2018. október 24. 14:54

…melybe most feltehetőleg nem hal bele senki. Látszólag. Ám mégis egészen vérre és létre menő. Feltéve, hogy már eleve nem tetszhalottak vívják azt egymás között. Valló Péter Osztrovszkij A művésznő és rajongói című darabját rendezte a Radnóti Színház kisebbé lett színpadára, olyan finom, a nevetés szabadságában születő előadássá, melyből hamar megérteni: ha nem vigyázunk, egészen valóságos halottá válhat az emberségünk, a tehetségünk.
Feltéve, hogy ezek a fogalmak: tehetség, művészet, emberség még jelentéssel, fontos, meghatározó értelemmel bírnak, színházon innen és túl. Merthogy alapvetően ez egy színház a színházban darab,  a negyedik fal híján azonban mindannyian ugyanannak a közös, saját előadásunknak vagyunk, leszünk a részesei. A picivé zsugorodott színpad egyetlen öltözővé lett, ahol jelmezek lógnak fel-le húzható tartóikon, színházi kellékes ládák szolgálnak székül, asztalul, és egy mindenhová magunkkal hurcolászható íróasztali lámpa  hol  csupán világít a sötétségben, hol reflektort helyettesít, önmagában is beszédes fényforrássá válva (díszlet: Horváth Jenny).

@Szokodi Bea

A művésznő, Alekszandra Nyegina (Lovas Rozi) és a mamája,  Domna Pantyelevna (Börcsök Enikő) laknak itt életvitelszerűen, jobb híján, bár van albérletük, ám az sem sokkalta pazarabb környezet. Be- és átjár itt mindenki, még csak nem is  zavartatva magát: megfordul itt a színházi ügyelő, Martin Narokov (Bálint András), a tekintélyes városi tisztviselő, a “Főnök, a “Herceg”, Dulebov (Kelemen József), a gazdag gyáros, Ivan Velikatov (Rusznák András), Bakin tisztviselő (Pál András) és a művésznő tanítója-vőlegénye, a bölcsész Pjotr Meluzov (Porogi Ádám).  Végül is van okuk rá, sőt, szerintük jó okuk, hisz mindnyájan a színésznő rajongói.

Mettől meddig rajongás a rajongás, és egyáltalán mire ad menlevelet, ürügyet, alkalmat az efféle rajongás? Valló Péter mintha kezében kézi kamerával pásztázná ezt a jövő-menő sokadalmat, ám mégsem a jellemrajzok emblematikussá  nagyítása a célja e “pásztázásnak”. A légkört adja így vissza. A miliőt, amelyben aztán a karakterek között ki-ki meglelheti a személyre szabottan önmagára illőt. A légkör tárul  föl e finom, gondos arányérzékkel egyensúlyban tartott rendezésben – a művészetet körbevevő mikroklíma egyetemesen egyedi atmoszférája.

Az, melyben Lovas Rozi Alekszandrája hol fürdik, hol kétségbeesetten levegő után kapdos, hol pedig saját választásának érezve azt: sodródik. Nyeginájából árad felénk az élni akaró élhetetlenség, a fiatal tehetség lüktetően friss bátorsága, mely köré, mint a tóban úszó lába köré, úgy tekeredik hínárként egy világ, amely minden direkt ártó szándék nélkül egyszerűen elvenné ezen “úszótól” mindazt, amiről  vélelmezi, hogy az neki jár.

@Szokodi Bea

Persze  ebben az életszerűen szükségszerű “hínárban”  akad azért olyan, aki nagyon is szándékosan,  magát mindentől és mindenkitől felhatalmazva érzi, hogy elvegye azt, ami neki jár. Sőt, Kelemen József Dulebovja egészen magától értetődően fektetné meg, gyűrné maga alá látszólag makulátlan, snájdig lendülettel, ám a felszín alatt a gátlástalanságban  nyakig gázolva Alekszandrát. Nézzük, csak nézzük, és nem is az ő viselkedése, hanem Nyegina heves szabadulni akaró tiltakozása lep meg. Ez nem a színésznőt, hanem minket minősít. És egy földesúri, hűbéri jelenkort, ahol a metoo, a kiszolgáltatottsággal való szembeszegülés csodálkozást kelt bennünk.
Ahogy Börcsök Enikő Domnája hol bizonytalan tétovasággal, hol cselekvésre ösztökélve téblábol a rajongók és a színháziak között, az maga a másolhatatlan pontosságú látlelete az osztrovszkiji kórképnek. Gesztusaiban, lényében a megviseltek, megalázottak leharcoltsága összevegyül a pillanatnyi alamizsnákkal, szemfényvesztéssel elkábítottak szalmaláng lelkesedésével. Ilyenné lesz egy anya , ha a társadalmi keretek, amelyek  között él, erre kondicionálják.
Pont úgy, ahogy Schneider Zoltán tragikus színésze, Jeraszt Gromilov is alkoholba fojtott, temetett és abban konzervált tehetségével: védekezik, bezárkózik amíg lehet, tudva, hogy ami itt – színházi függönyön innen és túl zajlik, az ellen pillanatnyilag talán másképpen nem is lehet, nem is érdemes védekezni.

@Szokodi Bea

Mire és kinek elég a vőlegény, a bölcsész-tanár Meluzov felvértezettsége ennyi jövő-menő, a kultúrát, művészetet vasvillával rakosgató potentát között? Porogi Ádám csendes bizonyossággal, szét nem taposható belső parázslással szeret, beszél, hadakozik és rajong. A többet akarók, a többre vágyók szent eltökéltségével küzd egyszerre önmagáért, a művészetért  a ráboruló közeg ellen, mely lekicsinyli, levegőnek nézi.  Záró monológjában  Osztrovszkij szándékai szerint már olthatatlan fáklyává lesz, nem a külső, hanem a lélek belső világosságáért folytat közelharcot. Rendíthetetlen helytállása – kezében tartott szemüvegével, belülről áradó, izzó szenvedélyével –  átragad ránk, és sokáig velünk marad.

Mert Valló Péter olvasatában kinek-kinek a belső, művészi, emberi tehetsége méretik meg. Az, amellyel könyörtelenül el kell kifelé is, önmagunk felé is számolnunk, és ez alól a felelősség alól sem politikai, sem vagyoni hatalom nem adhat felmentést. Ezt lehet meluzovi tudatossággal képviselni, de lehetséges ösztönösen is tudni, mint  Bálint András Martinja, aki a színház, a művészet finom szépségétől megszállottan, játékában minden vén bolond együgyűt megszégyenítő elszántsággal képes életben maradni.
A színházi elbocsájtás, a meghekkelés ellenére is sikeres színészi jutalomjátéka után Alekszandrának mire elég Meluzov szerelme? Mikor e szerelmet könnyen kiütheti és ki is üti a nyeregből a jóvágású Ivan Velikatov anyagiakban bővelkedő, rajongó szerelme? Rusznák András illedelmes, a másikért élni-halni kész, kutyahűségű szerelme  lesz a befutó. A művészetet, színházat kilóra megvevő és megvető bunkósága ellenére levesz a lábunkról, hisz a  sármos külszín a tenyeres-talpas belső mélységeket  lehengerelve mindent visz.

@Szokodi Bea

De vajon mi mindent? És mindezt milyen áron viszi? Valló Péter megmutat egy 1881-ben írt darab kapcsán egy feudális modern kort. Azt, amelyikben nem is annyira a mérhetetlen bugrisság, a propagandisztikus eszközök szintjére degradált művészet a legfájóbb. Hanem az a párbaj, amit ezeknek az eszközöknek a rutinos, ösztönszerű használatával mi, rajongók vívunk. Mert mindnyájan rajongókká is leszünk, akár önmagunkéi is, ha a saját emberi, művészi tehetségünkről van szó. Arról, amit az ilyen rajongás igen hamar veszedelmesen semmivé tud tenni.
(2018. október 20.)

Csatádi Gábor