Home / A függöny mögött / Interjúk / “…szeretném, hogy mindenki felelősséget érezzen azért, ahogy él.”- interjú
“…szeretném, hogy mindenki felelősséget érezzen azért, ahogy él.”- interjú

“…szeretném, hogy mindenki felelősséget érezzen azért, ahogy él.”- interjú

2018. október 15. 18:05

Október végén, 26-27-én láthatjuk a Trafóban a Faktor Terminál új bemutatóját, a Bálsój szerelem a málenkij robot idejént. Az előadás szerzőjével, Hárs Annával és a női főszereplőjével, Schermann Mártával beszélgettünk  a fizikai korlátozottságról, a szerelem és a történelem egymásra csúszásáról, a rendíthetetlen beleállásról, a kísértetiesen jelen lévő, akaratlan áthallásokról, a “hivatalos” és “civil” színházcsinálásról és a nélkülözhetetlen adrenalinszintről…

  • A fizikai korlátokat, bezártságot mennyire viselitek jól?
  • Anna: Miért, liftben lesz az interjú? (mindhárman felnevetnek)
  • Márta: Én bírom! Bírom, még ha fáj is. De én általában sok mindent kibírok. Egyszer egy holland társulattal Brugge-ben csináltunk egy előadást, köztörvényesek között. Az előadás kapcsán akkora figyelem esett erre a börtönre, hogy az ottani börtönőrök sztrájkolni kezdtek, és gumikkal torlaszolták el a bejáratot, amit meg is gyújtottak, ezért akkor egy darabig minket sem engedtek ki a börtönből. De mindezt jól viseltem, mert az ilyen helyzeteket kihívásnak érzem, amelyekbe bele kell állni – és kicsit punknak is érezhetem magam ilyenkor! (nevet)
  • Ez a mostani Bálsój szerelem előadásotok is egy ilyen kihívás, amibe bele kell állni?
  • Anna: Nem, ez most egészen másfajta kihívás!
  • Márta: Bonyolult az is, hogy honnan jött ez a téma… Pár évvel ezelőtt elkezdtünk róla beszélni, aztán egyszer csak szikrára kapott, és aztán már szinte etette is saját magát. Annyiban persze ez az előadás is beleillik az eddigiek sorába, hogy mindig valami nagy, beleállást kívánó témát választunk magunknak.

Egyszerre végtelenül egyedi és általános is kettejük sorsa, története. Egyedi, mint ahogy az én és a te történeted vagy bárkié egyszeri, megismételhetetlen, ám amióta emberek egymás mellett élnek és szerelmesek lesznek, azóta ezek a történetek mégiscsak valamiképp ismétlődnek újra és újra.

  • Anna:(felkacag) A beleállásról most hirtelen eszembe jutott, mikor Devecserbe tartottunk az autópályán hóviharban, mindketten rátapadtunk a szélvédőre, alig láttunk tíz centire – épp Devecsernek készítettünk volna egy segítő szándékú előadást, ahol nem is volt erre fogadókészség…
  • Márta: …aztán ez a darab, amelyet Anna írt, fokozatosan a “szerelemgyermekünkké” vált. Mindketten nagy vonzalommal viseltetünk a dokumentumok, a kutatást igénylő témák iránt. Alapvetően ez sokkal “hagyományosabb” színházi előadás, mint amit mi eddig valaha is csináltunk. Ebből a szempontból is kihívás nekem, bár Anna dramaturgként jóval közelebb áll ehhez a fajta hagyományosabb színházhoz.

©Keravin Deraton

  • Te is ilyen “hagyományosabb” előadásnak érzed, Anna?
  • Anna: Azokhoz képest, melyeket eddig együtt csináltunk, igen. Hisz van egy megírt darab, egy rendező, két színész – ez már kettőnknél szinte luxusnak számít…(felnevetnek) Színházban vagyunk, ott is próbálunk, nincsenek civilek a színpadon.
  • És az, hogy most ennyire “luxus” körülmények között csináltok előadást, ettől még képes inspiráló kihívás maradni a számotokra? 
  • Márta: Számomra ez így még nehezebb is. Nem hagyományos színházi környezetben, mondhatni: terepen dolgozva mindig magasabb az adrenalinszinted…
  • Anna: Mert mindig valami váratlan dologba ütközünk. Ebben a mostani környezetben viszont minden egy kicsit kiszámíthatóbb

Két közege van ennek a történetnek: a férfié, akit elvisznek a Gulágra, utazik a vonaton a tábor felé, megérkezik, majd újabb és újabb táborokba szállítják, körbeveszik a fogolytársak, az őrök – mind-mind sok különböző világ-morzsa, amelyekből összeáll egy kép a lágeréletről; és ott van a nő, akit akkor ismerünk meg, amikor épp egy háború után egy újjáépülő és egyben egy újabb diktatúrát is kiépítő országban próbál talpon maradni – mindez igencsak összezavarja őt is.

  • Márta: Ezért aztán ilyen körülmények között előtérbe kerülhet, hangsúlyosabbá lehet a magadban formálódó szerep, az elmélyültebb, belső alkotó folyamat. Egy terepen készülő előadásnál, bár mindez ugyanúgy megvan, megannyi más impulzus is ér, mintha labdák egész sorával dobálnának egyvégtében – ám ez sokszor inspirációtöbblet és nagy ajándék is.  Persze, amikor a premiered előtt három nappal a helyszíned összeomlik, miközben az összes jegyet már eladták! – azt hatalmas szívásként éled meg.
  • Anna: Tegyük ehhez hozzá, hogy amire most Márta utalt, az a kényszerhelyzet végül olyan megoldást szült, ami nagyon jót tett az előadásnak!
  • Márta: A civilekkel való munka is olyan adrenalinszint növelő, amelyik folyamatosan a problémamegoldó készségedet edzi, szinten tartja. Történt már velünk olyan is, amikor egy fotóspróbán – másnap, ugye, premier – egy civil kiszólt Annának és nekem: “én ezt nem csinálom!”
  • Anna: Ezt a kétfajta színházat igazából nem is lehet összehasonlítani, hiszen más és más munka mindegyik, a maga másfajta izgalmával.

©Keravin Deraton

  • Mekkora dokumentumanyag volt az, amit ehhez az előadáshoz feldolgoztatok?
  • Anna: Nehéz ezt így megmérni, mert nem annyira szisztematikusan dolgoztam fel ezt az anyagot, hanem elindultam egy-egy csapáson benne, ami engem érdekelt. Szembejöttek különböző levelek, visszaemlékezések, és elkezdtem utánakeresni egy-egy helyzetnek, megfejteni, hogy akkor az ott hogyan is történhetett, vagy hogy éppen az, amit én kitaláltam, valóban megtörténhetett-e.
  • A darabbéli két fiktív szereplő, Pogány Irén és Váradi Miklós szerelmi története, egymástól való elszakítottsága mennyire lehetett gyakori, szokványos abban az időben a feldolgozott dokumentumaitok alapján?
  • Anna: Ilyen szerelmi levelezésre nem akadtam, dokumentarista alapja nincs, de valószínűleg történhetett ehhez hasonló. Azok a mikrótörténetek viszont, amelyek a főszereplők körül zajlanak, ezekből a dokumentumokból íródtak át a darabba. Sokat segítettek ezek a dokumentumok abban, hogy azt a világot megteremthessem, amelyben ennek a két embernek a története játszódik.

…aztán ez a darab, amelyet Anna írt, fokozatosan a “szerelemgyermekünkké” vált. Mindketten nagy vonzalommal viseltetünk a dokumentumok, a kutatást igénylő témák iránt. Alapvetően ez sokkal “hagyományosabb” színházi előadás, mint amit mi eddig valaha is csináltunk. Ebből a szempontból is kihívás nekem, bár Anna dramaturgként jóval közelebb áll ehhez a fajta hagyományosabb színházhoz.

  • Márta: Egyszerre végtelenül egyedi és általános is kettejük sorsa, története. Egyedi, mint ahogy az én és a te történeted vagy bárkié egyszeri, megismételhetetlen, ám amióta emberek egymás mellett élnek és szerelmesek lesznek, azóta ezek a történetek mégiscsak valamiképp ismétlődnek újra és újra.
  • Milyen az a világ, melyben ennek a két embernek – Pogány Irénnek és Váradi Miklósnak – az egymástól elszakított, mégis közös élete zajlik?
  • Anna: Két közege van ennek a történetnek: a férfié, akit elvisznek a Gulágra, utazik a vonaton a tábor felé, megérkezik, majd újabb és újabb táborokba szállítják, körbeveszik a fogolytársak, az őrök – mind-mind sok különböző világ-morzsa, amelyekből összeáll egy kép a lágeréletről; és ott van a nő, akit akkor ismerünk meg, amikor épp egy háború után egy újjáépülő és egyben egy újabb diktatúrát is kiépítő országban próbál talpon maradni – mindez igencsak összezavarja őt is.

©Keravin Deraton

  • Milyen ez a Pogány Irén?
  • Márta: Egyre jobban kezd rám hasonlítani! Ő és a férje magázódva beszélnek egymással – magam is szeretek magázódva beszélni, – és habár ez egy előre megírt szerep, mégis azt érzem, mintha ez a keresetlenül egyszerű, őszinte beszéd és érzelmi kifejezésmód teljesen civillé, hétköznapivá, a legjobb értelemben véve színpadiasságtól mentessé kezdene formálódni bennem. Anna nagyon régóta ismer engem, és most Terhes Sándorral abban a szerencsés helyzetben lehetünk, hogy bár ezek fiktív karakterek, mégis ránk, nekünk írt mondatok. Végh Zsolt, a rendező mondja is sokszor mindkettőnknek, hogy úgy mondjátok a szöveget, mintha ti magatok, a civil énetek mondaná.

…szeretném, hogy az egyén és a környezete  viszonyuljon egymáshoz. Azt szeretném, hogy mindenki felelősséget érezzen azért, ahogy él. Azt, hogy tudja, hogy ezzel képes tekerinteni egyet a történelem kerekén!

  • A kort visszaadó dokumentarista vagy a két ember között lévő érzelmi, kapcsolati szál hangsúlyosabb számotokra ebben a történetben?
  • Márta: Számomra bizarr, amikor mai húsz-, harmincévesekkel beszélgetek, és nem is ismerik sem a málenkij, sem a bálsój szót, a Gulág sem mond nekik semmit. A múlt történéseinek az ébrentartása szerintem fontos, hisz ezek a dolgok – legalábbis nekem, aki elsős lehettem talán, amikor Brezsnyev meghalt – nem is voltak annyira nagyon régen. Másrészről pedig az óhatatlan áthallások: akkor is elnyomásos időszak volt, és mintha most is valami ilyesmi formálódna…- vagy legalábbis így éljük meg. A próbafolyamat során persze nagyon sokat alakult, átrendeződött az anyag, a szerelmi szál erősödött, a dokumentarista jellegű sorok pedig valamelyest kikoptak.
  • Anna: Az effajta hangsúlyeltolódást szerzőként kicsit fájdalmasabban éli meg az ember, hisz az író tudja, hogy miért, mi miatt írta azt úgy és nem máshogy. Mert bár ezek a személyek és az ő történetük fiktív, én mégis azt érzem, felelősséggel tartozom azoknak a valóban élt embereknek, akiknek a személyes története, vagy azok hatása valamilyen formában bekerült a darabba. Elsődlegesen Pogány Irén és Váradi Miklós története a fontos számomra, és a történetükön keresztül az a világ, amiben élnek, és az,  hogy mindez hogyan rezonál arra, amiben ma élünk. Mert párhuzamok óhatatlanul adódnak…

©Keravin Deraton

  • Az egyén határozza meg azt a környezetet, amiben él, azáltal ahogyan él, vagy a környezet alakítja az egyént, aki csak alkalmazkodni tud ehhez?
  • Anna: Ez a kettő egyszerre és oda-vissza hat. Vannak nyilván erős egyéniségek, akik tudják alakítani a környezetüket, és olyanok is, akik csak sodródnak, de alapvetően ez a két tényező kölcsönösen alakítja egymást, nem lehet őket szétválasztani.
  • Márta: Ez az a kérdés, amit bár két mondatban is össze lehet foglalni, mégis azt hiszem, hogy nagyon sokáig fogok még gondolkodni rajta. Bár engem azon túl, hogy tudom, e kettő hogyan hat egymásra, inkább az foglalkoztat, hogyan szeretném, hogy az egyén és a környezete  viszonyuljon egymáshoz. Azt szeretném, hogy mindenki felelősséget érezzen azért, ahogy él. Azt, hogy tudja, hogy ezzel képes tekerinteni egyet a történelem kerekén!
  • Anna: Az egyénnek nagyon fontos a felelőssége, de nyilván te is egész másképp viselkedsz egy diktatúrában, mint egy megengedő közegben.
  • Márta: Nem!
  • Anna: Ezt így előre nem tudhatod…
  • Márta: Dehogynem! (mindhárman nevetnek)

Csatádi Gábor

©Keravin Deraton

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: