Home / A függöny mögött / Interjúk / “…jó időszakomat élem most!” – interjú
“…jó időszakomat élem most!” – interjú

“…jó időszakomat élem most!” – interjú

2018. október 31. 20:22

Mark St. Germain Táncórák c. darabja volt Dicső Dániel rendezésében a Rózsavölgyi Szalon idei évadának első bemutatója. A darabbéli Everrel, Józan Lászlóval beszélgettünk kötöttségeinkről, a jó időszakban adódó lehetőségekről, mindannyiunk autizmusáról, a magunkat elzárni képes magányról és a mindig változni tudásról…

  • A kötöttségeket hogy viseled?
  • Bár az én életem is szabályok, megkötöttségek között zajlik, ennek ellenére nagyon nehezen viselem a kötöttségeket – szabad embernek tartva magam. Az elmúlt években hiányzott is, hogy nem volt pár napom, amikor feltöltődhettem. A színház, a színészet alapvetően nem az a világ, ahol az idődet te magad oszthatod be.

Ennyire összetett szereppel még nem is igazán találkoztam  az eddigi rövidke, tizenkét-tizenhárom éves karrierem folyamán. Az, ahogyan fogalmaz, ahogy közöl, mimika és hangsúlyok nélkül, és mindeközben  statikus helyzetben áll – mindez az összetettség netovábbja.  Az autizmus annyira bonyolult, összetett, hogy hihetetlenül szűk határok között kell mozognia annak, aki mindezt színészileg vissza szeretné adni a színpadon. Szűk határok között, hogy ne váljék a játéka karikatúrává.

  • Ha gimnazistaként, tinédzserként is tudtad volna, hogy ez a szakma ilyen megkötöttségekkel jár együtt, akkor is ezt választottad volna?
  • Ha ismét elölről kellene kezdenem, akkor is ugyanezt választanám! Ám az biztos, hogy többet utaznék! Erre most csak nyáron van alkalmam. Szeretek olyan helyeket felkeresni ilyenkor, ami érdekel, ahol egyszerre tudsz úszni, várost nézni, múzeumokba menni – nálam az utazás mindig nagy távolságokra való elutazást jelent.

@Gordon Eszter

  • A Táncórák Everje  mennyire volt új, szokatlan karakter számodra?
  • Ennyire összetett szereppel még nem is igazán találkoztam  az eddigi rövidke, tizenkét-tizenhárom éves karrierem folyamán. Az, ahogyan fogalmaz, ahogy közöl, mimika és hangsúlyok nélkül, és mindeközben  statikus helyzetben áll – mindez az összetettség netovábbja.  Az autizmus annyira bonyolult, összetett, hogy hihetetlenül szűk határok között kell mozognia annak, aki mindezt színészileg vissza szeretné adni a színpadon. Szűk határok között, hogy ne váljék a játéka karikatúrává. Ez pedig sem nekem, sem a rendezőnek, Dicső Dánielnek nem volt célunk. Szerettünk volna megmutatni egy fiút, aki történetesen autista, és az ő életét is. Nem azon van a hangsúly, hogy ő más. Mi az hogy más? Két “normális”, a darab szövege szerint: neurotipikus ember is teljesen különbözik egymástól. Ever  magasan kvalifikált férfi, akinek a mondatfűzése a szöveg előrehaladtával egyre bonyolultabbá, cizelláltabbá válik, ez már önmagában is nagy feladatot jelent. Igazából az volt a számunkra a legfontosabb, hogy két magányos ember történetét elmeséljük. És mindebben az, hogy az egyik egy táncosnő, a másik viszont épp egy autista – mellékes dolog csupán. Sokszor szóba került a próbákon, hogy mi lett volna, ha Senga nem sérült volna meg táncosként. Akkor valószínűleg nem lett volna “idejük” egymásra – nem találkoznak, és nem is születhetett volna meg ez a történet. A világ mai ritmusában két magányos ember csak úgy képes találkozni, ha valamilyen  “sérülés” lassításra kényszeríti…

Általában az emberek kis százaléka képes csak egy éppen vele szembejövő lehetőség kapcsán változni. Holott szerintem elengedhetetlenül fontos volna, hogy odafigyelve a másikra képesek legyünk változni, és mindebből építkezve képesek legyünk továbblépni, fejlődni.

  • Ever magányát az autizmusból eredő görcsös merevség, korlátok közé szorítottság csak még inkább felkiáltójelek közé teszi…
  • Mindhárman nagyon sokat olvastunk a felkészülés alatt az autizmusról: általában az ilyen emberek rendre magányosak. Ever mondja: az autizmus nem  betegség, amit gyógyítani lehetne, ez egy állapot. Találkoztam is egy tizenkilenc éves autista fiúval, és nagyon sok mindent tőle lestem el, sok olyat, amiről magamtól azt gondoltam volna, hogy már sok lenne. Mindazon gesztusokkal, amelyeket magamtól a színpadon túlzónak tartottam volna, ő teljesen természetesen élt, számára azok tök normálisak voltak. Rengeteg árnyalata van az autizmusnak, ezek közül mi megpróbáltunk egy reális, valóságos képet bemutatni.  Azonban fontos megjegyezni, hogy ez mégiscsak színház, ahol meg kell jeleníteni a dolgokat, ráadásul a Rózsavölgyi Szalonban remek műhelymunka folyik, mert a nézők  hihetetlenül közel vannak a színészekhez. Ezért különösen nehéz számomra, hogy itt, ebben a darabban hangsúlyok és arcmimika nélkül kell játszanom. A színház lényege, ahogy egy beszélgetésé is, a folyamatos szemkontaktus. Itt viszont, ebben az előadásban ez teljességgel hiányzik – borzasztóan sajnáltam is emiatt Ullmann Mónika partneremet. Egy kezemen meg tudom számolni azon pillanatokat, amikor a szemébe nézek. A szempár kommunikációból nem kap semmit, hisz szinte nincs is itt olyan.
  • A nehéz feladatokról jut eszembe: vajon miért nem láttuk máskor is Józan Lászlót a színpadon, akár a Teréz körúti épületben, az elmúlt években ehhez hasonló, embert próbáló szerepekben?
  • Nagyon hálás szerep ez, amit a Rózsavölgyiben játszhatom. Sok olyan dolgot kellett előásnom magamból, amit eddig nem vagy másképp használtam. Egy színész esetében nagyon sokat számít, hogy milyen karakter az, amit épp játszhatok. Egy karakteresebb szerepet mindig könnyebb megcsinálni. Könnyebb fogást találni rajta. Ám nagyon igyekeztünk, hogy Ever szerepe ne  karakterszerep legyen – felborítva ezáltal azt az egyensúlyt, ami ebben a kétszereplős darabban a szereplők között van. Egy színész élete, ahogy bárki másé is, stációkból áll, és mindig abból kell főznöd, amid van. Az elmúlt félév számomra  termékenyebb időszak volt, amikor arcul csaptak a szerepek, jó értelemben. Nemrég mutattuk be a Vígszínház Házi Színpadán a Szabó István rendezte monodrámát, a Távoli dalt, amit én játszhatom. Ez is egy ilyen embert próbáló feladat! Azt érzem, hogy  jó időszakomat élem most! Mónikával ezt megelőzőleg, bár ismertük egymást, eddig még sosem dolgoztunk együtt. Mégis a második próba után mindketten úgy éreztük, mintha időtlen idők óta ismernénk egymást, így aztán egy nagyon jó próbaidőszakból születhetett egy nem mindennapi előadás!

©Gordon Eszter

  • Egy előadás, melyben miközben nézed, egyre inkább nem Ever autizmusa zavar, hanem a sajátod, az egyéni “autizmusod”…
  • Erre a próbák során döbbentünk mi is  rá: mindannyiunkban ott él egy autista! Móni mesélte például, hogy a zebrán csak a fehér csíkokra lépve tud átmenni, nálam otthon mindennek megvan a maga helye, és ha valaki valamit máshova tesz, én akkor  azonnal visszateszem.
  • A kérdés csak az: mennyire vagyunk képesek átlépni, meghaladni a saját autizmusunkat?
  • Képes vagy-e változni? Függetlenül attól, hogy mennyi idős vagy, hogy milyen élethelyzetben élsz épp… Autizmuson innen vagy túl: el tudod-e fogadni a változást, és tudsz-e élni a változás lehetőségével? Hiszen a változás új helyzeteivel, lehetőségeivel tudni kell élni is. Általában az emberek kis százaléka képes csak egy éppen vele szembejövő lehetőség kapcsán változni. Holott szerintem elengedhetetlenül fontos volna, hogy odafigyelve a másikra képesek legyünk változni, és mindebből építkezve képesek legyünk továbblépni, fejlődni.

Csatádi Gábor

@Gordon Eszter

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: