“Folytassuk vagy menjünk tovább?”

2018. október 10. 16:50

Mármint egy televíziós kvízműsorban. Vagy egy olyan társadalomban, amelyben a híreket, a kultúrát és bármely más impulzust – mind-mind a televízió előre megrágott, megemésztett és nekünk így átnyújtott „valósága” sugall.  Anthony Burgess Egy tenyér ha csattan című regényének Lucia Cox  által készített színpadi adaptációjából Erdeős Anna pont egy ilyen világot “kapcsol be” nekünk a Mozsár Műhelyben – egy bulvárdarab előre megrágottságán keresztül adva színházélményt és alkalmat arra, hogy magunk is rágjuk még alaposan tovább ezt az előadás-falatot.
Szobányi tér az, melyben két fotel, egy ággyá alakítható kanapé és egy hatalmas TV-keret tölti ki ezt a játékteret vidám színkombinációival egyszerre stilizáltan, mégis teljesen konkrétan (díszlet:Taksás Mihály). Most különösen jól jön a Mozsár pici színpada, mert ez a darab a beszűkülésekről és az “ablak nyitásokról” mesél a tévényitások, bekapcsolások mellett. Erdeős Anna rendezésében e kétféle nyitás, bekapcsolás hol egész finoman egybecsúszik, azonos, hol pedig markánsan különválik. Hisz a szereplőink próbálkoznak nyitogatni, menekülni, kikapcsolni abból, ami mint világ, őket körülveszi, számukra adott.

Janet Shirley (Szabó Erika) az egyik fotelban összekucorodva, mégis tinilányos felszabadultsággal meséli nekünk Howarddal (Ódor Kristóf) közös házasságuk történetét. Szemében egyszerre csillog  az elégedettség és a mindig többre, szabadabbra, önállóbbra vágyás huncutsága. Szelíd, mindenre képes vagyok az álmaimért csillogás ez, amely csak azok számára  “veszedelmes”, akik sosem vágynak kitörni a középszerűségeik közül. Főleg azon középszerűségeik közül, amelyeket aztán le is kívánnak nyomni a mellettük élők torkán.
Janet mesél, csacsog, és közben megelevenedik a gimnáziumi szerelemből lett házasság hétköznap esténkénti valósága: a konzervgyári munka, a bérelt otthon, a konzervből készített, tévé előtt elfogyasztott vacsora. Egymás mellett eléldegélős meghittség, ahol Janet az esti kvízműsorokkal, Howard pedig olvasással tölti az estéket. Pontosabban „könyv falással”, hisz “fényképezőgép agya” van, mellyel inkább elraktározza a könyvek tartalmát, mintsem megrágva magába építené.

Ódor Kristóf céltudatossága, beszűkült lelki világa, életszemlélete pompásan belesűrűsödik abba a kardot nyelt, görcsös merevségbe, amellyel jön-megy a színpadon. Lüktet belőle a kényszeresség, amelyben nemcsak biztonságban érzi magát, hanem egyben a céljai eléréséhez a biztosítékot is jelenti számára. A kisember sablonos monotonitása az övé, és az ebből való kitöréshez sem eszközt sem módot  nem talál  a tenni akaró tehetetlensége.

Mindaddig marad a tehetetlenség, míg be nem nevez a Janet által estéről estére nézett kvízműsorba, ahol aztán a páratlan memóriájának köszönhetően: megnyeri az ezer fontos fődíjat. Ám ez még csak a kezdet, hisz ebből az ezer fontból lóversenyre föltéve a teljes összeget, egyre több és több ezer font “nyereséget” kreál, amelyből még művészek patronálására is áldoz.
Így esik, hogy egyik este félrészegen bekopogtat hozzájuk Red (Mohai Tamás), az egyik patronált, és persze egészen felvillanyozza, elvarázsolja Janetet. Mohai Tamás igazi vibráló energia bomba,  már a kvízműsor vezetőjeként is virtuóz módon pörgette, csavarta, repítette Howard tévéstúdióbeli szereplését, nagyszerű aláfestést adva a pénznyeremény által a köznapokból kitörni akaró igyekezetének. Red kinyúlt pulóverében, mint kivert, szeretetért, oltalomért és potya szeretkezésekért sorban álló pincsikutya, ugrálja körbe Janetet.

Erdeős Anna olvasatában ez a Burgess-darab stílusosan akar leszámolni a köznapisággal, a bulvárral, anélkül, hogy kategorikusan, megsemmisítően át akarna lépni rajta: megemelve a történetet észrevétlenül is megérteti, tudatosítja, hogy társadalmi helyzetünktől függetlenül mindegyikünk érzelmi élete, ha tetszik, ha nem, ebben a konzerv középszerűségben zajlik, mert észrevétlenül mindannyian hajlamosak vagyunk ebben lubickolni.

Persze, ki ne akarna kitörni ebből, hisz Howard is több ezer fontért verset írat, hogy aztán elslisszoljon ebből a világból Janettel – rituális, kettős öngyilkosságot választva ehhez a szökéshez. Már ha Janet partner lenne ebben – ő azonban önvédelemből inkább megöli férjét  egy szénkalapáccsal.  És Szabó Erika Janetje eközben nem válik hálátlan “kis döggé”, csupán élni akar. Élni, amiből egyszersmind következik az is, hogy  jól élni. Mit jelent jól élni? Hát ez az az észrevétlen és egyben kérlelhetetlen kérdésfeltevés, amelyben ez a rendezés nagyot képes alkotni.
Csattan egy tenyér, csattan azért, mert talán másképp kellene folytatni e tenyércsattanás után. Másképp, mintsem hogy a ruhánkon színes szimbólumokat viselő szereplőivé legyünk a saját életünknek (jelmez: Baracsi Orsolya). Csattan, hogy másképpen folytassuk, fejezzük be, mintsem rituális, csoportos öngyilkossággal – ami pont olyan átlagos megoldás, mint vacsorára felnyitni egy konzervet. Erdeős Anna a három színésszel közösen kérdezi: folytassuk vagy menjünk tovább? – mert  így azért mégsem lenne jó folytatni, inkább egész másként, másfelé kellene tovább indulni.
(2018. október 5.)

Csatádi Gábor