Home / A függöny mögött / Interjúk / “Bízom abban, hogy a művészet rendet vág magának! ” – interjú
“Bízom abban, hogy a művészet rendet vág magának! ” – interjú

“Bízom abban, hogy a művészet rendet vág magának! ” – interjú

2018. november 6. 19:15

A Radnóti Színházban október végén bemutatott Osztrovszkij A művésznő és rajongói című darab kapcsán beszélgettünk a rendezővel, Valló Péterrel tehetségről, a művészetet lesajnáló mosolyról, a szórakoztató vs. művészszínházról, a darabról, mint a Sirály “előzményéről”, színházbuktatási törekvésekről és a művészet “önvédő” mechanizmusáról…

  • Mi jut eszedbe, ha azt hallod: tehetség?
  • A barkóbában ezt nevezzük elvont fogalomnak, nemde? A főiskolán volt egy nagytekintélyű professzorom, Nádasdy Kálmán – az én nemzedékem, és a nálam idősebbek is  mindig örömmel, tisztelettel  hivatkoznak rá, – aki a magamhoz hasonló tizennyolc éves ifjakat, akik bekerülve a színműre el voltak telve a saját ambícióikkal, nagyon hamar lehűtötte: “meg fogják látni, hogy itt ez az egész nyolcvan százalék szorgalom, tíz százalék tehetség és tíz százalék szerencse!” Ahogy volt egy másik mondása is: “a művészet lényege a műgond, mert az legalább egy halvány esélyt ad Istennek, hogy rád nézzen!” A tehetség tehát egy esély adása Istennek, hogy rád nézhessen, mindamellett, hogy nagyon megfeszített, koncepciózus munka van a mögött, amit csinálsz.

…így sok más orosz író mellett Osztrovszkijt is nagyon szeretem. Úgy érzem, hogy mindent, amit egy ember képességeinek a derékba töréséről el lehet mondani, azt ez a darab el is mondja. Tökéletesen mindegy, hogy az illetőnek azért töretik félbe a karrierje, mert nő, vagy mert más az identitása, felfogása. Egy drámai színésznő meghurcoltatása azért, mert képtelen azok szerint az erkölcsi normák szerint élni, amelyek az ő közösségének bevett szokásai, és ezért őt eltapossák, mígnem az utolsó pillanatban érkezik számára egy mentőöv, ám ettől az a varázslatos, sejtelmes valami, amit tehetségnek hívunk: elpárolog. Ez a történet egy az egyben a Sirály története…

  • Ebben az Osztrovszkij-darabban a szereplők nagyon eltérően tekintenek a tehetségre, mást-mást is értenek alatta, és nemcsak a művészi tehetségre gondolok.
  • A művésznő és rajongói egy kevésbé ismert darab, talán két bemutatója volt Magyarországon, szemben más Osztrovszkij-darabokkal. Boldoggá is tesz, hogy ezt most meg lehetett rendezni, mert úgy érzem,  nagyon becsúszott alá az idő. A tehetség kérdésében is roppant kortárs darabbá vált. Annyira érdekelvűvé lett minden, hogy a művészi tehetséggel már csak amolyan megmosolyogtatóan foglalkoznak azok, akiknek ez volna a dolga – azok, akikre a kultúra finanszírozása van bízva.
  • …és ebben a mosolyban bujkál valami lesajnáló mosoly…
  • …van mögötte valami gunyorosság. Holott ha valamire szüksége lenne ennek a társadalomnak, akkor az az, hogy ezt a fajta magas művészeti közéletét ne veszítse el – persze világos, hogy ezt nem lehet olyan kényszerességgel művelni, mint annak idején a Kádár-korszakban. A társadalom  legkülönbözőbb rétegei azonban  megszűntek találkozni a kultúrával. Ez nem egy jóléti állam, ahol sikk lenne operába, balettbe, színházba, múzeumba járni. Azoknak a kényszereknek a helyét, amelyekkel a brigádokat beterelték a színházakba,  nem vette át a szabad elhatározás. Így aztán a magyar kultúra elvesztette egy jelentős bázisát, bár mi, színháziak talán a legkevésbé panaszkodhatunk, mert a színházi nézők tartanak ki a legtovább.

©Gyöngyösi Hunor

  • …és mintha ez mostanság még valakiknek jól is jönne…
  • Lehet bátran mondani: lám, ez csak ennyi embert érdekel! Hiába  nem csökken azonban látszólag a színházba járók száma,  ha megnézzük azt, hogy  amikor én végeztem, hány “művészszínházi” előadásra ült be a néző, és hány “szórakoztatóiparira”, akkor bizony az arányok jelentősen elcsúsztak. Ma idehaza a színházi előadások nagy része nem a klasszikus értelemben vett színház, hanem szórakoztatóipar, – és én ezt mindennemű pejoratív felhang nélkül mondom.

A színház annyira régi valami – az a formája, amit próbálok gyakorolni,  két és fél ezer éves múlttal rendelkezik, ezért ennek a leszorításával, agyonütésével normális, épelméjű ember nem is próbálkozik. Cromwell idején be volt tiltva az Erzsébet korában virágzó színház, aztán Orániai Vilmos győzelmével hetven évnyi hallgatás után ugyanolyan erővel tört elő ismét a színház, mint annak előtte. Sokan és sokszor próbálták már betiltani – nem nagyon sikerült. Ugyanabból a kollektív élményből fakad a színház is, mint az együtt éneklés, táncolás. Atavisztikus.

  • Hogy esett most erre az idehaza eddig még csak kétszer bemutatott darabra a választásod?
  • Jó húsz évvel ezelőtt Bálint András és én, mint röpke ideig kinevezett igazgató és művészeti vezető egyszer már terveztük ezt a darabot az akkori Nemzeti Színházba… A gimnáziumban orosz tagozatos voltam, és azt követően is megtartottam az orosz irodalom iránti rajongásom, így sok más orosz író mellett Osztrovszkijt is nagyon szeretem. Úgy érzem, hogy mindent, amit egy ember képességeinek a derékba töréséről el lehet mondani, azt ez a darab el is mondja. Tökéletesen mindegy, hogy az illetőnek azért töretik félbe a karrierje, mert nő, vagy mert más az identitása, felfogása. Egy drámai színésznő meghurcoltatása azért, mert képtelen azok szerint az erkölcsi normák szerint élni, amelyek az ő közösségének bevett szokásai, és ezért őt eltapossák, mígnem az utolsó pillanatban érkezik számára egy mentőöv, ám ettől az a varázslatos, sejtelmes valami, amit tehetségnek hívunk: elpárolog. Ez a történet egy az egyben a Sirály története – Csehov innen vette lényegében. A Sirályt állandóan játsszák, és azt gondoltam, hogy a közönségnek is fontos lehet egy összevetés, hogy lássa, miből lett a Sirály, ahogy volt a színháztörténetnek egy időszaka, amikor mindig bemutatták Thomas Kyd Spanyol tragédiáját, hogy lássák, miből lett a Hamlet. Mást mutat meg mindebből Osztrovszkij és mást Csehov. Hozzám igen közel áll ez az egyszerre nagyon mulatságos, mégis elszomorító Osztrovszkij-féle megmutatás. Komédia ez, ahol – arisztotelészi értelemben – nagyon sok mindent az eszemmel intézek el…
  • Épp ezért, ettől keserédes a nevetésem a harsány, teli torokból jövő nevetés helyett.
  • …és onnan kezdve, ahogy képes leszek átlátni az egész helyzetet, onnan kezdve kicsit felszabadultabb lesz a nevetésem. Nem is lenne számomra benne semmi mulatságos, ha nem tudnám átlátni az egész helyzetet, azokat a förtelmes játékszabályokat, amelyek alapján ez zajlik. Annyira arról szól, amiben élünk, hogy féltem is, hogy pusztán majd elszörnyednek rajta a nézők. Ezért aztán be is tettünk egy-két poént. Aki nevetni tud, az valamennyire már rálát azokra a játékszabályokra, és érti őket, amelyek működtetik a darab világát. És ha rálát, akkor talán már nem is fél ezektől annyira…

©Gyöngyösi Hunor

  • A színház „rá látni is segít“ hatásáról jut eszembe: lehet esetleg valamiféle törekvés arra, hogy a színházat külső eszközökkel  háttérbe, perifériára szorítsák?
  • A színház annyira régi valami – az a formája, amit próbálok gyakorolni,  két és fél ezer éves múlttal rendelkezik, ezért ennek a leszorításával, agyonütésével normális, épelméjű ember nem is próbálkozik. Cromwell idején be volt tiltva az Erzsébet korában virágzó színház, aztán Orániai Vilmos győzelmével hetven évnyi hallgatás után ugyanolyan erővel tört elő ismét a színház, mint annak előtte. Sokan és sokszor próbálták már betiltani – nem nagyon sikerült. Ugyanabból a kollektív élményből fakad a színház is, mint az együtt éneklés, táncolás. Atavisztikus.

Mint ahogy  most is kezdődik ismét, hogy egy ponton túl már nem lehet bizonyos dolgokról beszélni, mert sért egy hazug erkölcsiséget. Egy rettenetes erkölcsi állapotban lévő társadalomra, mint valami rossz kényszerzubbony húzatik rá ez a helyettes-erkölcsiség. Egész más szabályok, viszonyrendszerek vonatkoztak ránk, rendezőkre egész életünkben, mint teszem azt egy dán színházi alkotóra – ezzel nem gondolom egy pillanatra sem azt, hogy ott jobb lett volna rendezőnek lenni. Mindenesetre azt hiszem,  a művészetre oktrojált szabályok ellenére a művészet saját szabályai mégiscsak utat törnek maguknak – és ebben nagyon kell bízni!

  • A darabnál maradva, ha a tehetséget öljük ki, akkor a tehetségtelen színházból kimegy a nézője is, és ezzel máris győzött, mert leszavazta a tehetségtelenség nyomán fellépő mondvacsinált színházat is.
  • Ekkor majd jön valaki, és ezt egy darabban példázatszerűen meg is írja. Ha viszont látjuk, hogy mi lesz itt ennek a vége, akkor a kérdés az, hogy mit lehet tenni? Választani az éhezést? A struktúrán kívüliséget? Ezeket persze nem feszegeti, és ezekben nem is ad tanácsot ez a darab, csak megmutat egy jelenséget. Ám ezáltal túl is mutat rajta. Nem a mát és a holnapot tekintve, hanem a színháztörténet egészét! Mérhetetlenül optimista vagyok. Nagyon nagy alázattal kell látni, hogy az egyén ennek a nagy egésznek, amit színházművészetnek hívunk – csupán egy végtelenül kicsinyke része. Így aztán a színházművészet gördül előre, és muszáj hinni a meg- és fennmaradásában.
  • A színháznak van egy roppant felfoghatatlan, szép “önvédő” mechanizmusa. A darabban azok, akik le kívánnak szólni egynémely szereplőt, nevetségessé lesznek. Nem azok lesznek nevetségesek, akiket leszólnak, hanem azok, akik leszólnak.
  • Nagyon nehéz, hiábavaló belekontárkodni ebbe kívülről, ahogy a zenébe, a táncba, az irodalomba is. Bízom abban, hogy a művészet rendet vág magának! Az én művészeti ágam, a színházművészet annyira a pillanaté, ám mégis… annyi évtizede csinálom már, hogy  ez az eltelt idő önmagában is ad valami különös biztonságot, amiben az ember azt érzi, hogy végig bírta futni a saját távját, és ez  nagyon jó, felemelő érzés.

©Gyöngyösi Hunor

  • Emlékszel a pályádon korábbi “színházbuktatási” időszakokra?
  • Mondhatni: az egész életemet ilyen időszakokban töltöttem. A Kádár-korszakban még átláthatóbb premisszák között volt tiltva vagy nem engedve. És ami átláthatóbbnak hat a ma felől nézve, az közel sem jelentett annyival nagyobb biztonságot. Az, hogy kialakult egy átpolitizált színház, hogy a nézőkkel egymást közt lehetett a sorok alatt, fölött, között üzengetni, az azért nem pótolta azt, hogy egy csomó dologról nem lehetett beszélni, közöttük olyanokról sem, melyekben akár semmiféle politika sem volt. Pusztán azért, mert egy nagyon hazug erkölcsiséget, amit akkor ráerőszakoltak a társadalomra, sértett.

Ekkor majd jön valaki, és ezt egy darabban példázatszerűen meg is írja. Ha viszont látjuk, hogy mi lesz itt ennek a vége, akkor a kérdés az, hogy mit lehet tenni? Választani az éhezést? A struktúrán kívüliséget? Ezeket persze nem feszegeti, és ezekben nem is ad tanácsot ez a darab, csak megmutat egy jelenséget. Ám ezáltal túl is mutat rajta. Nem a mát és a holnapot tekintve, hanem a színháztörténet egészét! Mérhetetlenül optimista vagyok. Nagyon nagy alázattal kell látni, hogy az egyén ennek a nagy egésznek, amit színházművészetnek hívunk – csupán egy végtelenül kicsinyke része. Így aztán a színházművészet gördül előre, és muszáj hinni a meg- és fennmaradásában.

  • Mint ahogy  most is kezdődik ismét, hogy egy ponton túl már nem lehet bizonyos dolgokról beszélni, mert sért egy hazug erkölcsiséget. Egy rettenetes erkölcsi állapotban lévő társadalomra, mint valami rossz kényszerzubbony húzatik rá ez a helyettes-erkölcsiség. Egész más szabályok, viszonyrendszerek vonatkoztak ránk, rendezőkre egész életünkben, mint teszem azt egy dán színházi alkotóra – ezzel nem gondolom egy pillanatra sem azt, hogy ott jobb lett volna rendezőnek lenni. Mindenesetre azt hiszem,  a művészetre oktrojált szabályok ellenére a művészet saját szabályai mégiscsak utat törnek maguknak – és ebben nagyon kell bízni!

Csatádi Gábor

©Gyöngyösi Hunor

A szerző: Potszekfoglalo

Személyesség, őszinteség és színház – ebben hiszünk. Több is ez, mint hit. Megszállottság a tekintetben, hogy mindez – azaz a színház – így van, így létezik, így működik és így lesz átadható. Álarcot öltve, hogy le tudjuk venni ál-arcainkat. És minderről írva megértsük a színpadot, a játékot, a másikat és végső soron önmagunkat. Mert a kritika nem csak analízis, hanem szintézis is. Sőt leginkább szintézis. Nem szétszed öncéllal, inkább megértve, elemezve, őszintén, összerak – szenvedéllyel. Nem kritikaírást, hanem a rivaldán ülő színház-írást kell művelnünk, tudván Whitmannel, hogy: “zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort”.

Leave a Reply

Scroll To Top
%d blogger ezt szereti: