„A valóságnak lőttek”

2018. november 15. 13:52

November 5-én került bemutatásra a Jurányi Házban A csatorna című darab, melyet Fekete Ádám és Laboda Kornél közösen írt és rendezett. A bő kétórás, nyíltan rendszerkritikus, pontosabban tán inkább -parodisztikus darab, akár a posztmodern címkével is ellátható. Sokat markol, de sajnos keveset fog.
A csatorna története leegyszerűsítve az alábbi módon foglalható össze: egy magyar állami televízió vezérigazgatójának az alapokról kell újraépítenie a nagy múltú televíziócsatornát, miután el kellett bocsátania a stáb összes tagját. A tévéadó új arculatának formázásakor azonban a legfelső körök akarata megkerülhetetlen tényezőként van jelen.

A szakmai tudás már nem számít. A leegyszerűsítés azért is szükséges, mert a darabot inkább epizodikusság jellemzi, mintsem egy jól követhető, kauzális narratíva. Az epizódokat a legtöbb esetben a különböző műsorok jelentik. Ennek következtében a cselekményidő már-már meghatározhatatlan, az idő múlását csak a montázsszekvenciák és a műsorok fejlődése érzékelteti.
A kreatív díszletnek (Szakács Ferenc) és jelmezeknek (Márkus Sándor) köszönhetően az előadás egyszerre képes érzékeltetni a magyar környezetet, és képes azt abszurddá alakítani, a stúdióval a középpontban. Az események abszurditása a jelmezekben ölt testet. Állatfejek emberi testeken, zakó-alsónadrág-gumicsizma hármas, színes parókák, gorilla jelmez kavalkádja színesíti az előadást.

A színpad felett lebeg a csatorna logója, ami megtévesztésig hasonlít az M1 televízióadó jelenlegi logójára. A színpadképet jobbról egy sor műanyag eresz, míg balról a hírműsorokból ismert óriási asztal forgószékkel határozza meg. E kettő között egy forgóajtó helyezkedik el. A díszletet átgondoltsága azonban az apró részletekben rejlik. Az asztalt és a mögötte elhelyezkedő háttérképet rozsdafoltok borítják, és rozsda lepi be az ajtó óriási keretét is.

A rothadás, az elhanyagoltság, elhagyatottság és a nemtörődömség anyaga megeszi a feltehetőleg rengeteg pénzből fenntartott, nagy múltú televíziót. Egy tömegkommunikációs médiumnak, amely megjelenése óta a modern kor jelképe, ilyen ábrázolása groteszk világot sugároz. A legszebb megoldás mégis az ajtónál elhelyezkedő óriási csótány, mely  passzol a rothadás esztétikájába, és akarva-akaratlanul Franz Kafka világára emlékeztet minket.

Mivel a darab először került színpadra,  szólni kell a szövegről is. Fekete Ádám és Laboda Kornél írói munkájában nincs hiány okos megoldásokból. Már maga a cím is kiemelendő. A csatorna nem csak az előadást, de a tévéadót is jelöli. Az előadás témájából logikusan következik a címválasztás. De a döntés, hogy a tévét is ezzel a névvel ruházzák fel, biztosítja az asszociációs lehetőségeket – elég csak a szennyvízvezetékre és annak tartalmára gondolni. Egy másik ilyen írói bravúr az adó főműsoridőben futó hírműsorának a címe: Valóság. A szarkazmussal és iróniával telített névválasztásnak köszönhetően olyan mondatok hangozhatnak így el a színpadon, mint: „Átállunk a Valóságra.” vagy „A valóságnak lőttek.”
Az előadás a fent említett értékei ellenére mégsem nevezhető jól sikerültnek. A látványvilág és a szöveg ügyes, kreatív megoldásai nem képesek kiegyenlíteni a színészek irányításában és az egyéb rendezői döntésekben elkövetett hibákat.
A színészek játékát értékelni már-már lehetetlen. A megjegyzés nem kifejezetten a minőségre, inkább a mennyiségre vonatkozik. Vaskuti Aurél (Kuna Károly), a Csatorna vezérigazgatója alakjának kivételével az egy színészre jutó szerepek átlaga négy. Egger Géza (Zsömle Igor, Kakadu Lajosné, Mandragóra Dóra, T.V. Eduárd), Fekete Ádám (Kugló F. Ferdinánd, Krokodil György, Szikszai Rémusz, Vaskuti Kleopátra), Göndör László (Alfred J. Prufrock, Grécsi László, Pendragon Egon, Papagáj Tamás) és Hajmási Péter (Daniel Prufrock, Széppataky Irma, Polip Péter, Matvej Anyegin) egyaránt négy szerepet játszik. Így az előadás hamar követhetetlenné, kaotikussá válhat egyes nézőknek, nem véletlenül. A színészek közül a legkiemelkedőbbet Egger Géza tudja nyújtani. Neki sikerül felülemelkednie a bohóckodáson, és az ő esetében tudjuk leginkább elkülöníteni a megtestesített alakokat. Nem véletlen, hogy a legfontosabb szerepek – igaz, ennek megítélése ebben az esetben a nézőtől függ – neki jutottak.

A darabon azonban a végső sebet nem a szerepek zsúfoltsága és azok megkérdőjelezhető színrevitele, hanem a látottak és hallottak szájbarágása, túlzott explicitsége ejti. Az előadás meg sem próbálja titkolni, esetleg árnyalni, hogy korunk Magyarországáról van szó, ezt bizonyítja a cselekmény, a csatorna logója, a létező közszereplők, politikusok és a kormánypárt nevének elhangzása, illetve a köztévéből ismert bakik (elhasalás élőadásban) és hírpanelek használata. Ha a magyar állami tévé kritikáját és parodizálását a néző még így sem értené, a biztonság kedvéért összefoglalják a lényeget: „Boldogságot sugárzunk, és félelmet keltünk” – hangzik el a vezérigazgató szájából.

Mindezt tetézi a giccsesztétika (olyan megoldások, jelek halmozása, amelyek túl könnyen juttatnak felismeréshez, amelyek elárulják magukat). Például: a már említett (narancssárga!) eresz csőpostaként funkcionál. Innen kapja a szerkesztőség az „üzeneteket fentről”, amelyek vécépapír gurigára vannak írva, és jöttüket vécéöblítési hang kíséri a hangkulisszán. Vagy: új műsorra van szükség, ám idő nincs a kidolgozásra, így a vezérigazgató az egyik alkalmazottat betolja a kamera elé, elhangzik a varázsszó: „impro”, és mehet is a felvétel. Továbbá: pizzafutárból hírolvasó, szerelőkből operatőrök lesznek. És így tovább…

Egyes poénok jól működnek,  a korábban említetteken kívül is akadnak még kreatív megoldások (a Himnusz elektronikus zajjá aljasodása például ilyen), de ezek értéke és hatása eltörpül a szájbarágott giccs mellett. Az aktuálpolitikai problémák, témák színrevitele, parodizálása a kabaré feladata, nem a színházé.

Lehet, sőt, kell  politizálni a színházban is, de csak bizonyos mértékig. És nem leegyszerűsítve. Problémákat kell körüljárni, kérdéseket kell felvetni, mindezt többoldalú megközelítéssel és elfogultság nélkül. A csatorna ezekre nem képes, ezért csak egy réteghez próbál szólni, amelyik már így is tudatában van a helyzet abszurd és groteszk voltának, így aztán végső soron önmaga paródiájává válik, nem pedig kritikus hanggá.

(2018. november 5.)

Győri-Drahos Martin