Home / Megnéztük / Mihez kezdjünk, ha eltűnünk?
Mihez kezdjünk, ha eltűnünk?

Mihez kezdjünk, ha eltűnünk?

2018. október 8. 21:05

Mármint, ha eltűnnek a zsidók. Ők, akikre mindent, mindig, ha kell, ha nem, ráfogunk. A Borgula András rendezte Kiválasztottak a DEKK Színház és a Gólem Színház koprodukciós, új kabaréja. Kabaré, amiben hegyén-hátán zsidózunk, szapulunk, ócsárolunk.  Magyaros, össznépi elégedetlenséggel, a tőlünk már jól megszokott módon – egy baj van csupán e Borgula András rendezte, kabarénak álcázott tragikomédiában: nincsenek benne zsidók.

Nincsenek, mert eltűntek. Egyik pillanatról a másikra, illa berek, nádak, erek, semmivé lettek – persze a tőkéjüket is elvitték, hát persze… Mindezt egy miniszter, Harács József (Katona László) okkumulálja ki, rakja össze zseniális éles látással, miközben déltájt, videojátékozás közben az  iskolából épp  hazaérkezett fiát, Hunort (Tasnádi Bence) faggatja az aznapi hiányzókról – akik egytől egyik azok a… tudjuk, hogy kik. Katona László magából kivetkőzött, joystickját markolászó, hevesen káromkodó, infantilis minisztere a debilségnek és az épp elméjűségnek briliáns egyvelege: ezek vagyunk mi, avagy ilyen vezetőkre  vagyunk bízva országlás ügyileg- szinte mindegy is, mert hát egyre megy.

©Gordon Eszter

Az már persze kevésbé, hogy a miniszter lányának (Sipos Vera) egy  Tokaji Dávid nevű fiú (Tasnádi Bence) udvarol, akiről a magyarosított neve és más “karakterisztikus jegyei” alapján messziről lerí, hogy ő egy olyan, egy tudjuk, hogy ki. Kalamajka kalamajkát követ, a jól megírt szöveget (Kiss Judit Ágnes, Maros András, Nényei Pál, Szabó Borbála), a poénokat persze az ismétlődések okán néha sablonosnak tartjuk, ám pont ezek a repetitívnek ható gegek képesek éltetni, működtetni egy kabarét – szemben egy színdarabbal.

Ám mégis “trükkös” kabaré ez, melyben a történetszálak a szereplőikkel együtt búvópatakszerűen vissza-visszatérnek, amolyan kabaréba ágyazott tragikomédia, illetve kabarévá könnyített kisrealista korrajz arról, amiben élünk. Borgula András kabarénak, kabaréként rendezi meg mindezt, meghagyva a tragikomikus eszmélődést a nézőnek. Jobban nem is tehetné, hisz Magyarországnak nemcsak az államformája, hanem a történelmét leíró, azt jelzőkkel körülírni akaró szókészlete is maximálisan képlékeny, esetleges, és a precíz elmék számára fejtörést okozó.

Főleg az okoz itt gondot, hogy nincsenek zsidók többé, így a kulturális és a művészeti életből is szőrén-szálán eltűntek, felszívódtak, központilag – most ez egyszer önszántukból – elhagyták Magyarországot, kiürültek a fővárosi színházi társulatok. Maradt a színen a Nemzeti Színház igazgatója (Katona László), a Vígszínház igazgatónője (Sipos Vera), a Katona József Színház igazgatója (Tasnádi Bence), akik most hirtelen egymásra licitálva kívánják mind egyszerre megrendezni a színházukban a Hegedűs a háztetőn-t – zsidók nélkül. Az abszurdabbnál abszurdabb vicceken, helyzet – és jellemkomikumokon a nevetésünkbe  nagy csendek is vegyülnek. A fájó lehetetlenségeinkre való ráismerés csendje, és a magunk mögé gyanakodva, bizalmatlanul tekingetéseké.

©Gordon Eszter

Egri Márta Rétvári Mária  színésznője flegma felsőbbrendűséggel, politikai öntudattal ellenáll, hisz átlát a nyilvánvaló eszementségen, mindaddig, amíg ki nem derül, hogy az adott produkciót 1,2 milliárddal támogatja a magyar állam, hisz most már nincsenek zsidók, így támogatni kell a zsidó tematikájú előadásokat – tiszta sor. Egri Márta az elegáns nagystílűség és a pitiáner megalkuvás egymásba átjátszó eltaláltságával mintáz a színházi világnál jóval egyetemlegesebbet: a saját nemzeti karakterünket – sírva nevetünk, mert ezek mind mi vagyunk, színházon innen és túl.

Tenni nem akaró tehetetlenek értelmiségi gyülekezetét, vagy épp a miniszterelnököt (Nádasi Iván)körbeülő tanácsadó slepp esetlen ügyeskedéseit így egymást követő párhuzamokban látva –  mindez tűpontos eltaláltságával nevettet, ám fáj ez a nevetés, mert tudjuk, hogy bármelyikünk ülhetne most a nézőtér helyett a színpadi szerepek bármelyikében,  és pont ugyanez a tehetetlen tehetség nevettetné meg az őt nézőket.

©Gordon Eszter

Ennél már csak az Ed Is On zenekar által hangszerelt dalok találóbbak, amint a nevetés cunamik fölött átnyúlva félreérthetetlen látleletet énekelnek a Jurányi  nagytermének homályában. Mert a kiválasztottak mind mi vagyunk ebben az olvasatban. Melyben hol a zsidók tűnnek el mind, hol a zsidókon kívül mindenki más. Nevetésünk egyre harsányabb és kínosabb, mert egyre nyomasztóbb felszabadultsággal érezzük, hogy nem egymás ellenében, hanem egymás számára vagyunk, lennénk, lehetnénk itt kiválasztottak.

(2018. szeptember 30.)

Csatádi Gábor

 

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: