktatók.

Figyeljen, lehet, ezt mondják, de nem ez történik… Nekem tökmindegy, hogy a kulturkampf örvén mit írnak a Magyar Idők kollégái erről a dologról. Nem foglalkozom vele, mert nem ez a dolgom. Az egyetem az egyetem. Megtanítom a diákjaimnak, hogy a reprezentáció az a rólunk szóló kép, amivel foglalkoznunk kell, de ez egy tantárgyam nekem, és nem a saját életem. Ha valaha törődtem volna azzal, hogy milyen benyomást kelt, amit csinálok, akkor nem tettem volna semmit. Az egyetemnek, ha van média szaka, irgalmatlanul reflektálnia kell arra, ha megszüntetnek egy lapot. És ez nem azért van, mert ahogy maga mondja: ellenáll. Nem, hanem mert ha azt akarjuk, hogy az emberek újságírók legyenek, akkor jogukban áll(?) tudni, hogy azok az intézmények, amiket újságnak hívunk, milyen feltételekkel és hogyan működtek. Illetve azt is, hogy egy idő után mitől és hogyan nem működnek. Ez nem mozgalmi probléma, ez annak a tudásnak a része, amit a rendelkezésükre kell bocsájtanunk ahhoz, hogy tudják, hol élnek.

Ha az Egyetemi Színpadot nem a diákok csinálják fiatal tanárokkal, akkor az egész egy agyhalott. Azt soha nem gondoltam, hogy a tanároknak kell megmondani, hogy a diákok mit csináljanak.(…)Egyszerűen azt gondolom, hogy olyannak kell lennie ennek a megújuló Egyetemi Színpadnak, amilyent az iránta érdeklődő fiatal tanárok és diákok együtt csinálnak. Tehát nem kapniuk kell egy színházat, hanem csinálniuk.

Az oktatók megtartják az óráikat, és utána a hallgatók ezzel kezdenek, amit akarnak… Viszont a média, a film, a színház egyszerre képes támogatni is vagy akár megkérdőjelezni is egy bizonyos politikai nézetet, berendezkedést. Ha innen közelítünk, akkor viszont az Egyetemi Színpad roppant érdekes képződménnyé válik, válhat, nem?

Ebben az esetben végtelenül egyszerű, áttetsző az álláspontom: az a színház vagy film, amelyik azért jön létre, hogy támogasson vagy megtámadjon egy adott politikai kurzust, az egy tiszavirág. Sőt, ennél még rosszabb a helyzet: a színháznak nagyon rosszat tesz az, ha a nézők egy bizonyos politikai elkötelezettség mentén mérik. Mondok egy teljesen konkrét példát: Pintér Bélát meghívták a Katonába, hogy rendezzen egy Bajnok című eladást – egy tök átlagos színdarab, szerintem. Menet közben kiderült, hogy valamely magyar város polgármesterének a felesége lett „megírva” ebben a darabban. Ha ők mindezt tudták előre, átírhatták volna – nem az öncenzúra miatt, – hanem hogy megússzák. A közönség, akármi történjék, azért megy oda, hogy lelkesen örömködjön, hiszen milyen jó, lehet dühöngeni azon, ami itt folyik. A színház nem az a hely, ahová az embereknek tüntetni kell járniuk. Aki tüntetni akar, az menjen ki tüntetni. Mert a színháznak tesz rosszat, ha ez nem így van. Nem politikailag baj ez, hanem azért, mert így nem lehet játszani… Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, 2006-ban, az 56-os forradalom évfordulóján a Katonában ment egy darab a Köztársaság téri eseményekről – Gothár Péter rendezte. A Köztársaság téren kommunistákat lincseltek, ami nagyon kemény dolog, valljuk be. Mindenki halálosan meg volt rémülve az előadásától, hiszen nem lehetett tudni, hogy az ott ülő idős emberek közül ki melyik oldalról van elkötelezve. Ezért aztán az egész előadás iszonyú feszült volt, mert mindig valaki tapsolt valakinek őrült erővel – egyben ettől is volt baromi jó. Vérbeli színházi pillanat volt, mert mindenki megkapta a gyászt, a méltóságot, a lázadást, a katarzist, azt, amiért odament. Én tényleg nem tudok, nem akarok ebbe beleszólni. Nem igazán kedvelem a politikai színházat, a napi aktualitásokkal való vacakolást – az a kabarénak a műfaja.Persze ebben pedig az a vicces, hogy lehet, hogy kabaré is lesz benne, és akkor mindebben most mélységeset tévedtem, ez ugyanúgy lehetséges. Kazal László meg Kállai István vagy Hofi – ezek zsenik voltak, akik a szólásszabadsággal játszottak. Lehet, hogy az Egyetemi Színpadon lesz kabaré, és akkor majd tűrni kell. Döntően és alapvetően – és ez legyen mindennek a summája: a művészet szabad, ha pedig nem az, akkor nem művészet, – mert ha szabad, akkor bizony a művészetet tűrni kell!