"Úgy viseljük ma a kiszolgáltatottságunkat, mint a fehérneműnket" - villáminterjú a Radnóti Színház Osztrovszkij-bemutatóján Pótszékfoglaló

2018. október 21. 22:10

Tegnap este mutatták be Osztrovszkij A művésznő és rajongói c. darabját a Radnóti Színházban. Az előadás rendezőjével, Valló Péterrel beszélgettünk egy villáminterjú erejéig a kiszolgáltatottságainkról, Mikszáth időszerűségéről, a zűrzavarról, mint demokrácia-élményünkről, a művészet műlesiklásáról és a tehetségbe való „beleavatkozásról”…

Mit jelent Ön számára: kiszolgáltatottság?

Most, a jelen pillanatban, mikor hajléktalanperek folynak a városban, s ezek közepette jössz be a színházba, akkor nagyon nehéz bármi mást elsőre említened. Ezek a kelet-európai társadalmak mindig kitermelték a kiszolgáltatottságnak olyan generális, elementáris válfajait, amelyekből elsőre nehéz kiemelni bármelyiket is. Mivel a társadalomnak nem sikerült polgárosodnia, ezért a nők ki vannak szolgáltatva a férfiaknak, a gyerekek a szüleiknek, az öregek a fiatal munkaképeseknek…– felsorolni is nehéz, hogy mennyiféle kiszolgáltatottság közepette élünk. Úgy viseljük ma a kiszolgáltatottságunkat, mint a fehérneműnket. Ráveszünk valamit, hogy azért ne látszódjon – az alapvető öltözködésünk része a kiszolgáltatottság.

…a nézők így is élik meg: nevetnek rajta, másfelől pedig nézik „jé, színház, ez mégis micsoda másfajta létezés ahhoz képest, amit a mindennapokban megélek!“ Ezért is vagyok Osztrovszkij ilyen nagy rajongója, mert minden darabjában átélheted ezt a különös varázslatot.

Holott azt remélnénk, hogy a történelem és a századok előrehaladtával ez a függés, a kiszolgáltatottságé, lazult, csökkent…

Mert azt feltételeznénk ebből adódóan, hogy Magyarországot megcsapta a modernitás szele, de ez nincs így. Ehhez az Osztrovszkij- szöveghez semmit sem kellett hozzáírni, -tenni – ez egy feudális ország idősödő szerzőjének a műve, aki ezt gondolta, tapasztalta 1880-ig bezárólag. És mindez tökéletesen helytálló a mai Magyarország viszonylatában. Sem egy Stendhalt, sem egy Dickenst nem lehetne úgy előadni ma egy az egyben sehol, hogy az akkori londoni vagy párizsi korrajz ne válna idejétmúltan döcögőssé. A hatalom mindenkori birtokosai Magyarországon fokozatos átmenetiséget észlelnek – persze egy-egy ilyen átmenetre mégiscsak rámegy egy emberöltő – ettől aztán mindig egy kicsit totalitáriusabbak ezek az egymást követő rendszerek. Így aztán a kiszolgáltatottság is nemhogy csökkenne, hanem inkább nő. Mindig újabb és újabb dermesztő részletek jönnek, amelyek egy nappal korábban még elképzelhetetlenek, aztán elképzelhetővé válnak.

©Falus Kriszta

Osztrovszkijon innen és túl: a színház, a művészet mivé válhat, ha a rajongók “keze közé” kerül?

A színházművészet mindig is mérhetetlenül ki volt szolgáltatva a rajongóinak. Egyszerűen azért, mert a színház nagyon sok pénzbe kerül, és ezt a pénzt valakinek mindig oda kell adnia – mecénások nélkül ez sose ment. Minden rezsimben rettenetes elvárások éltek. Most volt pár évtizednyi káosz – ahogy Spiró mondja: két diktatórikus berendezkedés közötti zűrzavart élik meg a magyarok demokráciaként.(fanyaran, jóízűen nevet)Akik akkortájt elvártak tőlünk valamit, azok nem is igazán tudták, hogy mit is kellene tőlünk elvárniuk, ezért aztán az egy kicsi lazább volt… Ám akkor is ők adták a pénzt, ezért mindig volt ebben egyfajta presszió. Fontos eleme ennek az egésznek, hogy ma már nem elegáns foglalkozás politikusnak lenni. Nem franciául beszélő, elegáns, jól szabott rokokó kabátban jövő-menő művelt emberek a politikusok, hanem alulművelt, gátlástalan feltörekvők – emiatt a kultúrpolitikusok sem kultúremberek. Az elvárások ezért aztán semmilyen szinkronban sincsenek részükről azokkal, akik a kultúrát művelik, megélik. A politika nem az a közeg, ahol kultúrember sokáig meg tudna maradni, kudarcos a vállalkozás, és kudarcos a végeredmény is. Mindig vannak velünk szemben elvárások, amelyek között pont úgy viselkedünk, mint a műlesiklók. Úgy, mint ennek az Osztrovszkij-darabnak a hősnője is. Próbáljuk elkerülni, hogy megb@sszanak bennünket – aztán ez vagy sikerül, vagy nem…

Kicsit tartottam attól is, hogy vajon vissza fognak-e találni a nézők a nevetéshez, hisz nagyon komolyan megmutatva a karaktereken keresztül ezt az egészet, talán nem is sikerülne nevetnünk – ám szerencsére vissza tudnak találni.

Mi foglalkoztatta most a leginkább e rendezésében a darab kapcsán?

Talán az életkorom okán is lehet, hogy engem pont nem azok a dolgok foglalkoztatnak, amelyek olyan “trendik” lennének. Trendi: olyan “mozgalmáros”. Ebben a darabban sem az izgatott most igazán, hogy a városi elit miképpen száll rá a fiatal színésznőre, avagy hogyan, miképp szólnak itt most be az értelmiségnek, és hogy ezáltal milyen pontos karakterrajzát lehetne adni az ábrázolások pontosságán keresztül a mai magyar társadalom nomenklatúrájának. Ezt nem tartom annyira fontosnak, már csak azért sem, mert sem az előző nem volt, sem a következő nem lesz egy fikarcnyival sem jobb. Ezért inkább azzal szerettem volna foglalkozni – hisz ez egyben az egész emberi életet végigkíséri, – hogy mikor pusztul el az emberben a tehetség annak a rettenetes beavatkozásnak a hatására, amit az előbb kiszolgáltatottságnak, vagy épp műlesiklásnak aposztrofáltunk. Ahogyan ez a lány (Nyegina) sem tudja már végigénekelni olyan erővel a dalát – a kerettörténet szerint, – mint amilyen erővel arra képes volt a darab elején. A kapitulálása, az engedés a környezete erodáló erejének kikezdte ezt a belülről táplálkozó tehetségét. Áll ott a magánszínház színpadán, és nem tudja befejezni a dalát. Persze lehet, hogy a néző erre kevésbé fog figyelni – hisz milyen jóképű ez a Rusznák András Ivan Velikatovja, pénze is van, milyen jó, hogy elveszi ezt a lányt, igaz, utálja a színházat, úgy, ahogy van, hisz egy bunkó földbirtokos. Az is Osztrovszkij zsenialitását mutatja – jegyzem meg, és ez is az, amiért nem szeretem a mozgalmárságot, – hogy írhatott volna egy öreg, potrohos Andy Vajnát, de nem írt! Ő egy fiatal, nagyon jóképű valakit írt, aki éppenséggel kulturális analfabéta. Hát ez az igazi kísértés, nem?!

Osztrovszkij: A művésznő és rajongói

Valló Péter a nagy sikerű Farkasok és bárányok után ezúttal ismét egy Osztrovszkij-komédiát állít színpadra a Radnótiban, Morcsányi Géza friss fordításában, amelynek korábbi magyar címe Tehetségek és tisztelők volt. A színházi világban játszódó orosz mű a fiatalok vágyai és a boldoguláshoz szükséges kompromisszumok ellentétét járja körül, középpontjában egy színésznő kiárusításával. Osztrovszkij 1881-ben, saját negatív tapasztalatai alapján írta ezt a komédiát, amelyben Nyegina, a fiatal színésznő először kerül szembe azzal a ténnyel, hogy a jobb élet és a karrier érdekében alá kéne vetnie magát a gazdag mecénások vágyainak. „A művészet nem tud kiállni önmagáért, ha durva, brutális hatalmakkal kerül szembe, és gazdag mentorokat kell szereznie magának” – írja Osztrovszkij. Nyeginát szíve inkább az idealista tanítóhoz húzná, aki nemcsak a tudományokra és a jó modorra, hanem a tisztességes életre is oktatja őt. A nagy kérdés az, hogy mi a fontosabb Nyegina számára, és miről tud könnyebben lemondani. A színdarab ítélkezés nélkül mutatja be ezt az emberi dilemmát, miközben a nézőket bevezeti a színpad mögötti világ humoros, játékkal és keserűséggel teli hétköznapjaiba. Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij a 19. századi orosz realista drámairodalom egyik legfontosabb alakja. Magyarul számos darabját játszották, ezek közül a legismertebbek a Jövedelmező állás, A vihar és az Erdő, utóbbit a Radnóti Színház 1999-ben mutatta be Gothár Péter rendezésében. „Mint saját korában és korunkban, a drámában is jelen vannak ezek a problémák: tud-e boldogulni támogatók nélkül a színész, sőt, maga a színház, és hogy a nők itt is kiszolgáltatottabbak, nemcsak a pénzes ’pártfogók’ irányában, hanem a színház belső hierarchiájában is – miközben az is előfordul, hogy épp a nők használják ki az előnyeiket.” Morcsányi Géza „A kiszolgáltatottság nem a művészvilág sajátja, mára egyértelműen kiterjedt az egész társadalomra. A válaszok pedig személyiségfüggőek – nem tudjuk, ki mennyit áldoz be: a személyiség reakciói patikamérlegen méretnek ki, láthatatlanul. Majd talán egyszer, sokkal később meglátjuk, miután már nyilvánvalóan érvényesült a hasznuk vagy a káruk.” Valló Péter Osztrovszkij: A MŰVÉSZNŐ ÉS RAJONGÓI Fordította: Morcsányi Géza ALEXANDRA NYEGINA, vidéki színésznő, fiatal lány LOVAS ROZI DOMNA PANTYELEVNA, az anyja, özvegyasszony BÖRCSÖK ENIKŐ IRAKLIJ DULEBOV, herceg, régivágású úr KELEMEN JÓZSEF GRIGORIJ BAKIN, magasrangú tisztviselő PÁL ANDRÁS IVAN VELIKATOV, nagyon gazdag gyáros RUSZNÁK ANDRÁS PJOTR MELUZOV, fiatalember, egyetemet végzett POROGI ÁDÁM NYINA SZMELSZKAJA, színésznő MARTINOVICS DORINA MARTIN NAROKOV, ügyelő, volt színigazgató BÁLINT ANDRÁS JERASZT GROMILOV, tragikus színész SCHNEIDER ZOLTÁN MIGAJEV, színigazgató KONFÁR ERIK eh. Dramaturg: Morcsányi Géza Jelmeztervező: Benedek Mari Díszlettervező: Horváth Jenny Világítás: Baumgartner Sándor Ügyelő: Kónya József Súgó: Farkas Erzsébet A rendező munkatársa: Hatvani Monika Rendező: VALLÓ PÉTER Bemutató: 2018. október 20.

Mi “értelme lehet” harcként tekinteni a kultúrára, a művészetre – ki és mit nyerhet egyáltalán egy efféle “harcból”?

Hogy mit lehet vele elérni? Nem tudom. Ez politikai dolog. Amiről a darabban Meluzov beszél, az erkölcsi küzdelem: „párbajban állok önökkel“. Egy olyan országban, ahol az elmúlt húsz évben az „okos“ és „ügyes“ szavak pejoratív értelművé váltak: „megoldja okosba“, „ügyeskedik“ – ezeken felröhögnek ma a színházban, – szörnyű erkölcsi állapotban van a társadalom. Ma már egyikünk sem próbálkozik olyan utakkal, melyekben ne lenne akárcsak egy leheletnyi kurfli. Nem úgy mész a kórházba, nem úgy viszed a gyerekedet az óvodába – semmit nem úgy, egyenes, erkölcsös úton csinálsz, mert tudod, hogy úgy nem, csak kerülő úton lehet. Csakhogy, miközben van körülöttünk egy modern világ, mindez rettentő nyomasztó, feudális. És ez ellen egy művészember mit tehet: harcol. Mert mégiscsak az egyenességről, a tisztaságról szól az, amivel ő foglalkozik. Pont erről szól a színházművészet! Ahogy a festészet a fényekről és a színekről. Hisz a színházművészet egy templomfedelű művészet, amelynek muszáj valamiféle hitbéli premisszákat maga előtt tartani, mert különben csupán avítt ócskasággá válik.

©Falus Kriszta

Ezért is mondta, hogy ez a darab himnusz a színházművészért?

Igen, de hisz a nézők így is élik meg: nevetnek rajta, másfelől pedig nézik „jé, színház, ez mégis micsoda másfajta létezés ahhoz képest, amit a mindennapokban megélek!“ Ezért is vagyok Osztrovszkij ilyen nagy rajongója, mert minden darabjában átélheted ezt a különös varázslatot. A másik ilyen szerző nyilván Csehov, akinél szintén azt éled meg, hogy van a valóságnál valami összetartóbb teremtve, ami mégis nagyon emlékeztet erre a valóságra. És ebben olyan jó részt venni – bárha mégoly szörnyű is ennek a darabnak a tartalma. Kicsit tartottam is attól, hogy vajon vissza fognak-e találni a nézők a nevetéshez, hisz nagyon komolyan megmutatva a karaktereken keresztül ezt az egészet, talán nem is sikerülne nevetnünk – ám szerencsére vissza tudnak találni. A nevetés egyfajta értés, és azt gondolom, hogy ha valamit értenek az emberek, akkor ezáltal valamitől meg is tudják védeni magukat, távol tartva magukat tőle. A kultúrharc csupán politikai irányultság. A „nemzeti“ oldal Magyarországon mindig úgy gondolt önmagára, mint akiket elnyomnak. Ezt egyszer a népi-urbánus vitában az első világháború után már megpróbálták lejátszani. Az egyik egy ideológiák mentén tájékozódni akaró szemlélet, míg a másik oldalon mégiscsak van abban valami meritokratikus, ahogy egy városi értelmiségi próbál eligazodni a kultúrában. Ideológiával megrakottan nagyon nehéz írni, vagy akár színházat csinálni. Az Új Idők és a Nyugat egymás mellett futása a múlt században jó példa erre. Ugyanezzel próbálkozik most is az állam. Nehéz a nép torkán lenyomni Herczeg Ferencet, Szabolcska Mihályt, Móricz és József Attila helyett, mert nem is lehet – mert Móricz és József Attila jobb!