“A mi mint közösségélmény hiányzik”

2018. október 9. 13:30

Most szombaton, október 13-án mutatják be Charlie Chaplin A diktátor c. darabját Eszenyi Enikő rendezésében a Vígszínházban. A darabbéli Hannával és a Tudósítóval, Szilágyi Csengével és Ember Márkkal beszélgettünk kétértelmű helyzetekről, az érzelmi kötődés mindent maga mögé utasító erejéről, a naivság félreértéséről, a politikai aktivitásunk lehetetlenségéről és egy serpenyőnyi helytállás szükségességéről…

Melyikőtök mit tud kezdeni a kétértelmű helyzetekkel, egyáltalán szerettek-e, akartok-e bármit is kezdeni velük?

Márk: Ha nem látom hasznosnak, akkor igyekszem mindig abba az irányba terelni ezeket, hogy kétértelműekből egyértelművé formálódjanak. Az ilyen helyzetekben leginkább cselekvővé szoktam válni.

Csenge: A kétértelműség számomra inkább az, ha egy színpadbeli, szerepbeli mondat összecseng Szilágyi Csenge civil életbeli dolgaival. Hirtelen “valósággá” válik egy mondat a saját életedben is…- imádom és keresem is az ilyen helyzeteket!

Sokszor jut eszembe, hogy ez, amit csinálunk, elég erős figyelmeztetés is lehet. Mi most megint megmutatunk valamit, amit a történelem jó pár évtizeddel ezelőtt egyszer már megmutatott – mintha kitennénk újra egy felkiáltójelet, nehogy ismét belefussunk ugyanabba a hibába!

Ez a darab hemzseg az efféléktől, hisz van egy bajszos ember, aki megszólalásig hasonlít egy harmincas évekbeli pártvezérre…

Csenge: Mert az egész darab erre van felépítve. Ettől függetlenül: egyszerre kínálja is a szöveg ezeket a “kétértelműségeket” és nem is. Minden jelenet végletesen konkrét. Minden geg, poén nagyon precízen van megírva – minden jelenet arról, és csak arról kíván szólni, ami épp zajlik abban a konkrét jelenetben.

Pont ez a konkrétság ad alkalmat minden befogadói, értelmezői kétértelműséghez, nem?

Csenge: Pontosan! Megteremtve és meghagyva a lehetőséget arra, hogy mindenki azt lásson éppen be a sorok közé, mögé, amit szeretne, amit érteni vél belőle.

Márk: Mesélőként, narrátorként – Tudósítóként – nekem ezekkel a kétértelműségekkel ebben az előadásban éppen az a feladatom, amit a magán- életemben is annak tekintek: – amiről beszéltem is korábban, – egyértelművé tenni őket. Mesélőként egyben kommunikálok is a nézőkkel, ez jó alkalom arra, hogy rávilágítsak a darabnak ezekre a kétértelműségeire. Ez által a “figyelemirányítás” által a kétértelműségeket “redukálni” tudom, nyilvánvalóvá tenni azt, ami esetleg nem tűnhet elsőre annak.

Csenge: A hynkel-es jelenetekben nem is játszom, engem csak a Borbélyhoz fűz szerelmi kapcsolat, azaz nem is “kell”, hogy ebben a fajta hasonlósági, azonossági dilemmában érintettségem legyen. Élesen elszeparálódnak egymástól a gettóbeli, a szerelmi és a Hynkel-palotabeli jelenetek.

©Gyöngyösi Hunor

A szerelem, a kötődés védettséget is jelent?

Márk: Az a csodálatos Csenge Hannájában, hogy őbenne a szerelem, a ragaszkodás mellett fel sem merül más szempont. Kettőjük szerelme annyira esszenciálisan őszinte és lényegi, hogy ebben semmilyen késztetés nincs is arra, hogy ebből a szerelemből védelmi burok váljon. Mindenfajta pótcselekvéstől mentesen szeretik egymást, ragaszkodnak egymáshoz. Tulajdonképpen mindegy is, hogy ez most egy gettóban, vagy Ausztria valamely másik helyén történik. Az élet pont így lenne normális, két ember találkozik, meglátva egymást világossá lesz számukra, hogy ők egymásnak vannak teremtve. És akkor ne legyen, ne is lehessen más, ezzel azonos fajsúlyú szempont, érv vagy ok. Mert ez a fajta érzelmi kapcsolat az, amelynek minden mást is meg kell határoznia, hiszen ennek van, kell, hogy kizárólagos elsőbbsége legyen! Mégis beleszól ebbe mindaz, ami a gettóban zajlik. Ez az a borzalom, amire rá kell “csodálkoznunk” – hogy az életünk természetes, legszentebb eseményére a külső tényezők: a politika, a diktatórikusan meghozott törvények, hatalmi érdekek rátörik az ajtót!

Manapság már csak az a garancia bármire is az életben, a munkában, ha aláírok egy papírt! Az adott szó ereje lassan semmivé lett. Amikor az édesapám azt mondta, hogy ott lesz értem az oviban – történhetett bármi, de nem emlékszem olyanra, hogy ne lett volna ott akár csak egyszer is. Az adott szóra hivatkozni, arra alapozni mára már egyfajta naivságnak tűnik. Pedig az ígéretek betartása nem más, mint a másikra való odafigyelés jele – jóhiszeműség. Ez a darab, a film is telis-tele van ilyenfajta jóhiszeműség által vezérelt emberekkel, holott erre számukra semmilyen körülmény nem ad okot.

Hanna mennyire hagyja, engedi, hogy a környezetében zajló „események” beleszóljanak a szerelmi- és magánéletébe?

Csenge: Hanna próbál folyamatosan túlélni. Neki már az is elég, ha ábrándozhat, ha imádkozhat. Próbál a “pozitivitásával” energiát adni a körülötte lévőknek. Olyan dolgokat keres, melyeket a körülmények nem tudnak elvenni tőle, Ám nem “bután” optimista, hisz nem azért ilyen, mert az zajlik körülötte, ami, hanem pont azoknak ellenére, tudatosan. Igazi kihívás megtalálni a jó arányt, és megformálni azt a fajta naivitást, ahogy a darab zsidó szereplői viszonyulnak az eseményekhez. Azt az arányt, amely nagyon mélyről jövő naivság, mégsem hat butaságként – hisz ez a kettő gyakorta együtt jár az életben. Ez egyben az egész előadás játékmódjára is igaz: úgy játszani, hogy mindez a “realitás” felől nézve kissé életidegenként hasson, mindeközben teljesen igaz, hiteles maradjon mégis.

…ahogy a humor is megteremti a maga hiteles, szándékos “naivságát”, hisz a Borbély úgy néz ki, mint Hynkel, és Hynkel úgy néz ki, mint a Borbély…

Márk: Érdekes viszont, hogy sem a filmben, sem a darabban nincs kimondva, hogy a Borbély és Hynkel valójában mennyire is hasonlít egymásra.

©Gyöngyösi Hunor

Mert ha akár szavakkal, akár montázzsal kimondódna, akkor az onnantól kezdve már irányított művészet: propaganda lenne. Honnan hova lehet eljutni ebben a történetben?

Márk: Sokszor jut eszembe, hogy ez, amit csinálunk, elég erős figyelmeztetés is lehet. Mi most megint megmutatunk valamit, amit a történelem jó pár évtizeddel ezelőtt egyszer már megmutatott – mintha kitennénk újra egy felkiáltójelet, nehogy ismét belefussunk ugyanabba a hibába!

Lehet, hogy a naivság is ugyanilyen felkiáltójel?

Csenge: Manapság már csak az a garancia bármire is az életben, a munkában, ha aláírok egy papírt! Az adott szó ereje lassan semmivé lett. Amikor az édesapám azt mondta, hogy ott lesz értem az oviban – történhetett bármi, de nem emlékszem olyanra, hogy ne lett volna ott akár csak egyszer is. Az adott szóra hivatkozni, arra alapozni mára már egyfajta naivságnak tűnik. Pedig az ígéretek betartása nem más, mint a másikra való odafigyelés jele – jóhiszeműség. Ez a darab, a film is telis-tele van ilyenfajta jóhiszeműség által vezérelt emberekkel, holott erre számukra semmilyen körülmény nem ad okot.

Ezekhez a “serpenyőkhöz” hiányzik alapvetően a ”mi”! Nincsen mi, csak én van. A mi mint közösségélmény hiányzik. Ezt a közösséget nem érzem mostanság. A színházban persze érzem, ezért is vagyok kőszínháznál, mert mindig is ezt a közösségélményt kerestem, keresem!

Márk: Hanna is ilyen jóhiszemű valaki, ráadásul tele van a környezetéhez képest aktivitással.

Csenge: Persze nőként – olyan helyzetben, katonáktól körbevéve – mi az, ami aktivitásnak számít?

Márk: Amikor jönnek a katonák, előveszi a serpenyőjét, visszabeszél a katonáknak, számon kéri a többiektől, a közösség tagjaitól is, hogy miért nem tesznek semmit! Olyan önkéntelen természetességgel fakad ki belőle az, hogy“ha ti idejöttök, összefestitek a mi borbélyüzletünket, akkor nincs más lehetőségem, minthogy serpenyővel rávágjak a fejetekre”! Azaz: ha az én területemre jössz, ha betörsz a magánéletembe, akkor én azt meg fogom védeni! – ez olyan, ami ösztönösen kell, hogy jöjjön egy emberből.

Márk említette az előbb a figyelmeztetést, és most a serpenyőt. Mi az, amire szerintetek nem figyelünk eléggé? Melyek azok a helyzetek, amikor nincsen serpenyő a kezünkben, holott lehetne? Honnan hiányoznak a magunk serpenyői?

Csenge: Ezekhez a “serpenyőkhöz” hiányzik alapvetően a ”mi”! Nincsen mi, csak én van. A mi mint közösségélmény hiányzik. Ezt a közösséget nem érzem mostanság. A színházban persze érzem, ezért is vagyok kőszínháznál, mert mindig is ezt a közösségélményt kerestem, keresem!

Amikor jönnek a katonák, előveszi a serpenyőjét, visszabeszél a katonáknak, számon kéri a többiektől, a közösség tagjaitól is, hogy miért nem tesznek semmit! Olyan önkéntelen természetességgel fakad ki belőle az, hogy“ha ti idejöttök, összefestitek a mi borbélyüzletünket, akkor nincs más lehetőségem, minthogy serpenyővel rávágjak a fejetekre”! Azaz: ha az én területemre jössz, ha betörsz a magánéletembe, akkor én azt meg fogom védeni! – ez olyan, ami ösztönösen kell, hogy jöjjön egy emberből.

Márk: Jó lenne arra figyelni, hogy ne gondolkozzunk annyira önhitten, öntelten magunkról: “na, majd én egyedül!”. Hogy ne gondoljuk azt, mi önző módon, despotaként képesek leszünk irányítani, egyben tartani, uralni mindent! Annyira beszédes jelenet, amikor Hajduk Károly (Herr Spejz) elhiteti a diktátorral, hogy ő lesz a világ ura, merthogy ezt az elején a diktátor nem hiszi el, sőt, menekül is ez elől a gondolat elől. De vajon mi történne akkor, ha nem itatódna át, nem részegülne meg attól a gondolattól, hogy “én leszek a világ ura!”, a világ az enyém!”? Hanem még előtte megállna, és észrevenné maga körül a többieket?