2018. október 18. 23:35

Ám ne tessék aggódni, ezt már 1850-ben megírta Tompa Mihály, mégis egészen jól bírjuk magunkat az oszlásunk közepette is. Persze azt, hogy meddig még,  ne kérdezze, firtassa senki. Benkó Bence-Fábián Péter A baranyai gyöngyösbokréta című, az Ördögkatlanról a MU Színházba költözött népszínműve sem kérdezi – kérdezés helyett inkább megmutat. Mint behegedt gennyes seb: a színjátszás elemi őszinteségével, felszabadult fájdalmasságával mutat meg valamit abból, ami sem a tizenkilencedik, sem a huszadik, és ahogy elnézzük: még a huszonegyedik században sem akar a saját nemzetünk kollektív mindennapjaiban belülről gyógyulni,- habár ez az előadás a remekbe szabott gyógyulás maga.
Persze gyógyulni is csak akkor tudsz, ha elfogadod, tudod, hogy beteg vagy. De mit tegyél, ha ezt nem akarod tudni, elfogadni? Ünnepelj, akad rá ok úgyis mindig elég! Most például 1948, a ’48-as magyar szabadságharc  centenáriuma. A Mu játéktere szalmával hintve, a zsinórpadlásról lelógó táblákon jelezve a nagyharsányi település utcái, egy lakóudvarának tereptárgyai, az udvar közepén épp a centenáriumi műsort gyakoroltatja Hohmann Elek tanítóka (Borsányi Dániel).

@Véner Orsolya

A falusi, Nagyharsányból ide, a Xl. kerületi játszóhelyre lopott miliő minden megbicsaklás, stilizált átértelmezés nélkül is autentikusan működik – mert működni tud, akar. És mi nézzük, megbabonázva nézzük, mint a messziről jött vándorszínészek közénk hozott, élettől, mély emberismerettől megpakolt játékát – rácsavarodva annak szándékosan naivként hatni akaró iramaira.

Benkó Bence és Fábián Péter az Ördögkatlan előtti, már hagyományosnak mondható, helyi anyag gyűjtéséből egy negyvenes, ötvenes években játszódó drámát fabrikált. Ám e fabrikálás csiszolt gyémántot szült még akkor is, ha a dramaturgiai íve, fordulópontjai a görög sorstragédiák halálpontosan működő rugóira járnak. Egyetemes,  mégis időtlenül is konkrét, összetéveszthetetlenül hazai – magyar nemzetünk egyetlen falusi napjában kikristályosodó folyamatos valóság.

Borsányi Dániel tanítókája lázasan gyakoroltatja a másnapi, március tizenötödikei, centenáriumi évfordulóra szánt műsort. Avagy csak gyakoroltatná, mert az a fránya élet, az a köznapian mindennapi, folyamatosan megakasztja a próbát. A próbák is, no, meg az élet is – már csak ilyenek. Lázas, mindenen felülemelkedni kész, megszállott igyekezete ezért a másnapi műsorért lüktet.  Hohmann Elekünknek nem fontos a menet közben egyre-másra felbukkanó nehézségek egész garmadája, szemében ezek csupán apró-cseprő dolgok, ő a homlokán hordja, vagy ott szeretné hordani szívét, lázas igyekezetét, azt, amely ezért a kerek évfordulóra szánt műsorért dobog.
A nagyobbacska gondot csak az jelenti, hogy elkeveredett az eredeti Tompa összes, az is csak azért, mert Korcsmár Sándor (Horváth Szabolcs), a háborúban szélütést kapott helyi dalia, a “legnagyobb magyar” nem tudta még tökéletesen bemagolni belőle A gólyához című verset, ami e műsor gerincét jelenteni – a tanítóka koncepciója szerint. Pedig hatalmas érték e kötet a tanulás szempontján túl is, hisz maga Tompa Mihály dedikálta egykoron.

@Véner Orsolya

Horváth Szabolcs Sándora  igazi hebegő-habogó, dadogó falu bolondja, aki pillanatok alatt atmoszférát varázsol maga köré. Nem normális eredetisége  otthonosságot teremt, amelyben a zűrzavar közepette is biztonságban érezzük magunkat, mert megértjük zsigerből, hogy ebben a falunyi hazában csak a normálisak jelentenek fizikai, szellemi veszélyt.

Tanulta, tanulta Korcsmár Sándor a Tompa-strófákat, és a nagy magolási igyekezetében mindenhova magával cipelt kötetnek lába kélt. Hol lehet, hisz  a memorizálásnak még híja van? Lehet, hogy a falu pékjénél, Steiner Istvánnál (Kučov Boris), a zsidó péknél, akinél oly isteni, lucskos- mézes buktát eszeget Sándor? Mert hogy, hogy nem, ez a zsidó pék visszajött a táborból, és boltot nyitott, persze már egy másik házban, hisz az övébe, az akkori szokások rendje és módja szerint beköltöztek azok, akik egykor némán nézték végig a deportálásukat.
A nyugalmazott méhész, Elek édesapja, Hohmann Áron (Domokos Zsolt) népies rigmusokban szapulja  pékünket, az egyszerű lelkek szókimondó keresetlenségével – benne ott van mindannyiunk lelkének felbüfögő humor heroldja. Nem elég, hogy megint itt van, visszajött Steiner, hanem még szerelmes is Elekék cselédjébe, Gittába (Boros Anna), aki persze inkább Elek után epedezik, aki házas tanítóka. De az életnek millió s egy ága-boga van, tehát az is az egyik ezek közül, hogy Elek fölcsinálta ezt a cselédet.

©Véner Orsolya

A mindenki által a hátak közepére kívánt Steiner pék – akit Elek, ha tehetné, ismét eltüntetne állami segédlettel vagy saját kezűleg – és Elek testvérek, hisz az ő édesanyját, Hohmann-né Gizikét (Szvetnyik Kata) cseléd korában szintén felcsinálták. Hát kérem, ez egy ilyen: uram-bátyámos, mindenki mindenkinek a féltestvére ország.

Persze ez titok – amíg ki nem derül! A valóság fölötti felszínen  addig is lehet zsidózni, bűnbakot keresni – tedd, amíg teheted, míg a kipattanó titkok útját nem állják a zsigeri, felsőbbrendűségben gyökeredző gyűlöletnek. Az író-rendező páros félévszázaddal ezelőtti időkapszulájában briliáns letisztultságban, a sematizmus jó értelemben vett sűrítettségével rajzolt meg valami döbbenetesen megrendítőt rólunk, nekünk.

Azt a fajtát, amelyben a hasunkat fogjuk, hisz csetlik-botlik a szalmaszálak közt itt mindenki – és ez nem 1848-ban kezdődött. Mert ebben A baranyai gyöngyösbokrétában nemcsak a huszadik századunk van bomló csokorba kötve, hanem a kortalan nemzeti genealógiánk is. Népiesen könnyed, egyszersmind a sorstragédiák mélységeit megjárni képes  ritmusban.
Egyszeriben meglesz a kötet, Steiner péknél hagyta Sándor. Ám Steiner figyelmezteti az embereket, ez a vers, A gólyához indexen van – már ha érti ezt a kifejezést akkoriban a falubeliek közül bárki is, közülünk meg újfent valaki. Sándor biztosan nem, de nem is fontos neki, hisz az utolsó jelenetben egyszer csak – a korábbiakkal ellentétben – elkezdi folyékonyan szavalni Tompa versét. És bár a versmondás lehetne a a töprengés lassúságából indulva a hevesség tetőfokára érés ívét bejáró – Horváth Szabolcs Korcsmáros Sándora és mi egyszerre mondjuk a strófák sorait.

@Véner Orsolya

Mintha még mindig az 1850-es évek Bach-korszakának elején járnánk, ahol, amikor pusztultunk, vesztünk. Ennél a pusztulásnál, széthullásnál már csak egy elkeserítőbb: mindezt nem rendszereknek, rezsimeknek köszönhetjük, hanem a lelkünkben bokrétába kötött, és folyamatosan magunkkal hurcolt mindig mást és másokat okoló, önfelmentegető önmagunknak.

(2018. október 6.)

Csatádi Gábor