Home / Megnéztük / …van valami hátborzongató ebben az egészben…
…van valami hátborzongató ebben az egészben…

…van valami hátborzongató ebben az egészben…

2018 október 10. 18:27

 Ebben a sehonnan sehovában. Amiről nem tudjuk, hogy mi lesz a vége…- ha vége lesz egyáltalán….? Rusznyák Gábor Anton Pavlovics Csehov Három nővérét rendezte a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadára úgy, hogy egészen beleborzongunk. Bele, mert bár egészen jól “szórakozunk”, mégsem hagy valami nyugodni. Egy hátborzongatóan mai, pontos Csehov-rendezés arról, ami volt, van és lehet e színház-országban.

Alapvetően minden egészen  normálisan indul: egy ’80-as évekbeli bútorokkal eklektikusan berendezett nagypolgári lakás nappalijában zajlik az élet, az a mindennapi (díszlet: Debreczeni Borbála, aki az eredeti, Khell Zsolt díszleteinek felhasználásával készítette e mostanit). Anfisza (Máhr Ági) egy kis, piros Junoszty tévé elé kucorodva nézi az esti híradót, szép lassan mellé telepszenek még páran. Teljes az idill, a nyugalom, mondhatni, békebeli, persze ez a jelző csak valamihez képest érvényes, igazából egy zűrzavarosabb időszakhoz viszonyítva lehetne “békebelinek” mondható.

©Gálos Mihály Samu

Vagy inkább tespedt punnyadás? Olga (Szirbik Bernadett) az asztalnál dolgozatokat javít, Irina (Mészöly Anna) kicsattanó derűlátással nézi a híreket, Csebutikin (Gáspár Tibor) jóllakott óvodásként nyújtózkodik mellette egy ebédlőszéken. Úgy, mintha a csodát, vagy legalábbis valami megváltást hozó hírt remélnének e kis, piros dobozból. Én meg mosolyogni kezdek, felismerem a gyermekéveim rendszerváltás előtti “idilljét”, azt, amelyben minden szépen lassan csordogált. Rusznyák Gábor visszarepít harminc évvel az időben. Sőt, nem is vissza, mert ebben az előadásban nincs is vissza vagy előre – csak a mindig volt, mindig van most létezik. Innen ez az érthetetlen, talányosan sokat sejtető, ígérő, hátborzongató perspektíva.

Czakó Julianna Másája “szeparálódik” csak el, fekete napszeművegben, fekete bőrkabátban, háttal nekünk és a nappalibelieknek a sötétséget hívja szavalva, hozzá imádkozva. Mi lesz itt? Megjönnek a katonák: Tusenbach (Feczesin Kristóf), Szaljonij (Simon Zoltán), Rode (Somhegyi György) és Fedotyik (Bodoky Márk), mint valami rég várt, jókedvet, mozgalmasságot hozó üdvhadsereg, szovjet katonai uniformisban. Már nincs hadiállapot, de még béke sem, állomásozásuk utolsó óráit jöttek ide elütni  most.

Mulatságba, mulatságot csinálni – kár, hogy egyikük sem igazán duhajkodó karakter –sem Csehovnál, sem itt, Rusznyáknál. Sajnos és hál’ istennek, mert pont ettől válik ez az olvasat egyszerre a rendszerváltásunk előtti, ’80-as évekbeli időtlenséggé. Hisz ez az állócsillag-nappali egy magyarországnyi nagyszoba, amelyben vágyakozik mindenki, mert vágyakozni illik, és mert nem is igazán tudunk itt mást tenni jobbára, csupán vágyakozni. Ami nem üldözni való elfoglaltság, sőt. Ebből akár jó is kisülhet.

©Gálos Mihály Samu

Vagy kisülhetne. Ám Mészöly Anna Irinájának epekedően kíváncsi, fürkésző Moszkvába vágyásait, Szirbik Bernadett emancipált gimnáziumi tanárnőjének fejfájására való panaszkodásait és Gáspár Tibor újságolvasás közbeni, a spanyol viaszt felfedező, örvendező megjegyzéseit leszámítva nem történik semmi. Semmi, csak vágyakozás, vágyódás a vágyakozásra.

Ez nem lenne elég? Amúgy biztosan nem, de itt minden karakter remekbe szabott “műsorában” járatja egész magaslatokig a saját és a kollektív vágyakozását. Közben, időről időre, egy-egy ’80-as évekbeli, vagy akár korábbi slágert – kórussá változva – elénekelnek. Avagy tudd, hogy hol, merre játssz, érezd, hogy itt a vágyakozás, bár nem tevőleges, maga a kitörni és változtatni akarás.

Csak erre képesek?- kérdezhetnéd. Miért, te talán tettél, teszel akár ennyit is, képes voltál ennél valamivel többre? A rendezés nem akar választ adni, Csehov sem adott – talán már az, ha egyáltalán képes vagy e kérdéseket magadnak  feltenni, az már maga a válasz is, vagy majdnem a teljes válasz.

©Gálos Mihály Samu

Betoppan Görög László Versinyin ezredese – hátha ő tud valami ütőképes választ, ám a filozofálgatásnál,  elmerengő latolgatásnál több, kézzelfoghatóbb válasza neki sincs. Ám mindezt olyan távolba révedő és egyben lemondó tekintettel teszi, hogy az bizakodásra ad okot. Bizakodásra afelől, hogy a gondolkodó önmarcangolás egyszer csak mégis vezet valahová.

Hiszen Feczesin Kristóf Tusenbachja is oly áradó tehetetlen tenni akarással, eltökélt tehetetlenséggel durálja magát neki az “én dolgozni fogok!”-jainak, a Rubik-kocka kirakásának, hogy abban ott virágzik a teljes repertoárja a tenni akarásnak, mint egy szűkölő kutyának, aki a rázárt szobából szabadulna.

Avagy Simon Zoltán Szaljonijának az egy darabból metszett, csizmatalp bunkóságából is süt az Irina iránti szenvedély, és akár Irinán “átlépve” is az őt megszerezni, birtokolni akaró hevület, melyben Mészöly Anna merev bábuként való beleegyezése oly hatásos, frenetikus szuggesztív “párost” alkot Szaljonijjal, hogy azt elnézve csak sokára ocsúdunk a tehetetlen nevetésünkből. Mert ez a bábként ide-oda raklak, rád mászom szerelem az előadás tengerének egyetlen cseppje, melyben zseniálisan meglátszik, megérződik az előadás egész tengere.

©Gálos Mihály Samu

Egy prozorovnyi ország nappalija előttünk, és a karakterek egyediséggel megtöltött játéka okán – bennünk. Mintha csak egy legény, azaz nő, Natasa (Tenki Dalma) lenne talpon itt. Ösztönös céltudatossága, forgószélszerű határozottsága végigsöpör az előadáson ketyegő metronómként: tenni, csinálni, igazgatni, ha kell, a három nővéren vagy Anfiszán is átlépve.

Csodaszámba megy, hogy pont a nagy melák, óriáscsecsemőként mindig csak hegedülő Andrejt (Fandl Ferenc) miképp akarta és vette aztán férjül. Tenki Dalma temperamentumos, így mulat egy magyar úr, jobban mondva egy nő Natasája mindig továbblódítja ezt az egy helyben toporgó társaságot, ezt, amely mi magunk vagyunk.

Társaság, amelyikre majdhogynem a várossal együtt ráég a házuk. Ki is szorul mindenki a színpad előterébe,  a színpadon ugyanis leeresztik a vasfüggönyt – hiszen tűz van. Tűz, amely most a színjáték, a kultúra terén táncol, mert azt hiszi, ha végigsöpör azon, akkor majd katonásan irányított rend támad a nyomában. A színpadszélen zajlik tovább a játék, így telik a teljes második rész.

©Gálos Mihály Samu

Rusznyák Gábor stílusosan, erős érzékenységgel és érthetően üzen:  Prozorov-világunkra a nagy tehetetlensége közepette rágyújtják mások majd a környéket. Ők mégis inkább kiszorulnak, és itt civódnak tovább. Gáspár Tibor Csebutikinjának részegségében, a hol erre, hol arra az ágyra esek révületében ott kiabál artikulálatlanul a lemondás és belefásulás közé keveredett tehetetlen  tenni akarás. Sebaj, gondolják Prozorovék: majd Moszkvában…

Hát majd ott: felmegy a vasfüggöny – a színházi, – és máris azon a híres, sóvárgásainkban már ezerszer áhított pályaudvaron vagyunk. Indulnak a katonák Moszkvába – elhagyván ezt a nappalinyi, háznyi Prozorovországot. Ahogy Szirbik Bernadett Olgája már igazgatónőként, tehetetlen önkívületében, gépiesen, körbe-körbejárva a Moszkvába indulóknak integet, az maga a döbbenetes erejű, sírni valóan groteszk emblematikusság. Belénk ég, velünk marad. Mert senki sem megy igazából Moszkvába, Moszkva jön ide, hisz a következő pillanatban ugyanez a vágyott, óhajtott vasútállomás már cirill betűs feliratokkal, a Magyar Államvasutak szignáljával köszönti az állomásra érkezőket.

©Gálos Mihály Samu

Nino Rota filmzenéje szól a Nyolc és 1/2 végéről, szemünk előtt összemosódnak a Fellini cirkuszporondján körbesétáló bohócok, gyerekek a Csehov-szereplőkkel. Hátborzongató ez az egész Rusznyák Csehov-olvasat. Hátborzongatóan szép, mert benne víziószerű valósággá, igazzá lesz: ha a vágyakozásaink közepette nem tudunk a vonatra is felszállni – mert nemcsak keleten, hanem nyugaton is lehet “Moszkvákat” találni, ahol élhetünk, ahova vágyakozunk, – akkor mostantól itt, a hozzánk betört, Moszkvává alakult Moszkvánkban fogunk élni.

(2018. október 4.)

Csatádi Gábor

A szerző: Csatádi Gábor

1979-ben születtem, az érettségi után teológus-lelkész szakon végeztem a Károlin és a Selyén, Szlovákiában. Majd esztétikából szereztem másoddiplomát. Önkéntes voltam egy évig Franciaországban, és miután hazajöttem, elkezdtem phd-mat az ELTE-n esztétikából...már csak meg kellene írni a katharszisz-elméletről szóló értekezésemet. Ám most épp a Pótszékfoglalót "főszerkesztem", mert most ez a fontos. Pont annyira, ahogy a színház, a személyesség, az őszinteség. Mindezt igyekszem tenni őszintén - nehezen szűnő szenvedéllyel.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: